Fővárosi Lapok, 1890. augusztus (27. évfolyam, 210-240. szám)
1890-08-01 / 210. szám
Az álkereskedő érezte, hogy nem szabad megpuhulnia a dráma utolsó felvonásában, mert akkor a játszmát elvesztette. Ez a gondolat visszaadta minden akaraterejét s természetes mosolylyal s őszinteséggel igy szólt vendégéhez: — Ejh, mily sokáig oda maradt ön ! Tudja-e, hogy majdnem megölt már a szomjúság! Aztán nyíttan a szemébe nézve Baptistenak, folytatta: — Fogadni mernék, hogy ön nem tudná megmondani, mit gondoltam én távolléte alatt. — Hogy tudhatnám én azt ? — szólt a vendég csudálkozva. — Nos, én így gondolkoztam magamban: tegyük föl, mert minden megtörténhetik a világon, hogy ez a derék Baptiste, kint hirtelen rosszul legyen s meghaljon, akár szivszélütésben, akár agyvértolulásban, az emberek, kik nem tudnák, hogy ő tőlem távozott, vinnék egyenesen a bankhoz s én, miután egy negyed óráig vagy félóráig hasztalan várnám, a nélkül hogy visszatérne, egyenesen a rendőrséghez futnék, hogy önnek a táskáját ott átadjam s ez utóbbi, mit sem tudva eme kalandról, letartóztatna engem mindaddig, mig minden ki nem derülne s be nem bizonyulna önnek fölboncolása által, hogy nem mérgeztem meg és semmi sem hiányzik a gondviselésemre bízott összegből. Aztán így gondolkoztam, hogy egy becsületes embert mily könnyen foghatnának el gonosztevő gyanánt, habár néhány százezer frank van is a pénztárában ! — Tény, — szólt a bankszolga fölvidulva, — hogy önnel ép az történt volna, amint azt elgondolta. — Most pedig elbámul ön, ha azt mondom: fogadni mernék, hogy eltaláltam, mit gondolt ön, mikor visszatért. — Oh, ezt már kétségbe merem vonni. — Fogadjunk egy jó csésze fekete kávéba, melyet majd a szomszéd kávéházban fogunk elkölteni. .. Ie őszintének kell lennie. — Az leszek. — No, jól van , ön igy gondolkozott, mig a borkereskedő a palackot előkereste: »Mily balgaság volt tőlem, hogy táskámat hátra hagytam ennél az idegen embernél, kit teljeséggel nem ismerek ; mert hátha bármily összeg hiányoznék is, ama szívesség után, a melyet nála tapasztaltam, nem merném a pénzemet megszámlálni előtte, távozásom előtt! Mikép tudnám én azt bebizonyítani, hogy engem megrabolt, annyival inkább, mert a szabályok ellen cselekedtem. Sőt ha ily eset előfordulna, még vádat sem emelhetnék.. . Ő könnyen bebizonyíthatná ama tekintélyes összeg eredetét, melyet a pénztárában őriz s engem tolvajnak tartanának, a ki a saját bűnét másra, egy ártatlan emberre akarja hárítani! Mig Pontal igy beszélt, a jámbor bankszolga arcán a szivárvány minden színe váltakozott, mig végre rákpirossága árulta el zavarát. Az álkereskedő szelíden mosolygott, mint a ki elégült, hogy boszút állhatott vendégén azért, hogy becsületessége fölött kételkedett. — Becsületemre uram, — szólt őszintén Baptiste, — megvallom, olyasmit gondoltam, mint amiket ön beszélt, de képzelje ön magát az én helyzetembe. A borkereskedő megvárakoztatott, mert sokan voltak, akiket ki kellett szolgálnia s szerencsétlenségemre, egy hajdani pajtásommal is találkoztam, kit olyasmiért bocsátottak el a szolgálatból, amit soha sem tudtam meg határozottan. Nos, ő ott reggelizett az ablak közelében s látott engem ide belépni táskámmal. Mennyire elbámult, hogy engem most belépni látott a kereskedőhöz, kitől bort kértem. Tréfálkozni kezdett velem. »Hát a táskát hol hagytuk ? Ha ezt a főnök megtudná, rögtön úti laput kötne a talpad alá!... Ejd, barátocskám, tudod-e, hogy nem jó ily kényes dolgokat egy illatszerárusra bízni, ki csak alig egy hét óta lakik ebben a városrészben s kit senki sem ismer ? Hát ha megfosztana a táskád tartalmától, mit szólnál hozzá ? Tudod-e, mily ostoba voltál te, mikor ezzel a gyógyszerárussal villásreggelizni leültél ? Nem kellett volna neki egyebet tenni, mint egy kis mérget vetni az ételedbe s aztán a másvilágra küldeni téged, hogy a rád bízott pénz birtokába juthasson.« Több effélét beszélt még, a mi engem nagyon lehangolt!.. Pontal kissé elsápadt, mikor az utóbbi szavakat hallotta, melyek helyzetében, jóslatszerűeknek tetszettek; ám a habozás ideje elmúlt s ő nagyon ügyesen játszva szerepét, folytatta : — Nem neheztelek én önre, édes jó barátom. Az ön töprengése természetes volt, amaz ízléstelen tréfa után, melyet régi pajtása magának megengedett. Azonban most, mind a kettőnk érdekében, legyen szives elővenni a táskáját s a benne levő pénzt rögtön megszámlálni. — Soha! — válaszolt a derék ember, méltatlankodó hangon. — Pedig annak meg kell történni, különben nem iszom abból a borból, amit ön hozott. (Folyt, kövállalkozókat s kapcsokat létesít azok között, kik a jövő nemzedék hivatott nevelői. Hét főbb nyelv s hét különböző hitfelekezet darabolja szét belső ellenségként gyenge nemzetünk fiait apró csoportokra. Az egyes megyei s kerületi tanító egyesületek e szétválasztó elemi erők hatása alatt igen gyakran előszeretettel keresik azt, ami elválasztja e hazában a polgárt s a szaksajtó sem képes mindig felülemelkedni e korlátolt felfogásmódon. Itt azonban, az egyetemes gyűléseken mindenkor győzött , győzni fog a népnevelőknek hivatásukkal összefüggő idealizmusa s tiszta kultúrpolitikai eszméje. Magyarország tanítói az egyetemes gyűléseken csak magyarok, csak emberek akarnak lenni, a lelkesedés elemi erejével szemben elnémul a nemzetiségi s felekezeti zavaró hang s az a népnevelő, ki otthon a kicsinyes hatalmakkal küzd, a görög rege Antaeusaként erőt merít itt az egyetemes gyűléseken, hogy világosabban lássa eszményképét, midőn Kárpátoktól Adriáig egy lesz a magyar, midőn a műveltebb és jobbá lett társadalom azt fogja elsősorban keresni, ami az embert közelebb hozza az emberhez, hogy uj uj eszméket valósítva meg, ne csak ott túl a ködös jövőben keresse az emberi boldogságot. Nem kicsiny, nem múlékony erkölcsi hatalom tehát az egyetemes tanítógyűlés. Az a harmincezer egyén a jövő nemzedék nevelője, a kulturpolitikusok reményei bimbójának fejlesztője. Jobbjaik látják a hiányokat, sajnosan érzik, hogy ma a magyar tanító csak kis gyermekek oktatója, de nagy feladatát, a nép tömegének nevelését még alig kezdhette meg. Itt az egyetemes gyűléseken hintik el az új eszméket, törnek új-uj réseket. S majd egykor évtizedek múlva, midőn hazánkban is uralomra jut a közművelődés s emberszeretet hatalma, midőn nem kell sötét gyanúval vagy épen ellenszenvvel tekintenünk polgártársaink ezreire, a művelődéstörténelem írója sok más tényező mellett a tanítók ünnepi összejöveteleire is fog utalni, mint egyik tényezőre, mely az egykor felekezetek s nemzetiségek szerint megoszlott s nagy tömegében műveletlensége miatt közönyös magyart emberré s valódi magyarrá tette. Kinek megadatott látni, rokonszenvvel nyújtja kezét az úttörők ünnepi összejövetele felé: a nemzetlét megszilárdulásának egy-egy örvendetes szívdobbanása ez. György Aladár: Tompa-ünnepély. (Feketehegyen.) Miként pár év óta, az idén is kegyeletesen ülte meg Feketehegy fürdői közönsége Tompa Mihály emlékezetét, Tompa Mihályét, ki utolsó éveiben üdülést keresett e vadregényes bércek ölében. Halála óta emlékét kegyeletesen szokta megünnepelni e kis fürdő vendégserege. Ez ünnepélyek jövedelméből lehetett tavaly nyáron a költőnek csinos emlékszobrot állítni. Az idei ünnepély célja, a kegyeletes megemlékezésen kívül még oda irányult, hogy a nagy költő nevét alapítványnyal örökítsék meg. Az ünnepélyből begyűlt pénzösszeg alapjául fog szolgálni e fürdőben egy beteg magyar költő gyógyítási költségeire. Ilyen alap hazánk fürdőiben alig van még. Az eszme mindenesetre elismerést érdemel. Az ünnepély délután négy órakor kezdődött, amikor a fürdő összes közönsége Tompa Mihály szobrához felvonult. Ez a menet, a fürdő kis közönségéhez képest szép látványt nyújtott. Rozsnyó város jó cigány zenekara a Rákóczi-indulót húzta. Fehérbe öltözött hölgyek koszorúkat vittek, melyeket a szoborra tettek. Fenyőgally, réti virág, parti nefelejts mind eljöttek a költő emlékének szentelt ünnepélyre. Az egész természet részt látszott venni a kegyelet ünnepében. A pompás sötét fenyővel borított hegyeket az épen lemenni készülő nap aranyozta be, s az erdőn átszűrődő bíborfény ragyogta körül a szobrot. A fehér márvány fénylett. A lendületes alkalmi költemény szavaira, melyeket maga a költő, az ünnepély fáradhatatlan buzgalmú elnöke, Könyves Tóth Kálmán debreceni lelkész olvasott fel, figyelemmel hallgatott mindenki. A nagy csendet csupán a közeli erdő zúgása szakította meg, mintegy igazat adva a lelkész-költő szavainak, midőn ezt mondá: »Kőszirt, fűszál, s a repkedő bogárka, Sóhajt, érez, szeret dalos szavára, úgy illett ez ünneplés az elhunyt költőhöz, ki oly lelkés hirdetője volt a nagy természet örök szépességeinek. A megkoszorúzott szobortól búcsút véve, a gyógyterembe sietett mindenki, hol egy ügyesen összeállított programom hangverseny folyt le az ott időző fürdővendégek szives közreműködése mellett. Az első szám egy magyar »Nyitány« volt, melyet zongorán , négykézre Fehér Irén k. a. és Néder Mihály játszottak el csinosan. Majd Luzsa Istvánná úrnő szavalta a Tompa »Havasi rózsá«-ját kedvesen. A harmadik számra sikerült megnyerni e fürdőben időző ének- s művésznőt, B. Bognár Vilma úrnőt, aki aztán énekével valódi műélvezetben részesítette a hallgatóközönséget, ez viszont zajos tapsokkal halmozta őt fel. Két énekszáma, a »Mireille-Valse« Gounodtól és a »Boleró« Ardititől, melyeket még megtoldott magyar dalokkal, az est legszívesebben hallgatott I számai voltak. B. Bognár Vilma asszony kegyeletes I célra már harmadik évben működik itt közre, így a kitüntetést kétszeresen megérdemli. Egy zongoraszám következett, melyet Darásy Ilona k. a. játszott szabatosan. Jeszenszky Etelka k. a. Szécsinek »Bál után« című monológját adta elő, dilettánsnál ritka ügyességgel. Havas Aranka k. a, az aradi színtársulat kedves tagja szavalta meg Kiss Józseftől a »Simon Judit«-ot érzéssel, drámai hévvel. Szóval az egész hangverseny igen sikerültnek mondható, úgy anyagi mint szellemi eredményét véve. A cél, mely a közreműködőket vezette, szép és követésre méltó. Bár több fürdőnkben rendeznének hasonló előadásokat. A hangversenyt kedélyes táncmulatság fejezte be. Anyagi eredménye e hangversenynek száznyolcvan forint. Tekintve a fürdő kicsinységét, ez kielégítő eredménynek mondható. Gyuróné Kun Mariska: 51-- 154. Mázai irodalom, művészet. * A királyleány násza. Jókai Mór költői tollából következő sorok jelentek meg a »Nemzet« tegnapi számának homlokán: »Isten van jelen a menyekzőnél. Isten, ki teremtő erejét adta át az embernek e szóban: »szerelem.« A szerelem tesz boldoggá uralkodót és jobbágyot. Boldogságát mindenki a saját szivében hordja. S ez jön Istentől. Hol két szerető szív találkozása mellett két diadémos fő esküszik örök hűséget, ott Istenen kívül, még a Nép is jelen van. S a népek millióinak ajka suttogja utána az áldást, mely az oltárról elhangzik. S ez áldás visszhangját senki sem adja tisztábban, mint a Magyar Nép. A királyleány a mi Hazánk szülötte, a mi egünk mosolygott rá először. Az újjászületett, a megifjodott Magyarország együtt nőtt fel vele. Szabadságunk korszaka csak egy pár évvel idősebb bátyja a királyleánynak. Mindig szeretett bennünket, mindig rokonszenves volt megjelenése közöttünk. De sokszorosan rokonszenves mindenki előtt azért a gyermeki szeretetért, melylyel a legnemesebb anyának lelki világát besugárza; Ki életének csillagait Égnek, Földnek odaadta s csak távolból látja őket, s kinek a sors egy új örömet is csak úgy tud adni, hogy egy régi örömét veszi el Tőle. A távol sokszorozza meg ez örömöt! Ez a népek áldása a mai nap frigyén. Nagy távol a mennyország! De a hű szerelem, az igaz családi boldogság lehozza azt a földre. Ez a mennyország vegye körül a fenséges ifjú hitvestársakat! E mennyországot kívánja Nekik a Nép, megadja az Isten, megtartja a saját szívük. Bár elszakad a nép kedvelte királyleány hazánktól, a szeretet lánca, mely őt hozzánk kötötte, nem szakad el soha: nevét meg fogják örökíteni közöttünk a jótékonyság nemtője és a múzsa. Élettörténete e rövid szó legyen: »boldog volt, szeretett.« * A királykisasszony költeménye. A »Salon« új füzetében Mária Valéria főhercegnőnek a gyermeki szeretetet egyszerűen és hőn kifejező következő verse jelent meg Déri Gyula fordításában: Magasló bércek, fenyvesek között Egy tó ragyog mély völgy ölén, Partján kis házikó, — az ég ezer Áldását kérem arra én, Mert unva a város sivár zaját Szent nyugalomban jő ide Atyám, midőn nehéznek érezi A koronát fölkent feje. S mig a nemes vadak nyomába jár Gondját, baját felejti itt, S a jó isten szabad ege alatt Ifjai uj erőt merít. Ezért sok, sok ezerszer áldlak én Te völgy s te kis ház ott, a völgy ölén. * Díszelőadás: Mária Valéria főhercegnő esküvője alkalmából a népszínház igaz