Fővárosi Lapok, 1890. szeptember (27. évfolyam, 241-269. szám)
1890-09-11 / 250. szám
Csütörtök, 1890. szeptember 11. 250. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: " Előfizetések “-zízsr"- TjpTfk PfiCjT T A Timr hS; Előfizetési dij: |* if jPlk 1 1 | fpL. fs^ » if lfm a kiadóhivatalba Nterre..........................8 frt 9HHI ® BMHBíÉS ÍíÉÍM; IP^P^ SÜü SSfeSáSBlÉffe (Budapest, ferenciek-ter* 8«cyedévre ...... 4 frt ^ Atlienaeum é ület) Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. ’ HmZtL Csak húzzuk az igát. (Elbeszélés.) Irta Karczag Vilmos. (Vége.) A templom-utcáig nem volt semmi baj. De ott aztán elkezdődött a riadalom. Láttuk, hogy egy parasztosan öltözött fiatal menyecske fut a kocsisor után. Szinte fuldoklott már a nagy futásban, a baja kibomlott, a ruhája összegyűrődött, s a fejéről lecsúszott a tarka kendő s úgy lobogott utána, jobb kezével egyre a melléhez kapkodott, s a ballal meg mint valami vitorlával könnyített magának a futásban. Az emberek elszörnyűködtek, összesúgtak, némelyek föl-fölszisszentek, egy-egy »jaj« kiáltást is lehetett hallani, de azért senki se állta útját annak az asszonynak. Pedig tudta mindenki, hogy ki az az asszony, s hogy miért szalad olyan eszét vesztetten. A régi szeretője volt a vőlegénynek. Márton Gábor észrevette a kocsiból, hogy veszély környékezi, látszott rajta, hogy meglippen egy kicsit s nem feszít már olyan nagyon. — Hajts! Jobban ! — nógatta egyre a kocsiját. A szegény Margit kisasszony ezalatt félve nézett körül, látta, hogy az embersokaságban izgatott mozgolódás keletkezik, egyes hangokat hallott, amelyek a megdöbbenésnek, részvétnek, félelemnek a hangjai voltak; látta, hogy vőlegénye kényelmetlenül feszeng s idegesen kiabál a kocsisra, majd hogy a gyeplő után kap, s ostorával iszonyú suhintással maga csap a lovak közé, s amint egy pillanatra hátra tekintett, látta azt a lázban égő asszonyt is, aki vad futással igyekszik utolérni őket. Azt hiszem, egyszerre eltalálta a helyzetet, mert halálsápadt lett, s reszketve fogózott a vőlegénye karjába. Az feléje fordult s igyekezett megnyugtatni. Iszonyú volt azt látni, tekintetes uram, mikor az a boldogtalan asszony elérte a kocsi saroglyáját, s borzasztó őrült kacagással belecsimpaszkodott, s vitette magát is a templom elé, miközben egyre ordított, mint egy veszett állat, rábődülve arra a gazemberre, a ki megcsalta, arra a szegény árva gyermekre, a ki pedig ártatlan volt. Bizony mondom, hogy a vér is megfagyott bennem, mikor a vőlegény iszonyú helyzetében, a kezében lévő ostorral hátracsapott, s az ostor szijja vért fakasztott a futó aszszony arcából. Jaj, hogy nézett már az akkor ki. A szeme vérben forgott s az ajkai szinte habot vertek, arcáról meg csurgott a vér. De azért a saroglyát erősen tartotta s futott a kocsival együtt, amig bírta. Mikor aztán nem bírta már, akkor huzatta, vonszoltatta magát, mint valami élettelen tömeget, de a saroglyát nem bocsátotta el, mintha csak odakötözték volna. A nép futásnak eredt, tolongás támadt, mindenki egyszerre akart oda érkezni a templom elé, hogy láthassa, ami történni fog. Pedig már ott bizony nem sok történt. A vőlegény lángvörös arccal leugrott a kocsiból, kisegítette a félig elalélt menyasszonyt, akivel forgott a világ, s sietett fel a lépcsőn a templomba. Az az asszony, mire megérkeztek, összerogyott, s csak az egészen közel állók hallhatták, mikor csaknem öntudatlan állapotában mormogta: — Gazember! Gazember! Az esküvő megesett. De bizony senki sem irigyelte Margit kisasszonyt. Én magam megsirattam szegénykét. .. — Azóta aztán együtt élnek ? — Együtt. — Hát az az asszony, meg a gyermekek ? — Mindjárt elmondom azt is. Most jön a történet java része. Áldozat lett az a drága kisasszony. Igazi áldozat. Úgy egy fél esztendővel a házasság után egyszer csak azt hallottam, hogy az az asszony mind a három gyermekével együtt a Márton Gábor házába hurcolkodott, s most egy portán él annak a gazembernek mind a két családja. Meg kell tudnom, gondolom magamban, — hogy mi van a dologban, s egy vasárnap délután ellátogattam Margitkához. No azt nem mondhatom, hogy nagy nyomorúságot láttam volna. Három-négy szobás utcai lakásban laktak. Csinos uj bútorokkal volt megrakva minden szoba. Konyhában, folyosókon, szobákban mindenütt nagy tisztaság. Ami különben nem is volt csoda olyan gazdasszonynál, mint az én egykori kisasszonykám. Hát csillogott-billogott ott minden, ami csak az ember szemeügyébe esett. Margit aszszonyka ott ült egy ablakmélyedésben és szép kézimunkát készített. Patyolatfehér volt a vászon kis kezecskéiben; a ruha, ami a testét födte, szépen kivasalva, mint a papiros. Bezzeg belül, ott a lélek legfenekén, ott sötétség lakott, ott összemorzsolt, összezúzott volt minden érzés. Szegénynek mélyen beestek a szemei, s akkora fekete karikák voltak alatta, mint egy-egy vasgyűrű. Szomorú köszöntéssel fogadott, bárha a viszontlátás örömének gyönge mosolyát erőltette ajkaira. Sokáig el-elbeszélgettünk mindenféléről. Felidéztük emlékeinkbe a régi szép életet, meg a gyermekévek kedves örömeit. Mikor még ő belopózkodott néha a házmesterek sötét szobácskájába, s ott segített mosogatni a házmesternéninek. Összelucskolta szép csipkés ruhácskáját s ezért nagyon kikapott az édes mamától. Egyszer meg addig cirógatta a Pista bácsit, — már mint engemet, — az a Dániel urfi, hogy beeresztette a cigányokat éjjel az udvarra. Hat nótát játszottak a Margitka ablaka alatt. Másnap persze volt nagy exekúció. Ki eresztette be a muzsikusokat ? Hát senki. Ki adta az éjjeli zenét? Ki tudja azt. Pedig tudtuk mi ketten. Sok-sok mindenről elbeszélgettünk, csak arról nem, amiről legjobban szerettünk volna. Úgy kerülgettük, mint a macska a forró kását. Én nem mertem kérdezni, ő meg talán nem tartotta helyénvalónak, hogy panaszkodjék. Lassan, lassan azonban mégis csak rátértünk, után Magyarország nagyobb vidéki városait. Amerikába való visszatérte után pedig folyvást foglalkozott Magyarországgal, sok hírlapi cikket közölvén hazánk viszonyairól. Egyéb könyveit is mindig elküldötte itteni barátainak. Életét a jótékonyság s a keresztényi emberszeretet gyakorlásában töltötte. Gyermeksegélyző egyesületeket alapított, a rabszolgák érdekében is nagyarányú tevékenységet fejtett ki, kiterjesztette figyelmét a sebesültek ápolására és a kiszabadult rabok állapotára is. Mind haláláig a legnagyobb tisztelet környezte a nemes emberbarátot, ki az emberiséget boldogító eszméknek rajongó hive és Magyarországnak lelkes barátja maradt. Nagyváradi fogságának leírásából, melyet ma már oly kevesen ismernek, közlünk e helyen néhány részletet, azon kezdve, mikor a vizsgáló biró szerfölött unalmas és boszantó kérdezősködései után végre levezették börtönébe, hol a tisztátlanság uralkodott nagy mértékben. Egyik fogolytársa épen akkor szabadult ki és ezzel levelet küldött a bécsi követhez. Mac Curdyhoz, az amerikai konzulhoz nem mert írni, mert az ő neve gyanút keltett volna. »De ennyivel nem is elégedtem meg, — így folytatja, — mert épen akkortájt egy másik fogoly is kiszabadulandó volt: egy katholikus pap, nemeslelkű és igen víg kedvű ember, ki az egész börtönt megélénkítő. Többször láttam reggelenként a folyosón; kiállt teljes papi öltözetében szobája ajtajába; egyik kezében palack, a másikban pohár s egész szónokilag kiáltozá a foglyoknak: »Ide fiaim, gyertek, igyatok. Közel van a szabadulásom napja. Most ne búsuljon senki.« S egyik palackot a másik után kinálgatta, bár maga sohasem ivott. Az én ügyem kezdettől fogva érdekelte őt s megígérte, hogy mindent elkövet értem, amit csak lehet. Sokkal vénebb fogoly volt azonban, semhogy tőlem leveleket fogadjon el, mert természetesen ő is, mint mindenki, biztosan hitte, hogy én valamibe mélyen bele vagyok keveredve. De Mac Curdy nevét és címét megfordított betűkkel be- Charles Loring Brace. (Nagyváradi fogsága 1851-ben.) (T.) Egy rövidke hir járta be a lapokat, hogy Charles Loring Brace amerikai filantróp, Kossuth Lajos barátja, Svájcban e napokban meghalt. Ez a hir így nemcsak túlságosan rövid, hanem igen fogyatékos is. A fiatalabb nemzedék keveset tud erről a nemes amerikairól, a ki pedig megérdemli, hogy legalább elhunyta alkalmából elevenítsük föl emlékét. Nemcsak Kossuth Lajos barátja volt. Igazi lelkes barátja volt a magyar nemzetnek, melyet szeretett, a külföld előtt ismertetett s melyért még fogságot is szenvedett. Lelkesedő ember volt, ki az Amerikában élvezett szabadságot szerette volna az egész emberiségre kiterjeszteni. Érdeklődni kezdett a magyarok iránt is, kik az 1848-diki forradalom gyászos befejezése után az osztrák abszolutizmus uralma alá jutottak. Útra kelt, hogy tanulmányozza e viszonyokat és 1851-ben Bécsbe ment útlevélért, ami akkoriban nem igen könnyen volt megszerezhető. Bécsben görbe szemekkel nézték az idegeneket, kik Magyarországot be akarták utazni, ha csak tanulmányozás céljából is. A bécsi rendőrfőnök ki is jelentette kereken, hogy utasítása van : semmiféle idegent sem bocsátani Magyarországba, kivéve, ha üzleti dolgokban utazik; mert — úgymond — az angolok és amerikaiak nagyon is beleavatkoztak az itteni dolgokba s azok, kiket Magyarországba bocsátottak, kivétel nélkül botrányos hireket terjesztettek az osztrákokról. Mindeme nehézségek dacára mégis sikerült útlevelet kapnia, de oly feltétel alatt, hogy csak Bécsen át szabad visszatérnie s kimennie a birodalomból. Április elején indult a kapott útlevéllel a Dunán Pest felé. Előbb még ismételten figyelmeztették, hogy ne ártsa bele magát politikai dolgokba. Azután Szolnokon, a Kunságon s az alföldön át Debrecenbe és innen Nagyváradra utazott. Ide május 21-ikén érkezett. Másnap egy étterembe ment, mely tömve volt osztrák tisztekkel, kik itták a jó magyar bort és szidták a magyar szállásokat. Étkezés közben szóba eredt két idegennel, kik kérdést intéztek hozzá Ujházy László amerikai gyarmata felől. Bruce csak általánosságokban felelt, mondván a többi között, hogy Ujházyt Amerikában igen tisztelik. A két idegen iránt ösztönszerű bizalmatlanságot érzett és csak tartózkodóan felelt minden kérdésekre. Csakhamar bebizonyult, hogy ösztöne nem csalta, mert az a két idegen nem volt más, mint fülelő kém, kik minden gyanúsnak látszó embert elfogtak. így járt Brace is, kit rögtön el is zártak, Bécsből kapott útlevele dacára. Azzal gyanúsították, hogy összeköttetései vannak az amerikai emigránsokkal, hogy azoknak küldötte stb. Málhái közt megtalálták Pulszky Ferencnek 1848-ban Magyarországról irt röpiratát és Czecz tábornok egy ajánló levelét, a mi ügyét csak bonyolította. Ennek alapján fogva tartották őt és minden bizonykodása hasztalan volt. Az ügy nagy port vert föl, mert az amerikaiak erélyesen követelték Bruce szabadon bocsáttatását. Azt is beszélték, hogy az Egyesült Államok megtorlásra készülődve, két hadihajót küldöttek Trieszt ellen, de az nem bizonyos. Egy havi fogság után Brace végre kiszabadult börtönéből. Éseményeit leírta és könyve magyarul is megjelent Arany László fordításában. Alkotmányunk helyreállítása után újra óhajtotta látni hazánkat, hogy boldogan láthassa azt a nemzetet, melyet egykor a legszomorúbb állapotban hagyott el. Újra útra kelt tehát a hetvenes években és magával hozta Magyarországról irt munkáját* is, a múzeum számára. Mert azt hitte, a könyv Magyarországon nem láthat napvilágot. Meglátogatta az* (Hungary in 1851 . With an experience of the austrian police. By Charles Soring Brace. — London 1852 — Magyarország 1851-ben; tapasztalások az osztrák rendőrség körében. — London 1852.)