Fővárosi Lapok, 1890. március (27. évfolyam, 59-89. szám)

1890-03-26 / 84. szám

Szerda, 1890. március 26. 84. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Mm ^ —---------......................................... .......................Előfizetések Pfi/A uAOT T A PAF hS Előfizetési dij: P II V TI iltllLl I I I HX II IV a kiadóhivatalba .........................8 frt TMH ■■■■■■ HRHH (Budapest, ferenciek tere, Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Negyedévre ............................4 frt A »Fővárosi Lapok« előfizetési fölhívását a 27-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn fél évén, nyújt válogatott szépirodalmi olvasmányokat, változatos tárcákat, bő hírrovatokat. Dolgozó társai régi jeles írók és fiatal tehetségek. Kiadója az Athenaeum társulat. Előfizetési ára: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok és pénzes levelek igy címzendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalának, Budapest.« Gyerekszerelem. (Víg elbeszélés.) Irta Murai Károly. (Folytatás.) Néhány nap minden zavar nélkül folyt le. Sétáltunk, kart karba öltve a liget elhagyatottabb utain s mint férj és feleség állítottunk be a molnárhoz egy pohár tejért, amelyből háromszor-négyszer ittunk egymás után, megédesítve a tejet egymás számára ajkunk ize által. Csináltuk színes képeit a jövőnek is, noha legtöbbet az édes jelennel foglalkoztunk, azzal a jelennel, a melynek nemcsak illata, de hamva is volt s a melynek üdve, bája akkor örökre elsuhant és azóta többé nem is tért vissza soha, sem hozzám, sem hozzá. Hogy költői, hasonlatos kifejezést használjak, e napokban nem is gondoltunk arra, hogy a hideg észak felől sötét, gomolygó felhő gyors suhanásban indult meg tiszta egünk felé, hogy eltakarja előlünk boldogságunk napját és hosszú, ködös, szomorú napokat idézzen elő, tele fájdalommal, keserű, hulló könynyel. Magunk közt szólva, ezt a sötét, gomolygó felhőt mi idéztük elő. A felmerült jelenetek ugyanis arról győztek meg bennünket, hogy ideje volna már, ha ennek a titkolózó szerelemnek véget vetnénk s a virginia-osztogatást beszüntetnék. Elvégre is ez nem maradhat így s előbb-utóbb meg kell tenni a lépést teljes, zavartalan boldogságunk felé, hogy kart karba öltve, ne csak a liget elhagyatott helyein, hanem a főutcán is sétálhassunk, mint férj és feleség, akiknek a boldogságra jussot adott a pap. Addig tárgyaltuk a dolgot, míg Margit egész határozottan így szólt: — Föl kell lépnie. Mire én ünnepélyesen kijelentettem: — Föl fogok lépni. Ez alatt természetesen azt értettük, hogy az apjától megkérem a kezét és azután mindketten letérdelve, elfogadjuk az apai áldást. Azt hittük, hogy csak épen nyúlni kell érte. Kérdésként állt elő később, hogy én kérjem-e meg, vagy — megfelelve hazai szokásainknak — más által keressem meg. Margit ahoz ragaszkodott, hogy én, én meg azt indítványoztam, hogy ne én. Ő azt mondta, hogy én szépen tudom leírni érzelmeinket és szavaimmal hamarább győzöm meg atyját, mint más. Én úgy vélekedtem, hogy a meggyőzésre nem lesz szükség s igy az alezredes urnak jobban fog tetszeni, ha egy komoly észszabálú ur állít be hozzá. Azután meg, ha érzelmeink szép leírására és meggyőzésre lesz szükség, másodsorban is megjelenhetek színe előtt. Az én nézetemben állapodtunk meg, így történt, hogy Ferenc nagybátyámat kerestem föl. Az öreg ur volt vagy hetven éves és hosszú ősz szakása volt. Teljes életében gyermekes természettel birt, úgy hogy vagyonát mások kezelték. Tudtam, hogy minden szerelmesnek pártját fogta és hogy ha valakin segíteni kellett, mindig készen volt. Ez utóbbi szokásának egyszer majd meg is adta az árát. Úgy esett a dolog, hogy egy megbomlott eszű férfi állított be hozzá, a ki a trónra igényt formált s a nagybátyámat hívta segítségül igényei kivívásához. Ferenc bátyám készségesen megtett mindent és kis híja volt, hogy el nem ítélték néhány esztendőre. Az ügyvéd vágta ki azzal a cselfogással, hogy a bátyám gyermekes és bizonyos helyen nincs rendben minden. Mikor Ferenc nagybátyámhoz beállítottam, épen Rómeó és Julia történetének népies kiadását olvasta s úgy vélekedett, hogy az öregeket karóba kellett volna húzni. Előadásomat érdekkel, szinte csillogó szemekkel hallgatta végig, megsimogatta a hajam s örömét fejezte ki, hogy szivem van és szeretni tudok. De menten megígérte nekem, hogy Rómeó és Julia sorsára semmi körülmények között sem fogunk jutni. A közbenjárást örömmel megígérte és — esti kilenc óra volt — azonnal menni akart, úgy hogy alig tudtam visszatartani. Megelégedett hát azzal, hogy háztartásunk teljessége céljából egy tajtékpipát és egy kávédarálót ajándékozott, továbbá megígérte, hogy havonként háztartásunk költségeinek fedezésére két forint nyolcvanhét krajcárt ad, mint amennyire az ő tubákpénze rúg. Abban állapodtunk meg, hogy másnap délután három órakor látogatja meg az alezredest, amikor leendő apósomnak Margit szerint legjobb kedve szokott lenni. Másnap a Ferenc bátyám olyan izgatott volt, hogy e tekintetben túl tett rajtam. Teljes diszmagyarba öltözött s az oldalára felkötötte a cifrán kirakott kardot. E mellett azonban hosszuszáru tajtékpipáját is magához vette éspedig abból a célból, hogy a leány kezének megnyerése után az alezredessel egy pipa dohányt szívjon el s igy mondja el neki Romeo és Julia szomorú történetét, amely az utóbbi napokban erősen a fejébe vette magát. A nagybátyám — akit én az alezredes lakásáig kísértem el — az utcán mindenütt nagy feltűnést keltett. Az emberek megálltak, végig nézték, utána bámultak, aminek következtében én meg voltam győződve, hogy a Margit atyja az öreg úr által el lesz ragadtatva és örömére szolgál ily impozáns megjelenésű férfiúval rokonságba jutni. Margit az ablakon nézett ki és meglátva minket, összecsapta a kezét. (Folyt. köv.) Szent-Lázár szigetén. (I. Lajos bajor király költeménye, a mechitaristák kolostorárában írva.) Megnyugvás, mit a világ nem adhat, Mit egyedül csak Isten ad : Itt fészkel e megszentelt falak közt, Hol az ihlet szivünkre hat. Sőt az is, ki rég nyugalmát veszté, S a világba oly mohón rohant —Byron is csak itt talált békére, Bár szivében az meg nem maradt. Elbájol e rózsák virulása, Dúsan hajt az oleánder-ág, Köröskörül a délszaki tenger — S mindez olyan édes enyhet ád! Előttünk a messzi láthatáron A lagúnák büszke városa; Melyet a sors nem kiméle, bárha Párja nem volt s nem is lesz soha. Velencének csöndje, némasága — Nem hallatva a világ zaját — Elmúlásnak képe, mig a tengert A végtelen eszméje járja át. . . De nem csupán ájtatnak élnek itt. Egyesitik hittel a tudást Lakói e kolostornak, honnan Szellemük nyer égi lángolást. És a népek eszméit terjesztve, S lelki üdvöt, az örök igét, Messzi földre, életüknek árán, Kész örömmel követik a célt. Szigetükről a világosságnak Bő sugárit ontja szellemük : Fényt, mely el nem fogyható erővel Győzni tud, örökre, mindenütt! Simay János: A szalonokról. (Párisi tárca ) (S. A.) Bizonyosan tudják már olvasóim, hogy Mme Adam a szalonokat reformálni akarja, nagyonreformálni. Mintha bizony a szalon Adamné asszony nélkül is nem hanyatlott volna már oly mélyre, hogy az ő reformtervei dacára sem hanyatolhat már lejebb. Hol van az idő, mikor a szalonban megszületett a mai tárcacsevegés, mikor idegen udvarok különös képviselőket küldtek Parisba, hogy figyeljék meg és jegyezzék föl ama szellemes ötleteket, melyeket a szalonokban hallanak. Rég elmúltak és velük eltűnt a szalonok fénye is. Ami megmaradt, az a réginek csak külső héja. Egykor e szalonokból világhírű férfiak keltek szárnyra, mint d’Alembert a lelenc, Caron az órás, a ki magát Beaumarchais-vá nemesítette. Akkor még királyi hercegek is megfordultak egy Mme de Tencin szalonjában, kinek kegye még az akadémia ajtaját is felnyitotta, vagy du Deffaud asszony szalonjában, a ki karszékének »Diogenes hordójából« vezette a társalgást és Diogenes lámpája nélkül is megtalálta emberét, végre de Lespinasse kisasszony szalonjában, ahol az »Encyklopédie« emberei fölemésztették azokat a nehéz filozófiai étkeket, melyeket Geoffrin asszonynál kellett elfogyasztaniok. Sőt megfordultak Vauvenargues szalonjában is, aki betegágyából vett részt a legmélyebb bölcselmi vitákban és a kissé ledér, de annál szellemesb művésznők szalonjában, ahol Bachaumont ezer szellemes adomát tudott az udvar és a társaságról elmondani. Ott készültek elő e viták alatt Brissot és Camille Desmoulins a vérpadra, és Mirabeau a halhatatlanságra. Hogy el ne feledjem Rolandnét, Dantont és a többi girondistákat. A udvar és később a rémuralom az alattvalók teste fölött uralkodott, a szalon a szellemek fölött; ott Franciaország hatalma volt, itt a szíve és feje. De már a forradalom kitörésekor hanyatlott a szalonok színvonala. Az irodalom és művészet helyét mindinkább elfoglalta a politika. A kecses abbékés , szellemes szépségek a világ mind a négy tájéka felé elmenekültek. Akik Párisban maradtak, ha a tükör felé léptek, nem azért tették, hogy lássák, jól áll-e a nyakkendő, hanem hogy megnézzék, tényleg vállukon van-e még a fejük ? A direktórium tivornyái nem voltak alkalmasak a szalonok régi fényét helyreállítani. Mikor Austerlitz, Jéna és Waterloo fölött elvonult a lőporfüst és XVIII. Lajos foglalta el ősei trónusát, melyet testével egészen betöltött, megkísérelték a szalonokat is helyreállítani. De nem bírták. A régi és elszegényedett nemesség közé beletolta magát kardcsörtetve a császárság nemessége, alacsony törzsfájával, de fényes nevével, címerével és címével. Hiányzott a társadalom egysége és összhangja. Csak Lamartine, a költőminiszter és Mme Emile de Girardin szalonjában terjesztett némi melegséget a régi fény. A második császárság alatt azonban új élet gyűlt a szalonokba. Maga Eugénie császárné ment jó példával legelől, ki szalonjában egyesítette az irodalom és művészet jeleseit. Octave Feuillet, Jules Sandeau, a két David állandó csillagai voltak a szalonjának. Mathilde hercegnő és Metternichné követték példáját. A második császárság bukása után mai napig csak egyetlenegy salon emelkedett a régiek fényéhez : a Mme Adamé. De már ebben is nem a szalon csinálta az embereket, hanem az emberek a szalont. Hírét e szalon onnét kapta, hogy megfordultak benne Gambetta és törzskara: Floquet, Brisson, Spuller, Jules Ferry és Carnot, a köztársaság mai elnöke. Divatban van, valahányszor Gambettát és Adamné asszonyt egyszerre említik, azt állítani, hogy Adamné asszony kegyén emelkedett volna Gambetta a magasba. Nevetséges beszéd! Egy harmadrangú tehetséget lehet előre tolni, de a lángelme nem engedi magát. Az magától röpül magasra. De hiszen híre sem volt még Mme Adamnak, mikor Gambetta már Franciaország legnépszerűbb embere volt. Azután láttuk, hogy mihelyt Gambetta elfordult a Mme Adam szalonjától, e szalon rohamosan hanyatlott, míg végre mai színvonalára esett. E színvonal pedig egyenlő.