Fővárosi Lapok 1890. április (90-118. szám)
1890-04-27 / 115. szám
embert, még ha önnek a gyűlöletét vonnám is magamra. S az a gyöngédség, melyet előbb mutatott Jeanie iránt, egészen eltűnni látszott kebléből. — Nos, — szólt — mivel ön megmarad csökönyösségében, Herbury gróf elé vezetem. — Hatalmában vagyok önnek, tegye a mi tetszik, — viszonzá Jeanie bátran. A fiatal lord bámulva nézett a leányra; a düh és büszkeség érzete váltakozott lelkében. — Tehát visszautasít engem ? — Ne beszéljünk erről többet, sir Georges. — Jeanie, ne ingereljen föl! — Tegyen akarata szerint. — Jöjjön. — Követem önt. A fiatalember ismét megfogta a leány kezét. — Szeretlek, Jeanie!... Miért gyötörsz engem ennyire? Ne rombold le lelkemben a boldogság illúzióit, kérlek , tiéd vagyonom, rendelkezhetel mindennel, ami csak gyönyört nyújthat neked e földön. — Mit sem fogadok el, — szólt a leány rendületlenül, visszavonva a kezét; efféle káprázat soha sem zavarta álmomat; többre becsülöm a világi csáboknál, ha a paddyk arcát elégültnek látom, kiknek a végzet oly kevés örömet nyújt. — Vad természet! — tombolt Sir Georges dühében. — Halj meg tehát!.. Egyszerre léptek nesze hangzott. Nagy világosság viszfénye vetődött föl az árok vizéről; a torony égett. Sir Georges rémülten tolta Jeaniet egy sötét zugba s az uj kastély felé futott, segítséget keresni. A szegény Jeaniet a roppant felindulás egészen leverte; a küzdelem, melyet néhány óra óta vívnia kellett, idegeit elzsibbasztotta s leült a földre, hogy kipihenje magát s kissé szenderegjen. Úgy tetszett neki, mintha nagybátyját látná feléje közeledni, ki a távolban különös, lépcsőzetes magaslatot mutatott neki, mely roppant fekete oszlopokon nyugodott; roppant nép sereglett e magaslat körül. Közelében egy testnek a zuhanása ébresztette föl Jeaniet szendergéséből. Eölkelt és Sir Williamre ismert. — Kedves Sir William, — kiáltott fel Jeanie — ön megsebesült! — Egy golyó által, — szólt a molly-maguire, fölemelkedni akarva. iránt vonzódunk : mindazt, ami a szeretett lényt és vonzalmunkat fenyegethetné, mivel az a külvilágból jön, könnyen megláthatjuk s kerülhetjük. Valódi gyöngédségre csak az emelkedett, tiszta, kiművelt szellem képes. A gyöngédség legtöbbször öntudatlan; nem mindenki gyöngéd, aki ilyennek tartja magát; és aki gyöngéd akarna lenni, az épen nem igazán gyöngéd. A nők örömest látják a gyöngédséget a férfiakban és nézetem szerint ezzel lehet őket leggyakrabban megnyerni. A szellem nagysága előtt, mely az illetőket másoktól megkülönbözteti s mely mindig gyöngédségre vezet, a nők örömest hajolnak meg. A gyöngédség, mivel a szellemi képesség egyik nyilvánulása, miként emez, általában szintén velünk születik. Minél emelkedettebb, kiműveltebb szellemű valaki, annál több szépséget vesz észre; de mihelyt igazán szeret, azontúl csak egy szépség létezik számára. Egy gondolattal való szakadatlan foglalkozás elfárasztja az emberi szellemet. És azért a szerelem gyönyöreinek maradandósága érdekében, olykor el kell felednünk s tudatunkból kiragadnunk azt, hogy szeretünk. Ez nem hűtlenség a szeretett lény iránt, mert hiszen mást nem szeretünk, hanem csak ujabb erő gyűjtése arra, hogy még jobban szerethessünk. A természet parancsolja ezt s lelkünk öntudatlanul engedelmeskedik. Mily gyarlóságára mutat ez az emberi természetnek! mennyivel boldogabbak lennénk, ha örökké, szakadatlanul egy gondolatnak élhetnénk! Jeanienek könybe lábbadt a szeme. — Ne sírjon, Jeanie, édes szerelmem ; az emberek gonoszsága nem fordulhat ön ellen. — Szédülök... szemem elhomályosul, — szólt a leány, — én nem kerülhetem el a halált, érzem közeledni. A molly maguire megcsókolta a leány homlokát. Köny fátyolozta el ezt a büszke, ragyogó szemet. E pillanatban Írország apostola teljes nagyságában érezte a tiszta szerelem örömét. Utolsó erőködéssel fölemelkedett s karjait tárta ki Jeanne felé, de a hősies leány nem mozdult többé. Az utolsó fölindulás megölte. — Oh! — sóhajtotta Sir William. . . ő senkié sem lesz... csupán az enyém! * A torony elpusztult. Trécy, kit János feleségül vett, az új világban lakik, mióta Katy őseihez ment pihenni. Sir Georges, mai napság Herbury gróf, nem lakik többé a régi kastélyban , másikat építtetett a folyó partján. Írország azonban még mindig balsorsának a súlya alatt nyög. * A szerelemnek meg vannak a maga kínjai, de végtelen gyönyörei is. Mily boldogság minden gondolatunkat és tettünket arra irányozni, hogy megnyerjük mindig annak a tetszését, akit legjobban becsülünk ! Tanulmányozzuk saját lelkünket, hogy jobb érzéseinket sorra előszedjük és egyéniségünkkel megismertessük a szeretett lényt, aki egy tekintetével gyönyört és kínt okozhat; és ha ő nem is figyeli meg lelki állapotunkat, mily büszke elégtétel az Operaház. A »Figaro lakodalma«, a »Don Juan« szerzőjének e remek alkotása, tegnap egy évi pihentetés után, ismét színre került, nagyszámú közönség előtt. Olyan reklámot csaptak vele, még főpróbát is tartottak belőle meghívottak előtt, mintha még soha sem énekelték volna nálunk, pedig csak két új szereplőt hallottunk s azok betanítása, próbáik haladása nem kürtölni való. Az operairodalom e ragyogó gyöngye, melyben annyi üde báj, finomság és kedvesség egyesül és melyben megteremtőjének sziporkázó szelleme s gazdag humora oly elragadó ötletekben nyilatkozik, talán többre érdemes, mint hogy egy lasson múltán rántassék elő évenkint. A tegnapi előadás különben megsínylette, hogy énekeseink nem tudnak jól magyarul, a zene annál jobban érvényesült. Bianchi Bianka k. a. pompás Susanne, énekben, játékban egyaránt. Mellette Ney (Figaro) vált ki, magyar prózáját kivéve, jeleskedett. Maleczkyné asszony (grófné) élénk tetszést aratott, a Bianchi kisasszonynyal énekelt harmadik felvonásbeli kettősét meg is újrázták. Uj volt Hilgermann Laura asszony (Cherubin), kinek apródjához csak az alak tekintetéből férhetnek kételyek. Hogy jó énekesnő, azt tegnap is bebizonyította, de e szerep játékrésze több ábrándozást, ártatlan dévajságot és leleményt igényel, Hilgermann Laura asszony pedig inkább durcáskodott. A magyar szöveget kegyetlen péppé morzsolta. Takáts (gróf) úr volt, szépen énekelt és már magában véve is nekünk, hogy ő az, a mindindenek felett becsült lény, aki hullámzásba hozza érzéseinket ! Szeretnék, ha egyszerre száz nyelven szólhatnánk, hogy kifejezzük érzelmeinket s mivel szó nem jön ajkainkra, tekintetünkkel, mozdulatainkkal akarunk ékesszólók lenni. Mindeddig csak gyönyöreit ismerjük meg a szerelemnek, mely szakadatlanul foglalkoztatja lelkünket. Boldogok vagyunk, mivel szünet nélkül lekötve tart az a törekvés, hogy ápoljuk érzelmünket, mely oly kellemesen érinti szívünket. De ily állapotban nem maradhat soká a szerelem, mivel egyedüli tényezők vagyunk még oly érzelemnél, melynél szükségképen két szereplő szükséges, a vágyódás izgalmai kimerítik a lelket. Az érzelem megmarad továbbra is ugyanaz, de új elemek vegyülnek bele. Arra törekszünk, hogy megszerettessük magunkat. Ez utat megtéve, a túláradó érzelem megapad, és ha nem nyer segítséget azon forrásból, mely az érzelmet magát létrehozta, a szívnek elfojtva tartott sokféle ellentétes indulatai életre kelnek s a szivet ezer darabra tépik. De a reménynek csak egyetlen kis sugara újra feléleszti s előbbi állapotába helyezi a szerelmet. Gyakran pedig csak játékot űznek velünk a nők, de sokszor igazi szánalmat éreznek irántunk. Csak reménysugár legyen — és boldoggá tesz! * Az igazi benső érzelem az első lépést a szemek ékesszólásával teszi meg. Csakhogy ez ékesszólás titkát jól meg kell érteni. Ha két egyén ugyanazon mély és igaz érzelemmel van eltelve, nem fedezhetik fel egymás titkát, vagy pedig csak az egyik érti meg a másik néma ékesszólását, de azt ez utóbbi nem tudja vagy nem meri tudni. Ha szeretünk, önmagunk előtt egészen másoknak tűnünk fel, mint amik azelőtt voltunk, és azt hisszük, hogy mindenki észreveszi rajtunk e változást, pedig e feltevésünk nagyon téves. De mivel eszünket ? A szerelemben a némaság többet fejez ki, mint a szó. A szótlanságra kárhoztatott szerelem ékesszólóvá válik. Megfontolás nélkül, pusztán csak az érzelem uralmának engedve, némaságunk, mozdulatlatlanságunk mindent kifejez. * Sokszor szeretsz olyant, aki nem is sejti érzelmedet , és mégis oly hű maradsz hozzá, mintha sze relmed viszonozva volna.* F49 Hazai irodalom, művészet, elegánsul játszott. A többi ismert kisebb szereplő szintén ügyeskedett. A zenekar, Mahler Gusztáv vezetése mellett, jelesen oldá meg feladatát. * Gróf Zichy Géza készülő dalművéből »Alár«-ból néhány részletet hallott az a fényes vendégkoszorú, mely a már említett seregélyesi keresztelőn jelen volt. A keresztelő után a boldog apa dúsan terített asztalokhoz hívta vendégeit, kiket melegen üdvözölt. Báró Vécsey Sándor elérzékenyülten emlékezett meg gróf Zichy baráti érzelmeiről, végül dr. Fekete éltette a díszes hölgykoszorút. Asztalbontás után Zichy Margit grófkisasszony zongorajátékában gyönyörködött a társaság. Majd maga gróf Zichy Géza ült a zongorához és készülő, nagy szabású dalművéből »Al ár«-ból mutatott be néhány részletet. A saját költői beszélyéből írt szövegre dallamos melódiákat, majd erőteljes zenét szerzett. Az első felvonással már elkészült. Van benne sok szép és becses zenei gondolat. Kívánjuk, hogy a többi felvonást is kedvvel fejezhesse be s újabb fényes sikert csatoljon az eddigiekhez. * Siemiradzki remek festményét, »Phryne Eleuzisban« az utóbbi napokban a közönség még tömegesebben nézte meg a műcsarnokban, mint a kiállítás kezdetén. Tegnap a látogatók száma meghaladta a hatszázat. Az eddigi megállapodás szerint a képet már május elsején Bécsbe szállítják, tehát már csak néhány napig látható . * Művész-estély. Az egyetemi olvasókör rendezte tegnap, saját könyvtára javára, a 6-ik és 7-ik kerületi kör termében.Színházaink elsőrendű tagjai működtek közre. Kezdetnek és befejezésnek Zilahi Gyula adott elő két monológot elég ügyesen. Kwoczynski Román lengyel énekes a »Faust«-ból énekelte a kerti románcot fiatalos áradozással, kellemes hanggal. E hangversenyre rándult ide hazájából és éneke igazolta az előleges híreket. Előadott még egy lengyel népies opera-áriát is Moniuszkótól, bizonyítva, hogy a lengyel nyelv mily kellemesen hangzó. A zongorán Thomán István orsz. zeneakadémiai tanár jeleskedett, előadva Chopin »Chant Polonais«-ét és Liszt »Le rossignolé«ját, a nála ismert bravourral. Szilágyi Arabella k. a., az operaház tagja »Euryanthe«-ből énekelte a nagy áriát, melyet nem annyira a hang művészetével, mint erejével mutatott be. A sok tapsra még egy szép magyar dalt énekelt. Fái Szeréna k. a., a nemzeti színház tagja, Kis Józsefnek »A rab aszszony« című költeményét szavalta hatással. Vidtor Pál csinosan énekelt magyar dalai fejezték be a műsort. A jövedelemből sok aligha juthatott a jótékony célra, mert a terem jóformán üres volt. De aki ott volt, sokat tapsolt az előadóknak. * Az akadémia holnap, hétfőn délután 5 órakor összes ülést tart. Tárgya: dr. Czobor Béla levelező tag emlékbeszéde Pauer János fölött. Azután folyó ügyek következnek. * Szikházi játékrend. A nemzeti színházban: ápril 28-án »Fösvény«, 29-én »Hozomány szenvedélyünk korlátok közzé szorítja, nem ítélhetünk tisztán s bizalmatlankodunk mindenki iránt. Ha szeretünk, folyton rettegünk attól, hogy észreveszik vonzalmunkat.És minél hosszabb a szerelem ezen útja, annál több gyönyört éreznek a gyöngéd, finom lelkületüek. Vannak olyanok, akiknek sokáig szükségük van a reménykedésre: ezek a gyöngéd, emelkedett lelkületüek; s vannak ismét olyanok, akik nem tudnak sokáig ellentállni az akadályoknak, s ezek a durvább, műveletlenebb, köznapi lelkek. Az előbbiek tovább és több lelki gyönyörrel szeretnek; az utóbbiak vonzalma hirtelenebb, követelőbb és gyorsabban lejárja magát.* A szerelem legelső jelensége a határtalan tisztelet az iránt, akit szeretünk. Nincs semmi e világon, bármily magasztosnak, nagynak tűnik is fel, melyet hasonlítani mernénk szerelmünk tárgyához. Az írók soha sem festhetik elég híven szerelmes hőseik lelki állapotát, hacsak ők maguk is nem élték át a szerelem gyönyöreit. Egyszerre többet, vagy sokszor igazán szeretni: épen oly természetellenes, mint amily visszataszító az, ha valaki valamely dologról igazságtalan ítéletet mond. Az igazi, erős szenvedély többszöri vagy együttes jelentkezése oly bántó hatással van ránk, mint az igazságtalanság.