Fővárosi Lapok 1889. szeptember (239-268. szám)
1889-09-11 / 249. szám
Szerda, 1889. szeptember 11. 249. szám._____________Huszonhatodik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere I. sz. I. emelet Előfizetési dij: F#*rre............. Macedovre........................... 8 frt 4 frt Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Az »Öt tó«-nál. (G. J. k. a. emlékkönyvébe.) Most is csodállak a köves magasba’, Még ott vagy nekem, bájos ifjú lány! Még mindig kérdem, a zordon havasra Honnét került ily mesés látomány ? Mint küzdő nemtőnk tán előttünk jártál Vezetve sziklás sivatagon át? Vagy szárnyad bontva az égből leszálltál, Hogy megmutasd a szűz szépség honát ? Hazád ez ? Tekints kristályos tükrébe, S bűvösben rezg a zöld havasi tó, Finom lényednek sugárzó visszképe Mi ott csillog, a tiszta béres hó. És csúcs csúcs mellett vadul égre törve, A meredélyre függő szirtkövek, Lenn a fenyvesnek komor örökzöldje Körötted mind fensőbb varászt követ. Azt hinném, hogy a havas rideg tája Lelkedtől fogott lappangó tüzet, Szemed titkától van sajátos bája S az elemek uralma a tied. S hogy megrezdül aranyhajad hulláma, Dallammá lesz az örök méla csend. — A fagyos jégben kék szemed villáma Felgyújtja a borongó végtelent. Azt hinném, mint észak regeszépsége Allasz a norvég part végső fokán, Hol éjfél napja tűz a kemény jégre, S egy fénybe foly az alkony s a korány. Egemnek nem te vagy-e éjfél napja Szélén ragyogó pírt ömlesztve szét ? Ah mert ez égnek elmúlt már szebb napja S nem fogja fel a fényforrás hevét. Jég, jég dermeszti rég viharvert lelkem’, Virág nem szórja benne illatát, S csodálatom képed’ mint mély tengerszem Hideg csillámmal veti vissza rád. S mégis, ez dicső szépséged országa, Hol tiszta ragyogásban megmarad. Fáj, fáj, hogy leszállsz a meleg világba, Hol az élet forgószele ragad. Megóvja-e agyam lázas képzelme, — Mert mámorom már csak ha álmodom, — Megmondja-e a költő szegény nyelve Mily bűbáj varázsolt el arcodon ? Meddig tart bennem az édes igézet, Mit szertelehelt csábos termeted, Hogy fénylett tőle a zordon természet S fagyos szivembe szivárványt vetett ? Mezei Ernő: Már márosból. (Úti emlékek.) Nem tudom, jól irtam-e le a megye nevét, mert ezen még vitatkoznak a historikusok. A megyebeliek szerint nem így kell írni, viszont egy ismerősöm, aki azonban nem historikus, azt jegyezte meg, hogy Mármaros megye nevét épen otthon írják rosszul. Távol van tőlem, hogy annak vitatásába bocsátkozzam, várjon Máramaros vagy Mármaros-e az igazi neve, én csak azon emlékeim fölújítására szorítkozom, melyek e szép és vendégszerető megyéhez fűződnek. Mert megérdemli a vendégszerető nevet. Alig múlik el év anélkül, hogy valamely társulatot vagy testületet ne fogadjon falai közt a megye székhelye, s a magyar vendégszeretet, melylyel fogadja, nem egyedüli bizonyítéka annak, hogy Mármarosban erős magyar életet találunk. Én úgy tapasztaltam, hogy a magyarság a megyében hatalomra, szellemre nézve sokkal erősebb számbeli arányánál. Számra nézve a lakosságnak csak 10°/o-át teszi és mégis teljesen az ő kezében van a megye vezetése, főispántól a szolgabirákig ; az orsz. képviselők mind magyarok, nemzetiségi pártot a rutén nép nem is alkot, pedig számuk a megyében fölülmúlja a 100 ezeret, tehát nemcsak e megye lakosságában bíznak relatív többséggel, hanem az egész országban, itt laknak legnagyobb számmal. Hazafiságuk, úgy a népé, mint a papságé, csak az imént is fényes elismerésben részesült Kossuth részéről. Ami azonban magyarság tekintetében leginkább meglepett, az a megye székhelye. Igaz, hogy Mármaros-Sziget első pillanatra nem teszi egy magyar város benyomását s ha meg kellene határozni, sokkal inkább zsidónak mondanók. Az én szememben legalább semmi sem adott a városnak annyira jelleget, mint a kaftános, pájeszes zsidók roppant száma, amit még inkább föltüntet az, hogy üzletemberek lévén, mindig és mindenütt láthatók az utcákon. De ez csak az első benyomás, mely csakhamar másoknak ad helyet, mihelyt nem az utcáról, hanem társaságból tekintjük a várost. A társaság teljesen magyar, és úgy otthon érezzük magunkat, mint az Alföldön , ami idegen elem van az intelligenciában, (hol nincs ez ?) az teljesen be van olvadva. Nem ama nemzetiségi városok közé tartozik, melyekben a magyarságot csakis a beköltözött hivatalnokok alkotják és épen azért, mert itt a magyarság benszülött, őslakó, van magyarosító ereje. Nem hiszem, hogy a kaftános lengyel zsidó, főkép ha már szokatlanságával nem érdekel, valami vonzó társaság legyen; ennek kimondásához nem kell antisemitizmus, de édes zene volt fülemnek, hogy magyarul hallottam őket beszélni. Tudvalevő, hogy nemzetiségi vidéken erősebben kifejlődik a nemzetiségi érzés a magyarokban is, mint ott, hol idegenekkel nem érintkezik; ezt az erősebb, lelkesebb magyarságot megtaláljuk Mármarosban is. Nyáron át a debreceni színtársulat, mely az országban a legnagyobbak egyike, játszik-e tízezer lakossal bíró városkában, még pedig játszik már évek óta. Igaz, hogy csak nyáron át, de azért a város télen sincs egészen színészet nélkül. Régi műkedvelő társulata, mely a nyáron már jubilált is, folyton újabb és újabb erőket vesz föl és én láttam tőlük olyan előadást, milyennel színészektől is be lehetne érni. A város nincs minden irodalmi életnek sem híjával; a versenyt e tekintetben is kiállja vele egyenlő, de talán még nagyobb városokkal is. Van néhány írója, kinek neve túlterjed a város határán ; egyik költőjük Szabó Sándor, a megye tb. főjegyzője, régi ismerőse a »Fővárosi Lapok« olvasóinak is, a másik költő Vékony Antal, líceumi tanár és az egyik újság szerkesztője, szintén nem ismeretlen név az irodalomban. Szépfaludi Ferenc, aki szintén a megyét szolgálja és a másik újságot szerkeszti, ismert novelláiró ; végül ott találjuk a líceum nagy érdemű, tudós igazgatóját, Szilágyi Istvánt, Aranynak tanulótársát, jó barátját, sőt mentorát, ki irodalmi pályadijakat nyert már akkor, mikor Arany még irodalmi föllépésre sem gondolt és aki ma is teljes testi-lelki erejével vezeti a gondjaira bízott főiskolát, melynél már több mint negyven évet töltött el, állandóan hű maradván hozzá a legnehezebb napokban is. Újság kettő jelenik meg Szigeten, természetesen mindkettő magyar s amint láttuk, jónevű írók szerkesztésében, azonkívül egy tanügyi lap is. A szellemi életnek azonban mindenesetre legfőbb tényezője a líceum, melyre már joggal alkalmazhatjuk azt a sokat használt meg is kopott mondást: magyarság bástyája- Amaz ősi iskolák egyike ez, melyek a tanításnak mind a három fokát magukban foglalják, amelybe beadják a kis kálvinista gyereket hat éves korában és kijön belőle mint végzett jogász; és ha a szükség úgy kívánja, egész idő alatt a líceum az apja, anyja, az táplálja testét-lelkét. Pedig de szegényes egy hajlék az az öreg líceum. De meglátszik rajta a régi jó idő, amelyben puritán módra, fényűzés nélkül építettek, amivel egyébiránt jóformán kénytelenek is voltak. Az újabb időben épült debreceni vagy sárospataki főiskolák igazi paloták hozzá képest. Sok csapás is érte ez intézetet, csak pár évvel ezelőtt leégett egyik szárnya, mely alkalommal az értékes könyvtárban is kár esett, ez a rész ma már csinosan újja építve készen áll, de ez csak egy része a főiskolának. Most már ez intézet is évi államsegélyben részesül, épen ő kapja a legnagyobb összeget 10.000 forintot. Higyjük, hogy ezzel új korszaka nyílik meg. Hogy szegény az eklézsia, azt a templom is mutatja, mely egy tűzvész után úgy épült fel, hogy falai ma is évtizedek múlva, vakolatlanul állanak, szomorú látványul a hozzá nem szokott idegennek. Az is föltűnt, mint a magyarság egyik jele, hogy intelligens emberek többen magyar ruhában járnak, nemcsak a városban, hanem a magyar vidéken is, különösen a líceum tanárai tűnnek ki e tekintetben. Nem tartom ugyan ezt a hazafiság követelményének, de ezen a vidéken jól esett látni. Búcsút vevén Sziget városától, utunk fölfelé vitt mindenütt gyönyörű tájakon a Tisza mentén. -------*3*-*e------Az ötlet vége. (Víg történet.) Irta Murai Károly. I. Két könnyűvérű, tréfát szerető fickó barangolt a hegyek között, messzire elhagyva a fürdőt, a melynek vendégei nagyrészben már haza szállingóztak és mely unalmassá kezdett válni. Vígan, nevetve haladtak a tekervényes utón, a mely keresztül vezetett az erdőn és napfényes kopár helyen. Beszéltek bolondos történeteket, kacagva komikus eseményeken, amelyekben nekik szereplő rész jutott. Haladtak iránytalanul, cél nékül, neki vágtatva járatlan útnak, pálcáikkal verve faleveleket. Hangzott ajkukról dévai nóta, operettedallam, meg fütty, amely visszhangja akart lenni rigó szavának. Kendőt lobogtattak távolról látszó menyecskék felé, akik batyut vittek a hátukon és a kik nem tudták elgondolni, hogy mit akarnak ezek a jókedvű urak. Kalapjukat dobálták a levegőbe, elkapva pálcáikkal, a mint a pajkos gyerekek szokták tenni és rikkantottak hozzá, mint vásott kamaszok játék közben. A levegő friss, üde volt, mint a falusi gyermekleány ; a falombok ingtak-lengtek s pompásan váltakozott az árny a fénynyel, a mint erdőn, mezőn haladtak át, derűvel arcukon s kacajjal ajkukon. Egyszer azután hirtelen megálltak mind a ketten. A magasból, a hol állottak, a honnan váratlanul kibontakozó völgyet láttak előtűnni, fölséges kilátás kínálkozott. Patak, a mely csillogva kanyargott, szinpompa a virágos mezőn, a mely váltakozott és park, amelynek szélén fellobogózott villa kacéran mutatta magát. Pompás, semmi máshoz nem hasonlítható édes fészek, amelynek zászlóit vígan lengette a szél. Festeni való bűbájos villa, zöld redőnyökkel, kiugró erkélyekkel és buja felfojókával a falon. A két fickó gyönyörködve nézte a odacseppentett paradicsomot. Mind a kettő elővette a távcsövét és megbúva egy bokor árnyékában, sokáig vizsgálta azt a fészket, amely csöndességével, bújával csalogatta őket. — Galambfészek. Turbékolni való — mondta az egyik. — Lakja-e galamb, amely párjára vár? kérdezte a másik. — Hogy lakja-e ? Hát lehetne-e máskép ily gyönyörködtető ? — Persze. Mi lenne más benne a mágnes. — Az ablakok, a redőnyök zárva. Milyen szép ráma lenne egy leányfejnek. — Szőkének, aranyhajúnak. — A kinek gitározni lehetne, ha ez a mulatság még divatban lenne. — És aki álmodoznék, ah ... milyen bolondok vagyunk. Édes leányarchoz képezett keretetet a redőny. Fitos orrú, fekete szemű, majdnem egészen gyermekleány arca volt látható. Az ablakból kihajolt a leány és szétnézett, mintha valakit keresett volna. — Nincs aranyhaja, de igen csinos. — Azt hittem még nem vetted észre. — Hogyne. Abban az ablakban bíztam, azt néztem és nem csalódtam. — Hanem mintha még gyerek volna. — Imádni való édes szép gyerek. — Diákköri eszményképeim épen így néztek ki. — De pompás ízlésed volt akkor neked.