Fővárosi Lapok, 1890. augusztus (27. évfolyam, 210-240. szám)

1890-08-01 / 210. szám

Zetta. A tanítók nagy­gyűlése. Magyarország néptanítói hosszú 12 év letelte után ismét nagy­gyűlést tartanak Budapesten Szent­ István napján. 22 ezer tanító, 4000 tanítónő, 1000 kis­dedóvónő s mintegy 2000 a népoktatásügy iránt hivata­losan is érdeklődő képezdei tanár, tanfelügyelő, árva­atya, nevelő és hitoktató, egyszóval közel 30,000 oly egyén, kik a magyar nemzet kulturális fejlődésének ne­mes munkájában tettleg résztvesznek, küldik el legkivá­—­ No, — gondolta magában, — itt a perc, melyben el kell magamat határozni! Nyolcszázötven­­ezer frank! Ezzel kifizetem minden égető adósságo­mat, meg leszek mentve s nem kell Lenormand urat megrabolnom. Mindenesetre néhány hónappal ren­­delkezhetem, mely idő alatt megérlelhetem s végre­hajthatom második tervemet, ha a szükség úgy kí­vánja. .Ennek az embernek nincs családja , minő vét­ket követek el, ha őt kissé elébb elküldöm az örök nyugalomba ?. .. De, miért remegek ?.. . Minden erélyem csak *) ünnep, rendesen a házi szent névünnepén adott tér.­­­lőbb tagjaikat erre az egyetemes gyűlésre, a­melyen, s mint az előbbeni hasonló gyűléseken is, bizonynyal nem­­ fognak hiányozni más lelkes férfiak sem, kik átérezve : a népoktatás ügyének nagy fontosságát, mindenkor megjelennek ott, a­hol közoktatásügyünk fejleszté­sének legfontosabb tényezői összegyűlnek, hogy ag­gódó orvosok gyanánt meg-megtapintsák azt az üte­­tet, mely százados küzdelmek között elgyengült s ellenségektől körülvett nemzetünk megizmosodásá­nak, a századunkban már mindenhatóvá lett népmű­veltségnek lüktetéseiről tesz tanúságot. Közmondásossá lett már hazánkban a tanítók szomorú anyagi helyzete, alkotmányos életünk kez­detétől szakadatlan sorozatban hangzik fel a panasz, hogy külföldi lovakért százezreket s a katonaság fegyvereinek javítására milliókat adunk évenként, míg a népoktatásügyre fordított összegeknek egy pár ezer forinttal emelése is nagy erőfeszítésbe kerül. Mindamellett ki merészeli állítani, hogy az a nap­fény, melyet egykor b. Eötvös József felgyulasztott s a mely a népoktatásügy fontosságát oly közérthetővé tette, ma már halványodik s a nemzet jobbjai már közönyösek lettek iránta ? Nem. Nehéz politikai­­ társadalmi viszonyaink között akaratunk ellenére vergődünk gyakran nem kedvelt utakon, de nincs többé senki, ki a nemzet zömének művelését ne tartsa nemzeti feladatnak s nem lesz többé oly időszak, mi­dőn kicsinylőleg beszéljenek az iskolák hatalmáról. Lélekemelő példája ennek az emelkedett köz­tudatnak a tanítók egyetemes gyűlése is. Az ország kormánya, fájdalommal bár, de megkötött kezekkel tagadta meg azt a pár ezer forintot, mely a gyűlés rendezésére szükséges volt; felkelt a művelt társa­dalom s pár hét alatt krajcáros adakozásokból ösz­­szegyült ez az összeg teljesen. Volt-e valaha Magyar­­országon gyűlés, melynek céljaira egyesek annyit adakoztak ? Nem az első eset-e az, hogy a kormány vezérférfiai, egy gróf Szapáry Gyula s gr. Csáky Al­bin, mint magánemberek, saját filléreikkel igyekez­zenek pótolni azt, a­mit mint kormányférfiaknak meg kellett tagadniok ? A közszellem hatalma az, azé a 1546 — — tett reá s míg szegényes vacsoráját elköltötte, mér­gesen, durván szólt csak hozzá. Pedig mindenki tudta, hogy él-hal értte, szereti, mindenki tudta, hogy semmi nélkül azért vette el, mert nem találta nyugalmát, mig közelében nem tudta. És maga sem bírta indokolni, hogy miért, de úgy érezte, hogy csak akkor őrizheti meg magának szerelmét, ha mennél szigorúbban tartja. Úgy hal­lotta, leány­korában kikapós, kacér teremtés volt, a boljenáciak sokat tudtak beszélni erről, s azt hitte hát, hogy megcsalhatja, hűtlen lehet hozzá s ez a gon­dolat megremegtette. Nem volt egyetlen egy ember sem, a­ki Glinán vele versenyezhetett volna természeti adományok te­kintetében ; aszott, öreg vagy elcsigázott beteg embe­rekből állt a férfi­ lakosság. A nehéz munka régen tönkretette őket s a nélkülözés korán megérlelte. Kire gyanakodhatott tehát ? És mégis gyanakodott, pokollá változtatván életét, s a békés együttélést, a melyet nyugodtnak és zavartalannak szeretett volna. A szép asszony pedig, kinek kevés öröm jutott részéül mostoha anyja házánál, azt hitte, annak igy kell lennie. Nem panaszkodott, elrejtette könyeit, mentegetőzött, ha ura bánásmódja szóba került, a kedvét kereste, de ha magára maradt, csak erősebbé lett szivében a vágy az után a mentő jó lélek után, a­kit képzeletében alkotott. Nem volt az valami idegen, a Milos arcát, alakját viselte, de csodáján át­változva, megszelídülve. Annak csak hízelgő szava, lágy ölelése, mindent felkaroló figyelme volt iránta, az csak értte és általa élt, neki hitt egyedül és szenvedélylyel szerette. Sok­szor azt álmodta, hogy látja, hogy vele van és átölelte a párnát, úgy hitte ott áll előtte, édes szókat suttogva fülébe­n remegett a boldogságtól, arca mosolyra nyílt, mintha gondolatait akarná vele közölni, a­melyek gyors egymásutánban nyargaltak át agyán. Ez a képzelgés enyhet adott neki és szórakoz­tatta. Nem is élt a valóságban már, mert ez csak bá­natot és szomorúságot termett számára. A nyár végén boljenáci kocsi állt meg a Milo­­sék háza előtt, s Martinov Góga ugrott le róla, az istrángot a lovak közé dobva. Az özvegy Tesicsné férjhezmentele hírét hozta s lakodalomba hízta Da­­nicát mostoha anyja megbízásából, ki Trumitz Dániel zaklatásai folytán levetni készült az özvegyi fátyolt. Tele volt hírrel és újdonsággal s amig azokat előadta, kíméletlen gúnynyal illette a glinaiakat, akik közé Danicát balsorsa vezérelte. Nem képzelhetsz egyhamar szebbet, mondhat-­­ nám mosolygóbbat, mint a zene­ pavillon. Ez egy ker­­esés valami. Szinte szeretném egy éjjel ellopni és ék­szerszekrénynek a szobámba tenni; lehetetlen, hogy ezt Probszt, az ács, és nem a legügyesebb cukrász alakította. A Pohl-kávéházat mesziről szemléltem, mert nem szeretek színeskedni, már pedig a tömér­dek sok széket ép akkor mázolták. Az ezer gyertya­fényű villamos lámpákat, telefont a mi Edisonunk (Rózsánk) alkalmazza. Bezzeg el is van úgy foglalva, hogy miatta lakásunk villamos csengetyűi szakad­hatnak, a battériák kiszáradhatnak, a sodronyok el­­nyűhetnek, azt mondja rá: a jelszó most a kiállítás! Különben inkább kevesebbet, mint sokat mesé­lek, hogy meglepetés is maradjon számodra. Hisz van még erdész-ház, fényképészet á la minute és sok min­den. A­mi pedig egy kiállítás célját, az ipar fejlődé­sét, a munka fontosságát és több ily okos dolgokat illeti, azt ne tőlem várd, olvashatod majd a komoly lapok vezércikkeiben, közgazdasági rovataiban. Én, csak levélkét röpítettem hozzád. De gondolok hozzá valamit, azt, hogy e levélért dupla portót kellene fizetnem, tehát megkérem a t. szerkesztő urat, hogy juttassa el címéhez e már nem »szokatlan úton.« Hisz néha a versek is csak szerelmes levelek. Válaszodat a szép, a bérces Erdélyből kérem és elvárom. Csinálj propagandát, hozz magaddal sok lá­togatót a kiállításra. Érdemes reá. Csókollak! Térj haza jó erőben, sanis laetitiam. — Hajh, nyomorult fészek ez, a hol tán esz­tendőben egy szvecsár *) se esik. Boljenácon ősztől kezdve tavaszig egyebet se csinálnak. Hahaha ! ott nem is él ám más a piócából, mint a félkegyelmű Néda, no meg Tosó, a falu bolondja. És mialatt bucsuzásképen megragadta Danica kezét, kétszer is ismételte: — Hadd itt ezeket a pióca-fogókat és gyere vissza hozzánk, csinálj magadnak egy pár víg napot, hiszen csak nem akarsz itt öregedni! Danica kitérőleg válaszolt. Maga sem tudta, mit tesz, mit mond, s kelleténél tovább állt szórako­zottan a Gaga kocsijánál, a­ki dolga végeztével visz­­szatért Boljenácra. Visszamenve előhúzogatta a su­­perláz fiókjait. Mikor a Milos házába jött, telve vol­tak azok. A ládában hozott ajándékkendőt, ruhát, selyemszövetet mind ide terítgette. Most már ez is hiányzott, az is. Egy párt elpusztított a szoba nedves­sége, másokat elvitt a zsidó, igen, a zsidó, a kinek kezén az aranyak egy része is elúszott, mikor a Milosnak fizetnie kellett és a keresetből nem telt ki a tartozás összege. Összekeresgélte a­mit még talált és aztán arra a meggyőződésre jutott, hogy mindenből sem tennék ki tisztességes öltözékre való. Hogy menjen hát a mostohája esküvőjére? A boljenáciak közé, kik sze­génységét kigúnyolnák és jót nevetnének tehetetlen­sége fölött. E tudatban a keserűség elfogta a szi­vét. Sitt és szerencsétlennek, boldogtalannak érezte magát. (Folyt, köv.) A bankutcai eset. — Francia elbeszélés. — Irta Louis Jacolbiot. (Folytatás.) színlelt, mely visszaretten a legkisebb komoly akadály előtt! Mi is voltakép az emberi élet ? Az anyag nehány parányának összeszerkesztése.. . Esh, hát vissza­riadnék én egy ember halála előtt, ki minket meg­ment a gyalázattól, engem, a feleségemet, meg a gyer­mekeimet. Hiszen akármelyik hódító százezer embert áldoz föl puszta szeszélyből! Bohóság minden töp­rengés ! Ez az ember meg fog halni, meg kell halnia. Félre a lágyszívűséggel! Még első szeremet sem kell megkisérlenem, azaz nem kell őt elkábítanom, hogy életét megmentsem, mert ha csínyem nem sike­rül, elvesztem; a halál sokkal biztosabb... De, mindjárt visszatér­ő, nem szabad tétováznom! Zsebéből egy szattyán bőrtárcát véve elő, mely­ben üvegcsékben a legerősebb mérgek voltak, habo­zás nélkül húzta ki azt, melyrő­l szó volt írva: atro­pine­s gyorsan kihúzta dugaszát. Az üvegcse egész tartalmát a Baptiste poharába ürítette, mely alig volt több, mint fél csipet burnót s mely rögtön fölolvadt nehány csöpp borban, melyet Pontal öntött a po­hárba. Aztán várt s maga is csudálkozott ama nyu­godtságon, melylyel elhatározását végrehajtotta. Öt perc mult s a bank embere még nem tért vissza. Vájjon mit csinálhat ott a szomszédban? Borzasztó félelem lepte meg egyszerre Pontalt. Hátha észrevett valamit ez az ember s a bor­hozatalt csak ürügyül gondolta ki, hogy veszély nél­kül menekülhessen és rendőrrel té­rjen vissza. Ekkor természetesen mindent megvizsgálnak, a­mi az asz­talon van s a pohárban levő méreg szörnyű vád­lója lesz. De, mit vehetett észre Baptiste, holott ő mit sem tett. Kétségkívül gyáva bűnös ő, ki még a gyanú árnyától is megretten! Végre az ajtó megnyílt s Baptiste belépett, pa­lackkal a kezében. Pontal észrevette, hogy valami történhetett. Nem tudta volna megmondani, hogy mi, de valami mégis előfordulhatott s a nyomorult remegett, tető­től talpig. A bankszolga kissé halvány volt s töprengő, mi nagyon ellenkezett előbb mutatott vidámsá­gával. Most, mikor visszatért, nem kérte ismét Pon­talt az ajtó bezárására, mint az étkezés előtt, sőt mikor a pénztár mellett elhaladt, úgy tetszett Pon­­talnak, mintha nyugtalan pillantást vetett volna arra, közszellemé, mely ma már világosan tudja, hogy a­­ nemzetlét varázsereje a közművelődés s melynek ha­­­­talma alatt mély értelműnek tűnik fel koszorús irónk­­­­nak, Jókainak ismert mondása: »Magyarországot még egyszer meg kell hódítani, s e nagy feladat a néptani okra vár.« Lázasan működő korunkban napról-napra kö­vetkeznek a gyűlések s az egyetemes gyűlések sem tartoznak a ritkaságok közé. Sokan látszólag méltán kérdhetik tehát: vájjon nem tulságos-e ez a nagy zaj egyetlen gyűlésért s nem egyesek, habár jóakarata, túlbuzgalma idézte-e elő azt az áldozatkészséget is ? Vannak korszakok, midőn hazánkban felgyu­­lad a szalmaláng, de az a tartós érdeklődés, melyet a társadalom az egyetemes tanítógyűlések iránt mu­tat, a nép tagadhatlan politikai ösztönének ered­ménye, annak az ösztönnek, mely egykor a rabszolga­ság napjaiban az Akadémia alapításával s Kazinczy­­ünnepekkel tisztán társadalmi uton egy nagy lépést tett előre, melyet azontúl a hatalom biztalói sem ignorálhatnak többé, annak a politikai ösztönnek, mely feljajdult a nemzeti zászló megsértésekor s mely a Kossuthok és Deákok nagy műveit diadalra juttatta. Sokat írhatnánk az egyetemes tanítógyűlések működésének gyakorlati sikereiről. Elmondhatnék, hogy ezek teszik általánossá a tanítók önsegélyző törekvéseit, az Eötvös-alapot, árvaházat, melyek ma annyi jótékonyságot gyakorolnak, ezek tették lehetővé a tanítói nyugdíj­alapot, mely ma, keletkezése után 15 ével már 8 millió forint felett rendelkezik, ezek hívták fel a közfigyelmet a magyar nyelv tanításának szükségességére, a népkönyvtárak fontosságára, a hitoktatás reformjára s más fontos kérdésekre. De ha mindezt elmondanánk is, nagyon keveset állíta­nánk, mert ugyanezeket az egyes tanítóegyletek s a szépen virágzó tanügyi sajtó is felkarolták. Az egye­temes tanítógyűlések jelentősége más s sokkal na­gyobb. Nem az egyes határozatok döntők e gyűlésen, nem kérdések tárgyalása; az ily nagygyűlések poli­tikai fontosságú jelentősége az, hogy eszméket ad irányadóbul, hogy egyesíti a népoktatásügygyel fog­

Next