Fővárosi Lapok, 1890. augusztus (27. évfolyam, 210-240. szám)

1890-08-01 / 210. szám

Az álkereskedő érezte, hogy nem szabad meg­puhulnia a dráma utolsó felvonásában, mert akkor a játszmát elvesztette. Ez a gondolat visszaadta minden akaraterejét s természetes mosolylyal s őszinteséggel igy szólt vendégéhez: — Ejh, mily sokáig oda maradt ön ! Tudja-e, hogy majdnem megölt már a szomjúság! Aztán nyíttan a szemébe nézve Baptistenak, folytatta: — Fogadni mernék, hogy ön nem tudná meg­mondani, mit gondoltam én távolléte alatt. — Hogy tudhatnám én azt ? — szólt a vendég csudálkozva. — Nos, én így gondolkoztam magamban: tegyük föl, mert minden megtörténhetik a világon, hogy ez a derék Baptiste, kint hirtelen rosszul legyen s meghal­jon, akár szivszélütésben, akár agyvértolulásban, az emberek, kik nem tudnák, hogy ő tőlem távozott, vin­nék egyenesen a bankhoz s én, miután egy negyed óráig vagy félóráig hasztalan várnám, a nélkül hogy visszatérne, egyenesen a rendőrséghez futnék, hogy önnek a táskáját ott átadjam s ez utóbbi, mit sem tudva eme kalandról, letartóztatna engem mindaddig, mig minden ki nem derülne s be nem bizonyulna ön­nek fölboncolása által, hogy nem mérgeztem meg és semmi sem hiányzik a gondviselésemre bízott összeg­ből. Aztán így gondolkoztam, hogy egy becsületes embert mily könnyen foghatnának el gonosztevő gyanánt, habár néhány százezer frank van is a pénz­tárában ! — Tény, — szólt a bankszolga fölvidulva, — hogy önnel ép az történt volna, a­mint azt elgondolta. — Most pedig elbámul ön, ha azt mondom: fogadni mernék, hogy eltaláltam, mit gondolt ön, mikor visszatért. — Oh, ezt már kétségbe merem vonni. — Fogadjunk egy jó csésze fekete kávéba, melyet majd a szomszéd kávéházban fogunk elköl­teni. .. I­e őszintének kell lennie. — Az leszek. — No, jól van , ön igy gondolkozott, mig a bor­­kereskedő a palackot előkereste: »Mily balgaság volt tőlem, hogy táskámat hátra hagytam ennél az idegen embernél, kit teljeséggel nem ismerek ; mert hátha bármily összeg hiányoznék is, ama szívesség után, a melyet nála tapasztaltam, nem merném a pénzemet megszámlálni előtte, távozásom előtt! Mikép tudnám én azt bebizonyítani, hogy engem megrabolt, annyi­val inkább, mert a szabályok ellen cselekedtem. Sőt ha ily eset előfordulna, még vádat sem emelhetnék.. . Ő könnyen bebizonyíthatná ama tekintélyes összeg eredetét, melyet a pénztárában őriz s engem tolvaj­nak tartanának, a ki a saját bűnét másra, egy ártatl­­an emberre akarja hárítani! Mig Pontal igy beszélt, a jámbor bankszolga arcán a szivárvány minden színe váltakozott, mig végre rákpirossága árulta el zavarát. Az álkereskedő szelíden mosolygott, mint a ki elégült, hogy boszút állhatott vendégén azért, hogy becsületessége fölött kételkedett. — Becsületemre uram, — szólt őszintén Bap­tiste, — megvallom, olyasmit gondoltam, mint a­mi­ket ön beszélt, de képzelje ön magát az én helyze­tembe. A borkereskedő megvárakoztatott, mert so­kan voltak, a­kiket ki kellett szolgálnia s szerencsét­lenségemre, egy hajdani pajtásommal is találkoztam, kit olyasmiért bocsátottak el a szolgálatból, a­mit soha sem tudtam meg határozottan. Nos, ő ott reg­gelizett az ablak közelében s látott engem ide be­lépni táskámmal. Mennyire elbámult, hogy engem most belépni látott a kereskedőhöz, kitől bort kér­tem. Tréfálkozni kezdett velem. »Hát a táskát hol hagytuk ? Ha ezt a főnök megtudná, rögtön úti laput kötne a talpad alá!... Ejd, barátocskám, tudod-e, hogy nem jó ily kényes dolgokat egy illatszerárusra bízni, ki csak alig egy hét óta lakik ebben a város­részben s kit senki sem ismer ? Hát ha megfosztana a táskád tartalmától, mit szólnál hozzá ? Tudod-e, mily ostoba voltál te, mikor ezzel a gyógyszerárussal villásreggelizni leültél ? Nem kellett volna neki egye­bet tenni, mint egy kis mérget vetni az ételedbe s aztán a másvilágra küldeni téged, hogy a rád bízott pénz birtokába juthasson.« Több effélét beszélt még, a mi engem nagyon lehangolt!.. Pontal kissé elsápadt, mikor az utóbbi szava­kat hallotta, melyek helyzetében, jóslatszerűeknek tetszettek; ám a habozás ideje elmúlt s ő nagyon ügyesen játszva szerepét, folytatta : — Nem neheztelek én önre, édes jó barátom. Az ön töprengése természetes volt, amaz ízléstelen tréfa után, melyet régi pajtása magának megengedett. Azonban most, mind a kettőnk érdekében, legyen szives elővenni a táskáját s a benne levő pénzt rög­tön megszámlálni. — Soha! — válaszolt a derék ember, méltat­lankodó hangon. — Pedig annak meg kell történni, különben nem iszom abból a borból, a­mit ön hozott. (Folyt, kövál­lalkozókat s kapcsokat létesít azok között, kik a jövő nemzedék hivatott nevelői. Hét főbb nyelv s hét különböző hitfelekezet darabolja szét belső ellenségként gyenge nemzetünk fiait apró csoportokra. Az egyes megyei s kerületi tanító egyesületek e szétválasztó elemi erők hatása alatt igen gyakran előszeretettel keresik azt, a­mi el­választja e hazában a polgárt s a szaksajtó sem ké­pes mindig felülemelkedni e korlátolt felfogásmódon. Itt azonban, az egyetemes gyűléseken mindenkor győzött , győzni fog a népnevelőknek hivatásukkal összefüggő idealizmusa s tiszta kultúrpolitikai esz­méje. Magyarország tanítói az egyetemes gyűléseken csak magyarok, csak emberek akarnak lenni, a lelke­­sedés elemi erejével szemben elnémul a nemzetiségi s felekezeti zavaró hang s az a népnevelő, ki otthon a kicsinyes hatalmakkal küzd, a görög rege Antaeusa­­ként erőt merít itt az egyetemes gyűléseken, hogy világosabban lássa eszményképét, midőn Kárpátoktól Adriáig egy lesz a magyar, midőn a műveltebb é­s jobbá lett társadalom azt fogja első­sorban keresni, ami az embert közelebb hozza az emberhez, hogy uj­ uj eszméket valósítva meg, ne csak ott túl a ködös jövőben keresse az emberi boldogságot. Nem kicsiny, nem múlékony erkölcsi hatalom tehát az egyetemes tanítógyűlés. Az a harmincezer egyén a jövő nemzedék nevelője, a kulturpolitikusok reményei bimbójának fejlesztője. Jobbjaik látják a hiányokat, sajnosan érzik, hogy ma a magyar tanító csak kis gyermekek oktatója, de nagy feladatát, a nép tömegének nevelését még alig kezdhette meg. Itt az egyetemes gyűléseken hintik el az új eszméket, törnek új-uj réseket. S majd egykor évtizedek múlva, midőn hazánkban is uralomra jut a közművelő­dés s emberszeretet hatalma, midőn nem kell sötét gyanúval vagy épen ellenszenvvel tekintenünk pol­gártársaink ezreire, a művelődéstörténelem írója sok más tényező mellett a tanítók ünnepi összejöve­teleire is fog utalni, mint egyik tényezőre, mely az egykor felekezetek s nemzetiségek szerint megoszlott s nagy tömegében műveletlensége miatt közönyös magyart emberré s valódi magyarrá tette. Kinek megadatott látni, rokonszenvvel nyújtja kezét az út­törők ünnepi összejövetele felé: a nemzetlét meg­szilárdulásának egy-egy örvendetes szívdobbanása ez. György Aladár: Tompa-ünnepély. (Feketehegyen.) Miként pár év óta, az idén is kegyeletesen ülte meg Feketehegy fürdői közönsége Tompa Mihály emlékezetét, Tompa Mihályét, ki utolsó éveiben üdü­lést keresett e vadregényes bércek ölében. Halála óta emlékét kegyeletesen szokta megünnepelni e kis fürdő vendégserege. Ez ünnepélyek jövedelméből lehetett tavaly nyáron a költőnek csinos emlék­szobrot állítni. Az idei ünnepély célja, a kegyeletes megemlékezésen kívül még oda irányult, hogy a nagy költő nevét alapítványnyal örökítsék meg. Az ünnepélyből begyűlt pénzösszeg alapjául fog szol­gálni e fürdőben egy beteg magyar költő gyógyítási költségeire. Ilyen alap hazánk fürdőiben alig van még. Az eszme mindenesetre elismerést érdemel. Az ünnepély délután négy órakor kezdődött, a­mikor a fürdő összes közönsége Tompa Mihály szobrához felvonult. Ez a menet, a fürdő kis közön­ségéhez képest szép látványt nyújtott. Rozsnyó város jó cigány zenekara a Rákóczi-indulót húzta. Fehérbe öltözött hölgyek koszorúkat vittek, melyeket a szo­borra tettek. Fenyőgally, réti virág, parti nefelejts mind eljöttek a költő emlékének szentelt ünnepélyre. Az egész természet részt látszott venni a kegyelet ünnepében. A pompás sötét fenyővel borított hegye­ket az épen lemenni készülő nap aranyozta be, s az erdőn átszűrődő bíborfény ragyogta körül a szobrot. A fehér márvány fénylett. A lendületes alkalmi költe­mény szavaira, melyeket maga a költő, az ünnepély fáradhatatlan buzgalmú elnöke, Könyves Tóth Kál­mán debreceni lelkész olvasott fel, figyelemmel hall­gatott mindenki. A nagy csendet csupán a közeli erdő zúgása szakította meg, mintegy igazat adva a lelkész-költő szavainak, midőn ezt mondá: »Kőszirt, fűszál, s a repkedő bogárka, Sóhajt, érez, szeret dalos szavára, úgy illett ez ünneplés az elhunyt költőhöz, ki oly lel­­­­kés hirdetője volt a nagy természet örök szépe­s­ségeinek. A megkoszorúzott szobortól búcsút véve, a gyógyterembe sietett mindenki, hol egy ügyesen össze­állított programom hangverseny folyt le az ott időző fürdővendégek szives közreműködése mellett. Az első­­ szám egy magyar »Nyitány« volt, melyet zongorán , négykézre Fehér Irén k. a. és Néder Mihály játszo­t­tak el csinosan. Majd Luzsa Istvánná úrnő szavalta a Tompa »Havasi rózsá«-ját kedvesen. A harmadik számra sikerült megnyerni e fürdőben időző ének- s művésznőt, B. Bognár Vilma úrnőt, a­ki aztán éne­­­­kével valódi műélvezetben részesítette a hallgató­­­közönséget, ez viszont zajos tapsokkal halmozta őt f­el. Két énekszáma, a »Mireille-Valse« Gounodtól és a »Boleró« Ardititől, melyeket még megtoldott magyar dalokkal, az est legszívesebben hallgatott I számai voltak. B. Bognár Vilma asszony kegyeletes I célra már harmadik évben működik itt közre, így a­­ kitüntetést kétszeresen megérdemli. Egy zongora­szám következett, melyet Darásy Ilona k. a. játszott szabatosan. Jeszenszky Etelka k. a. Szécsinek »Bál­­ után« című monológját adta elő, dilettánsnál ritka ügyességgel. Havas Aranka k. a, az aradi színtársu­lat kedves tagja szavalta meg Kiss Józseftől a »Simon Judit«-ot érzéssel, drámai hévvel. Szóval az egész hangverseny igen sikerültnek­­ mondható, úgy anyagi mint szellemi eredményét­­ véve. A cél, mely a közreműködőket vezette, szép és­­ követésre méltó. Bár több fürdőnkben rendeznének­­ hasonló előadásokat. A hangversenyt kedélyes táncmulatság fejezte be. Anyagi eredménye e hangversenynek száznyolcvan forint. Tekintve a­ fürdő kicsinységét, ez kielégítő eredménynek mondható. Gyuróné Kun Mariska: 51-- 154. Mázai irodalom, művészet. * A királyleány násza. Jókai Mór költői tollából következő sorok jelentek meg a »Nemzet« tegnapi számának homlokán: »Isten van jelen a menyekzőnél. Isten, ki teremtő erejét adta át az embernek e szóban: »szerelem.« A szerelem tesz boldoggá uralkodót és jobbágyot. Boldogságát min­denki a saját szivében hordja. S ez jön Istentől. Hol két szerető szív találkozása mellett két diadémos fő esküszik örök hűséget, ott Istenen kívül, még a Nép is jelen van. S a népek millióinak ajka suttogja utána az áldást, mely az oltárról elhangzik. S ez áldás visszhangját senki sem adja tisztábban, mint a Ma­gyar Nép. A királyleány a mi Hazánk szülötte, a mi egünk mosolygott rá először. Az újjászületett, a meg­­ifjodott Magyarország együtt nőtt fel vele. Szabad­ságunk korszaka csak egy pár évvel idősebb bátyja a királyleánynak. Mindig szeretett bennünket, min­dig rokonszenves volt megjelenése közöttünk. De sokszorosan rokonszenves mindenki előtt azért a gyermeki szeretetért, melylyel a legnemesebb anyá­nak lelki világát besugárza; Ki életének csillagait Égnek, Földnek odaadta s csak távolból látja őket, s kinek a sors egy új örömet is csak úgy tud adni, hogy egy régi örömét veszi el Tőle. A távol sok­szorozza meg ez örömöt! Ez a népek áldása a mai nap frigyén. Nagy távol a mennyország! De a hű szerelem, az igaz családi boldogság lehozza azt a földre. Ez a mennyország vegye körül a fenséges ifjú hitvestársakat! E mennyországot kívánja Nekik a Nép, megadja az Isten, megtartja a saját szívük. Bár elszakad a nép kedvelte királyleány hazánktól, a szeretet lánca, mely őt hozzánk kötötte, nem szakad el soha: nevét meg fogják örökíteni közöttünk a jóté­­konyság nemtője és a múzsa. Élettörténete e rövid szó legyen: »boldog volt, szeretett.« * A királykisasszony költeménye. A »Salon« új füzetében Mária Valéria főhercegnőnek a gyer­meki szeretetet egyszerűen és hőn kifejező következő verse jelent meg Déri Gyula fordításában: Magasló bércek, fenyvesek között Egy tó ragyog mély völgy ölén, Partján kis házikó, — az ég ezer Áldását kérem arra én, Mert unva a város sivár zaját Szent nyugalomban jő ide Atyám, midőn nehéznek érezi A koronát fölkent feje. S mig a nemes vadak nyomába jár Gondját, baját felejti itt, S a jó isten szabad ege alatt Ifjai uj erőt merít. Ezért sok, sok­ ezerszer áldlak én Te völgy s te kis ház ott, a völgy ölén. * Díszelőadás: Mária Valéria főher­cegnő esküvője alkalmából a népszínház igaz­

Next