Fővárosi Lapok, 1890. augusztus (27. évfolyam, 210-240. szám)
1890-08-01 / 210. szám
Zetta. A tanítók nagygyűlése. Magyarország néptanítói hosszú 12 év letelte után ismét nagygyűlést tartanak Budapesten Szent István napján. 22 ezer tanító, 4000 tanítónő, 1000 kisdedóvónő s mintegy 2000 a népoktatásügy iránt hivatalosan is érdeklődő képezdei tanár, tanfelügyelő, árvaatya, nevelő és hitoktató, egyszóval közel 30,000 oly egyén, kik a magyar nemzet kulturális fejlődésének nemes munkájában tettleg résztvesznek, küldik el legkivá— No, — gondolta magában, — itt a perc, melyben el kell magamat határozni! Nyolcszázötvenezer frank! Ezzel kifizetem minden égető adósságomat, meg leszek mentve s nem kell Lenormand urat megrabolnom. Mindenesetre néhány hónappal rendelkezhetem, mely idő alatt megérlelhetem s végrehajthatom második tervemet, ha a szükség úgy kívánja. .Ennek az embernek nincs családja , minő vétket követek el, ha őt kissé elébb elküldöm az örök nyugalomba ?. .. De, miért remegek ?.. . Minden erélyem csak *) ünnep, rendesen a házi szent névünnepén adott tér.lőbb tagjaikat erre az egyetemes gyűlésre, amelyen, s mint az előbbeni hasonló gyűléseken is, bizonynyal nem fognak hiányozni más lelkes férfiak sem, kik átérezve : a népoktatás ügyének nagy fontosságát, mindenkor megjelennek ott, ahol közoktatásügyünk fejlesztésének legfontosabb tényezői összegyűlnek, hogy aggódó orvosok gyanánt meg-megtapintsák azt az ütetet, mely százados küzdelmek között elgyengült s ellenségektől körülvett nemzetünk megizmosodásának, a századunkban már mindenhatóvá lett népműveltségnek lüktetéseiről tesz tanúságot. Közmondásossá lett már hazánkban a tanítók szomorú anyagi helyzete, alkotmányos életünk kezdetétől szakadatlan sorozatban hangzik fel a panasz, hogy külföldi lovakért százezreket s a katonaság fegyvereinek javítására milliókat adunk évenként, míg a népoktatásügyre fordított összegeknek egy pár ezer forinttal emelése is nagy erőfeszítésbe kerül. Mindamellett ki merészeli állítani, hogy az a napfény, melyet egykor b. Eötvös József felgyulasztott s a mely a népoktatásügy fontosságát oly közérthetővé tette, ma már halványodik s a nemzet jobbjai már közönyösek lettek iránta ? Nem. Nehéz politikai társadalmi viszonyaink között akaratunk ellenére vergődünk gyakran nem kedvelt utakon, de nincs többé senki, ki a nemzet zömének művelését ne tartsa nemzeti feladatnak s nem lesz többé oly időszak, midőn kicsinylőleg beszéljenek az iskolák hatalmáról. Lélekemelő példája ennek az emelkedett köztudatnak a tanítók egyetemes gyűlése is. Az ország kormánya, fájdalommal bár, de megkötött kezekkel tagadta meg azt a pár ezer forintot, mely a gyűlés rendezésére szükséges volt; felkelt a művelt társadalom s pár hét alatt krajcáros adakozásokból öszszegyült ez az összeg teljesen. Volt-e valaha Magyarországon gyűlés, melynek céljaira egyesek annyit adakoztak ? Nem az első eset-e az, hogy a kormány vezérférfiai, egy gróf Szapáry Gyula s gr. Csáky Albin, mint magánemberek, saját filléreikkel igyekezzenek pótolni azt, amit mint kormányférfiaknak meg kellett tagadniok ? A közszellem hatalma az, azé a 1546 — — tett reá s míg szegényes vacsoráját elköltötte, mérgesen, durván szólt csak hozzá. Pedig mindenki tudta, hogy él-hal értte, szereti, mindenki tudta, hogy semmi nélkül azért vette el, mert nem találta nyugalmát, mig közelében nem tudta. És maga sem bírta indokolni, hogy miért, de úgy érezte, hogy csak akkor őrizheti meg magának szerelmét, ha mennél szigorúbban tartja. Úgy hallotta, leánykorában kikapós, kacér teremtés volt, a boljenáciak sokat tudtak beszélni erről, s azt hitte hát, hogy megcsalhatja, hűtlen lehet hozzá s ez a gondolat megremegtette. Nem volt egyetlen egy ember sem, aki Glinán vele versenyezhetett volna természeti adományok tekintetében ; aszott, öreg vagy elcsigázott beteg emberekből állt a férfi lakosság. A nehéz munka régen tönkretette őket s a nélkülözés korán megérlelte. Kire gyanakodhatott tehát ? És mégis gyanakodott, pokollá változtatván életét, s a békés együttélést, a melyet nyugodtnak és zavartalannak szeretett volna. A szép asszony pedig, kinek kevés öröm jutott részéül mostoha anyja házánál, azt hitte, annak igy kell lennie. Nem panaszkodott, elrejtette könyeit, mentegetőzött, ha ura bánásmódja szóba került, a kedvét kereste, de ha magára maradt, csak erősebbé lett szivében a vágy az után a mentő jó lélek után, akit képzeletében alkotott. Nem volt az valami idegen, a Milos arcát, alakját viselte, de csodáján átváltozva, megszelídülve. Annak csak hízelgő szava, lágy ölelése, mindent felkaroló figyelme volt iránta, az csak értte és általa élt, neki hitt egyedül és szenvedélylyel szerette. Sokszor azt álmodta, hogy látja, hogy vele van és átölelte a párnát, úgy hitte ott áll előtte, édes szókat suttogva fülében remegett a boldogságtól, arca mosolyra nyílt, mintha gondolatait akarná vele közölni, amelyek gyors egymásutánban nyargaltak át agyán. Ez a képzelgés enyhet adott neki és szórakoztatta. Nem is élt a valóságban már, mert ez csak bánatot és szomorúságot termett számára. A nyár végén boljenáci kocsi állt meg a Milosék háza előtt, s Martinov Góga ugrott le róla, az istrángot a lovak közé dobva. Az özvegy Tesicsné férjhezmentele hírét hozta s lakodalomba hízta Danicát mostoha anyja megbízásából, ki Trumitz Dániel zaklatásai folytán levetni készült az özvegyi fátyolt. Tele volt hírrel és újdonsággal s amig azokat előadta, kíméletlen gúnynyal illette a glinaiakat, akik közé Danicát balsorsa vezérelte. Nem képzelhetsz egyhamar szebbet, mondhat- nám mosolygóbbat, mint a zene pavillon. Ez egy keresés valami. Szinte szeretném egy éjjel ellopni és ékszerszekrénynek a szobámba tenni; lehetetlen, hogy ezt Probszt, az ács, és nem a legügyesebb cukrász alakította. A Pohl-kávéházat mesziről szemléltem, mert nem szeretek színeskedni, már pedig a tömérdek sok széket ép akkor mázolták. Az ezer gyertyafényű villamos lámpákat, telefont a mi Edisonunk (Rózsánk) alkalmazza. Bezzeg el is van úgy foglalva, hogy miatta lakásunk villamos csengetyűi szakadhatnak, a battériák kiszáradhatnak, a sodronyok elnyűhetnek, azt mondja rá: a jelszó most a kiállítás! Különben inkább kevesebbet, mint sokat mesélek, hogy meglepetés is maradjon számodra. Hisz van még erdész-ház, fényképészet á la minute és sok minden. Ami pedig egy kiállítás célját, az ipar fejlődését, a munka fontosságát és több ily okos dolgokat illeti, azt ne tőlem várd, olvashatod majd a komoly lapok vezércikkeiben, közgazdasági rovataiban. Én, csak levélkét röpítettem hozzád. De gondolok hozzá valamit, azt, hogy e levélért dupla portót kellene fizetnem, tehát megkérem a t. szerkesztő urat, hogy juttassa el címéhez e már nem »szokatlan úton.« Hisz néha a versek is csak szerelmes levelek. Válaszodat a szép, a bérces Erdélyből kérem és elvárom. Csinálj propagandát, hozz magaddal sok látogatót a kiállításra. Érdemes reá. Csókollak! Térj haza jó erőben, sanis laetitiam. — Hajh, nyomorult fészek ez, a hol tán esztendőben egy szvecsár *) se esik. Boljenácon ősztől kezdve tavaszig egyebet se csinálnak. Hahaha ! ott nem is él ám más a piócából, mint a félkegyelmű Néda, no meg Tosó, a falu bolondja. És mialatt bucsuzásképen megragadta Danica kezét, kétszer is ismételte: — Hadd itt ezeket a pióca-fogókat és gyere vissza hozzánk, csinálj magadnak egy pár víg napot, hiszen csak nem akarsz itt öregedni! Danica kitérőleg válaszolt. Maga sem tudta, mit tesz, mit mond, s kelleténél tovább állt szórakozottan a Gaga kocsijánál, aki dolga végeztével viszszatért Boljenácra. Visszamenve előhúzogatta a superláz fiókjait. Mikor a Milos házába jött, telve voltak azok. A ládában hozott ajándékkendőt, ruhát, selyemszövetet mind ide terítgette. Most már ez is hiányzott, az is. Egy párt elpusztított a szoba nedvessége, másokat elvitt a zsidó, igen, a zsidó, a kinek kezén az aranyak egy része is elúszott, mikor a Milosnak fizetnie kellett és a keresetből nem telt ki a tartozás összege. Összekeresgélte amit még talált és aztán arra a meggyőződésre jutott, hogy mindenből sem tennék ki tisztességes öltözékre való. Hogy menjen hát a mostohája esküvőjére? A boljenáciak közé, kik szegénységét kigúnyolnák és jót nevetnének tehetetlensége fölött. E tudatban a keserűség elfogta a szivét. Sitt és szerencsétlennek, boldogtalannak érezte magát. (Folyt, köv.) A bankutcai eset. — Francia elbeszélés. — Irta Louis Jacolbiot. (Folytatás.) színlelt, mely visszaretten a legkisebb komoly akadály előtt! Mi is voltakép az emberi élet ? Az anyag nehány parányának összeszerkesztése.. . Esh, hát visszariadnék én egy ember halála előtt, ki minket megment a gyalázattól, engem, a feleségemet, meg a gyermekeimet. Hiszen akármelyik hódító százezer embert áldoz föl puszta szeszélyből! Bohóság minden töprengés ! Ez az ember meg fog halni, meg kell halnia. Félre a lágyszívűséggel! Még első szeremet sem kell megkisérlenem, azaz nem kell őt elkábítanom, hogy életét megmentsem, mert ha csínyem nem sikerül, elvesztem; a halál sokkal biztosabb... De, mindjárt visszatérő, nem szabad tétováznom! Zsebéből egy szattyán bőrtárcát véve elő, melyben üvegcsékben a legerősebb mérgek voltak, habozás nélkül húzta ki azt, melyről szó volt írva: atropines gyorsan kihúzta dugaszát. Az üvegcse egész tartalmát a Baptiste poharába ürítette, mely alig volt több, mint fél csipet burnót s mely rögtön fölolvadt nehány csöpp borban, melyet Pontal öntött a pohárba. Aztán várt s maga is csudálkozott ama nyugodtságon, melylyel elhatározását végrehajtotta. Öt perc mult s a bank embere még nem tért vissza. Vájjon mit csinálhat ott a szomszédban? Borzasztó félelem lepte meg egyszerre Pontalt. Hátha észrevett valamit ez az ember s a borhozatalt csak ürügyül gondolta ki, hogy veszély nélkül menekülhessen és rendőrrel térjen vissza. Ekkor természetesen mindent megvizsgálnak, ami az asztalon van s a pohárban levő méreg szörnyű vádlója lesz. De, mit vehetett észre Baptiste, holott ő mit sem tett. Kétségkívül gyáva bűnös ő, ki még a gyanú árnyától is megretten! Végre az ajtó megnyílt s Baptiste belépett, palackkal a kezében. Pontal észrevette, hogy valami történhetett. Nem tudta volna megmondani, hogy mi, de valami mégis előfordulhatott s a nyomorult remegett, tetőtől talpig. A bankszolga kissé halvány volt s töprengő, mi nagyon ellenkezett előbb mutatott vidámságával. Most, mikor visszatért, nem kérte ismét Pontalt az ajtó bezárására, mint az étkezés előtt, sőt mikor a pénztár mellett elhaladt, úgy tetszett Pontalnak, mintha nyugtalan pillantást vetett volna arra, közszellemé, mely ma már világosan tudja, hogy a nemzetlét varázsereje a közművelődés s melynek hatalma alatt mély értelműnek tűnik fel koszorús irónknak, Jókainak ismert mondása: »Magyarországot még egyszer meg kell hódítani, s e nagy feladat a néptani okra vár.« Lázasan működő korunkban napról-napra következnek a gyűlések s az egyetemes gyűlések sem tartoznak a ritkaságok közé. Sokan látszólag méltán kérdhetik tehát: vájjon nem tulságos-e ez a nagy zaj egyetlen gyűlésért s nem egyesek, habár jóakarata, túlbuzgalma idézte-e elő azt az áldozatkészséget is ? Vannak korszakok, midőn hazánkban felgyulad a szalmaláng, de az a tartós érdeklődés, melyet a társadalom az egyetemes tanítógyűlések iránt mutat, a nép tagadhatlan politikai ösztönének eredménye, annak az ösztönnek, mely egykor a rabszolgaság napjaiban az Akadémia alapításával s Kazinczyünnepekkel tisztán társadalmi uton egy nagy lépést tett előre, melyet azontúl a hatalom biztalói sem ignorálhatnak többé, annak a politikai ösztönnek, mely feljajdult a nemzeti zászló megsértésekor s mely a Kossuthok és Deákok nagy műveit diadalra juttatta. Sokat írhatnánk az egyetemes tanítógyűlések működésének gyakorlati sikereiről. Elmondhatnék, hogy ezek teszik általánossá a tanítók önsegélyző törekvéseit, az Eötvös-alapot, árvaházat, melyek ma annyi jótékonyságot gyakorolnak, ezek tették lehetővé a tanítói nyugdíjalapot, mely ma, keletkezése után 15 ével már 8 millió forint felett rendelkezik, ezek hívták fel a közfigyelmet a magyar nyelv tanításának szükségességére, a népkönyvtárak fontosságára, a hitoktatás reformjára s más fontos kérdésekre. De ha mindezt elmondanánk is, nagyon keveset állítanánk, mert ugyanezeket az egyes tanítóegyletek s a szépen virágzó tanügyi sajtó is felkarolták. Az egyetemes tanítógyűlések jelentősége más s sokkal nagyobb. Nem az egyes határozatok döntők e gyűlésen, nem kérdések tárgyalása; az ily nagygyűlések politikai fontosságú jelentősége az, hogy eszméket ad irányadóbul, hogy egyesíti a népoktatásügygyel fog