Fővárosi Lapok 1889. október (269-299. szám)
1889-10-09 / 277. szám
Szerda, 1889. október 277. szám. Iluszonhatodik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-terv 3. sz. I. emelet. Előfizetési délevre negyedévre Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOS SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési fölhívását a száznegyedik évnegyedre ajánljuk a hazai művelt közönség szíves figyelmébe. E mindennap, hétfőn is megjelenő szépirodalmi és társadalmi napi közlönyt jeles dolgozótársak igen széles köre támogatja: kitűnő veteránok és kiváló fiatal erők. Vezérelv: a jó ízlés, nemzeti műveltség, társadalmi haladás. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre 8, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e címre küldendők : »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapesten.« Semsey Andor tiz könyve. Tarquinius Superbus elégette A cumaei Sibylla könyveit: Hatot elégetett, hármat elástak, Sime, most megkerült a tizedik ! A jósnő pénzért adta bölcseségét, S e bölcseség is csak homály vala: Te áldozol a tudományért, Oltárod Ezent, oltárod a haza! Tíz könyvet nyújtasz nemzetednek, Hogy tudománya legyen nemzeti: Mi nem égetjük el a könyvet, A könyv az, mely lelkünk megégeti! Láng üti meg a nemes ércet, Hogy kiváljék belőle az arany: Hogy a magyart megfogja az igézet, Érezvén : saját tudománya van ! Az ezredévnek napja közelít már : Te építed hozzá a csarnokot, Minden századnak külön oszlopául Erős alapként egy könyved adod ! A márvány-, porphyr-paloták avulnak, Rozsda fogja a vasat és acélt; Romok jelölik lépteit a múltnak, Te a jövőben keresed acélt! Az alapvetve: épüljön a csarnok ! Kel nemzetemnek hű munkásai! Legyőzve az Idő, e durva zsarnok: A Géniuszra rá kell vallani! Semsey nevét nemzetének adta : Építsetek e névnek palotát, Hogy büszke legyen a magyar miatta, — Szent tüze minden lelket hasson át! Komócsy József: „Budapesti Szemle.“ (Októberi szám. Szerkeszti Gyulai Pál.) (..) Kezdjük ez egyszer azon, mi az uj füzetben — nincs. Innen-onnan fél esztendeje már, hogy a művelt világnak legnagyobb látványa: a párisi világtárlat. Most éli utolsó hónapját s a »Budapesti Szemle«, mely programmja szerint: »tájékozni igyekszik a magyar közönséget amaz eszmékről, melyek világszerte foglalkoztatják a szellemeket«, máig sem szólt még e rendkívüli vállalatról, melyben nem csupán kápráztató látványok bősége tárul a szem elé, hanem nevezetes eszmék és tudományos vívmányok is megtestesítve állnak a világ előtt, melyekről a napi sajtó bőven közölt érdekes tárcákat, de a »Szemle« még nem adott mélyebbre ható tanulmányokat. Pedig dolgozó társainak egy része bizonyára megfordult az Eyffel-torony táján, s volt köztük nem egy, ki a művelődéstörténeti tárgyakról, a nagy földgömbről, a gépcsarnok közhasznú új találmányairól alaposan tudta volna értesíteni e becses folyóirat olvasóit, kik a szakférfiak tüzetes értesítéseit mindenesetre igen szívesen vették volna, valamint annak előadását is, hogy az idei világtárlat haladás és eszmék dolgában mennyiben szárnyalja túl az elébbenieket. Kétségkívül hiány a »Szemlé«-ben, hogy minderről nincs még ott szó; remélhető azonban, hogy utólag lesz némi kárpótlás — pár visszatekintő tanulmányban. Franciaország, amely műipari és tudományos hatalmának megint bámulatos képét adta e rendkívüli vállalatban, annál inkább, mert más népek részéről vajmi kevés kiállítói segítségben részesült, — a »Szemle«e havi füzetében csak »Egy boldog embere. címü novella által van képviselve, melyet Bergeret Eraston jól színező tolla érdekesen megirt ugyan, Lőrincz Béla pedig elég gondosan lefordított, de végre is a francia földről most több elfoglaló eszmét lehetne merítni és bemutatni a Mars-mező némelyik csarnokából, mint akár egy egész sor sikerült elbeszélés lefordíttatásából. Ami van az új füzetben, arról csak elismeréssel írhatunk megint. Mindjárt az első dolgozat: »Fáy András politikai működése a megyén és országgyűlésen« (első közlemény), szerfölött érdekes részlet a »Fáy András életrajza« cimü munkából, melyet az akadémia Lévay-jutalommal tüntetett ki s mely okvetlenül hazai könyvpiacunk egyik maradandó értékű terméke lesz. A középiskolai tanári kar egyik legjelesb tagja, Radics Ferenc újvidéki tanár irta e nagy munkát, melyből e hó elején a »Főv. Lapok« tárcája is közölt egy embert és kort élénken jellemző mutatványt »Fáy András ifjúságáról.« Ez a világ elé került két részlet is teljesen meggyőzheti az olvasókat, hogy az akadémia kiváló munkát és kiváló szerzőt jutalmazott. Fáy Andrásról, kit hosszú időn át »az ország mindenesé«-nek neveztek, az utóvilág mindig nagyon szívesen olvashat. A munkás és felvilágosult táblabiró, az anyagi és szellemi haladásért lelkesülő régi jó hazafi és író typusa volt ő. Irt mesét, beszélyt, regényt, színművet, alkotott takarékpénztárt, (örök emléke »az első hazai«), lelkesült a hazai színészetért és nőnevelésért, s vitte a szabad szót a megye zöld-asztalánál sokáig s a harmincas évek országgyűlésén néhány hónapig. Ez utóbbi, szintén fontos működése az, melyet a mai világ már leginkább elfelejtett s melyet a Radics Ferenc nagy gonddal összeállított rajza élénken elevenít föl. Tolt e tekintetben is közéleti hőséről elég mondanivalója s elmondja azt igen jól. Fáy András a vezérszerepet vivő Pest megyénél tiz évig tagja volt ama bizottságnak, mely a követek számára utasításokat készített, hogy azokhoz tartsák magukat s csupán »a megye szájai« legyenek az országgyűlésen. Az utasítás rendszere nagy biztosítékul szolgált a megyei közönség képviseletére nézve, de egyszersmind meglassítá a reformok életbeléptetését. Maga Fáy András mondá követ jelentő beszédében, hogy akkor mily »nehéz születésű gyermek volt a törvény« minálunk. A sérelmek politikája uralkodott, melynek elsőrendű szóvivője báró Wesselényi Miklós volt, míg a reformok hőse gr. Széchenyi István lett. Fáy András úgy jutott a pozsonyi diétára, hogy Pest megye egyik követe, Péchy Ferenc táblabiró eltért utasításaitól, a bécsi kormány felé hajolt s ezzel eljátszva a megye rokonszenvét, kénytelen volt lemondani. Helyére Pestmegye 1835 augusztusi közgyűlése Fáy Andrást választa meg fölkiáltással. Vonakodott ez állást elfogadni, mert a követi pályáról magas eszményei voltak, de engednie kellett a közbizalomnak, s az országgyűlésen, hol megjelenését éljenzéssel fogadták, csakhamar tisztelt állást vívott ki magának. Gyakran beszélt. Eleintén tüzesen védte a nemes jogokat, de egyszersmind jóakaró gyámola volt a jobbágyoknak, segítője a magáéinak; lelkesen beszélt a magyar nyelv ügyéről, a muzeum építéséről, a színészet emeléséről ; elkeserülten szólt a főrendek közönye s a kormány önkénye ellen s egy ízben az elnök tiltakozása mellett hivatkozott Franklinra, ki soha sem tudta megfogni: »mi végett jó és szükséges a két kamara«. Fáy országgyűlési működése, sikerei, a hatás, melyet beszédeivel tett, a kitüntetések, melyek érték, oly élénken vannak leirva Radics Ferenc ez értekezésében, hogy a több mint félszázaddal ezelőtt lefolyt diétái élete részletei mintegy megelevenülnek előttünk a papíron s életteljesen áll előttünk az a tisztes iró, ki a politikában is tiszteletreméltón állotta meg helyét. Másik becses közlése a füzetnek a gróf Bánffy Dénes emlékiratainak vége »Az 1848-ik évi forra* A falu. Irta Vereskövi. (Folytatás.) III. Barna András. Drum-drumm! Trötre! hangzott végig az utcán egy vasárnap délután. Nézem, hogy mi lehet ? És látom, hogy komédiások vannak a faluban, és azok járják végig az utcákat publikumszerzés és csalogatás végett. Egy nagy mahomet ember ott verte a dobot egyik kezével, míg a másikkal a trombitát fújta, melyből hangzott a trötre! Mellette egy hórihorgas sovány asszony csattogtatta a réztányérokat s kiabálta : ma, esteli kivilágítás mellett, az korcsmaházban fog történni a nagy előadás. Lehet fizetni krumpli, zsír, tojás. — Mind a kettő nagyon rongyos és nagyon részeg volt. No, édes véreim — gondoltam magamban — ha már ti egy ilyen kisfaluba szorultok a »nagy előadásra«, nem igen lehet ti nektek nagy megyétek már másutt. De mivel az a korcsmaház az én lakásom, a parokhia mellett volt, vacsora után átmentem publikumnak én is, hogy legalább néhány garast adhassak azoknak a szegény koldusoknak. Nem is volt ott más senki, csak én, Rézi a korcsmárosné, és néhány ivóember. Az asztalon ott ugrált a veresképű komédiás, és ott táncoltatott hol a lábán, hol a kezén egy kis ártatlan képű s gyönyörű szemű leánykát, kinek könybelábadozott sokszor a szeme, mikor apja, a komédiás, meg-megmarkolta gyenge fehér karjait, kiabálva rekedt hangon: a Máli! a Máli! — Ahogy láttam, bevétel nem igen volt más, mint az én könyörületből adott néhány krajcárom , aztán meg az a pár liter bor, mit a részeg ivók a komédiásokkal megosztottak. Reggel átjött hozzám Rézi korcsmárosné. — No, tisztelendő uram! meg van a baj. — Hogyhogy ? — Elszöktek a komédiások az éjszaka. Leitták magukat este, le se feküdtek, csak káborogtak. Mindjárt gondoltam, hogy valamiben törik a fejeket, ügy is lett, reggel csak hűlt helyüket találtam. Adósak maradtak három kocsonya, öt liter bor s két liter pálinka árával. — Sebaj! Rézi. Köszönd meg, hogy a smukkodat el nem vitték. — Hiszen ha csak ennyi volna! De hát itt hagyták a gyereket. — Melyiket? — Azt a kislányt, akit látott tisztelendő uram is velek este. Ott ül szegény az asztalon most is. Mit csináljak vele? — Hozd át Rézi! —nekem úgy sincs. Majd eltartom. Gyönyörű kis leány az. Rézi csak elgondolkozott. — Az ám! tisztelendő uram, csakhogy nekem sincs. Hát jó lesz az nekem is. Hát úgy is lett. Rézi megtartotta, és felnevelte a Komédiás Málit — ahogy a faluban elnevezték. Gyönyörű szép leány lett belőle. Feleségemmel, a kerítésen át, sokszor elnéztük, hogy az ott mosogató Komédiás Malinak milyen szép termete, milyen szép szemei, milyen piros orcái vannak. Én legalább — öreg pap és feleséges ember létemre is — bátor vagyok megvallani, hogy szebb hajadont életemben nem sokat láttam, pedig — mi tagadás ? — eleget láttam és vizsgálgattam az elmúlt időben én is. Erőteljes, vidám leányka volt, kiről meglátszott a Rézi asszony jó gondviselése. Később azonban az idők ránézve is megváltoztak. Gondolom, hogy tizenhat éves volt, mikor Rézi meghalt s Komédiás Malinak menni kellett a háztól. De azért nem csüggedett ő el. Megtakarított béréből vett magának a pinceparton egy kőlyukat, mely, mint a többinek, neki is elég volt háznak. Sőt még ő többet is tett. A kőlyuk elébe húzatott egy nagy levelesszint, s az által másik szobát is teremtett magának. Jól emlékszem, hogy régi pinceházamat akkor bontatván szét, még én adtam neki ehez a levelesszinthez, két nagy ócskagerendát. Itt élt ő magánosan — mondhatom, hogy nagy