Fővárosi Lapok, 1890. október (27. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-01 / 270. szám

Hanem már azalatt kijött a plébános is. Egy szürke porköpönyeg-féle volt rajta, ami hihetőleg rendes házi köntösét képezte s egy ócska szalmakalap. Úgy vettem észre, mintha látogatásunk inkább megijesztette, mintsem megörvendeztette volna. Elpirult, dadogott mialatt bekísért a házba s zavartan tekintgetett majd a földre, majd meg mi reánk. Szinte le lehetett olvasni becsületes arcáról, hogy nem tudja szegény, örüljön-e vagy ne. Nem igen szokhatta meg a tettetést s nem tudta palástolni zavarát. — Nagy szerencse, igazán nagy szerencse! — kiáltott föl háromszor vagy négyszer is egymásután. Maga kereste ki egy almáriomból a sligovicás palackot s három kis pohárkát. — Merem kínálni, — biztatott bennünket, — olyan mint a tej, hanem mikor az ember gyomrába lejön, olyan mint a tűz. Örült, hogy megdicsértük a pálinkáját, melyre sokat tartott, hanem azért folyvást félénken, bizalmatlanul, tekintett felénk, különösen én felém. A szoba, melyben ültünk, ebédlője meg egyúttal társalgó és dolgozó szobája is volt a papnak. Egy sarokban egyszerű vörösfenyő íróasztal állt, tele pettyegtetve tintafoltokkal s egy óriás nagy fakalamáris, a milyeneket talán száz év óta nem készítenek már. Az Íróasztal alatt meg egy polcon vaskos anyakönyvek feküdtek egymáson. De minden gondosan leporolva, a szoba s a belőle nyíló másik kisebb szoba is tisztára kimeszelve, a palló fölsúrolva. Körülnéztem s azon gondolkoztam, vájjon minő lehet egy ilyen szegény falusi pap élete, a ki az egész világtól elzárva él itt a hegyek közt, egy rongyos kis faluban, hol úgy látszik egy lélek sincs, valami miveltebb fajta? Mert a ronda fakunyhókon kívül egyetlen tisztességesebb házat sem láttam. Milyen hatása lehet e sivár magányosságnak egy érző lélekre ? Mert a félénk, ügyefogyott emberke az ócska porköpönyegben nem abból a durva, erős fajból valónak látszott, melynek természete kemény mint a körülfekvő sziklák. Egyik szekrény tetején hegedűtokot láttam. — Szokott játszani, tisztelendő ur ? — kérdeztem kissé meglepetve. Elpirult s megzavarodva hebegte, hogy néha. A szolgabiró szerette volna hallani, de a szegény pap arra még jobban megzavarodott. Mentegetőzött, hogy csak épen magának szokott ő, úgy néha üres óráiban játszani. Nem is tud semmit, csak kispap korában tanult egy keveset. Nem faggattuk tovább s már menni akartunk. — Ej istenem, hiszen ebéd előtt csak nem tetszik elmenni ? — szólt a pap fejét csóválva, református ember, vallásos és hazafius kegyelettel esedeztem az esztergomi főkáptalannak és a váci püspöknek, hogy miután a vallás és haza védelmében a hősök halálával itt kimúlt eme Sbardelatival, mindegyik mint sajátjával dicserhetik, ki 1543-ban Esztergom török kézre jutása alkalmával, a káptalan és érsek levéltárát mint akkori prépost megmentette, ki a váci egyházmegye püspöki címét viselte, a dicsőült léleknek hoznák meg valahára tiszteletük adóját egy kis kápolna építésével , valamint Mohácson és Szigetváron történik, itt is augusztus 11-én évenként gyászünnep tartásával. Esedezésem elhangzott a pusztában. A török uralom idejéből a községért való önfeláldozásnak egy dicső példáját tartotta fen a szóhagyomány. Valami gyerekrabló vagy harácsbehajtó pribék, Palást és Födémes határán megölve találtatott. A nógrádi bég nyomozást rendelt. Egyik falu sem akarta magáénak ismerni a földet, hol a holttest feküdt. A sok ide-oda feleselés után a hadi Palást határbelinek ítélte a földet, miért a palástiak tartoztak a gyilkos kiadásával, vagy a falu megtizedelésével. Koncz Ambrus, a falu akkori bírája, a rettentő ítéletet a maga falujáról elfordítandó, önmagát vallotta a gyilkosság elkövetőjének. A bég nem volt oly nagylelkű, mint a tesmegiek iránt, *) karóba huzatal parancsolta a bírót. A falu népének de *) Tesmeg határában is találtak egy megölt törököt. A nógrádi bég megtizedeléssel fenyegette a falut, ha a gyilkost ki nem adják. Két öreg ember vállalta magára a gyilkosságot. Az áldozatra kész két embert a nép nagy sírása közt a falu határáig kisérte el. A két férfiú, midőn Nógrádra ért, a bég lábaihoz borultak. A bég rájok rivált: kutyák ! ti öltétek meg azt a törököt ? Kern, Nagyságos urunk, azt se tudjuk, ki ölte meg ; de ha élet kell életért, vedd a mienket, csak az ártatlan népnek kegyelmezz ! A bég nem akart kisebb lelkű lenni a kutyáknál, szabadon bocsátá őket. 1984 A szolgabiró azt felelte, hogy még ma Tornócra is szeretne átmenni. — Persze, persze, az esperes úr különb ebéddel tud szolgálni, — sóhajtott a szegény pap. (Folyt. köv.) Gazdag házasság. — Francia elbeszélés. — Irta Hector Malot. I. A flamanvillei magas sziklák tövében, a derouti szorosnak, melyet a tenger hullámai örökké háborgatnak, csaknem a közepén fekszik a ciélettei kis kikötő, mely veszély esetén menedékhelyet nyújt a Granville és Cherbourg közt közlekedő hajóknak s rakodó helye a gránitköveknek és vas ércnek, melyek a vidéknek főjövedelmét képezik. Noha az itt nyert vas érc kitűnő minőségű, soha sem adott dús jövedelmet s az iparnak ez az ága, melynek az elmélet szerint haszonhajtónak kellett volna lenni, valóságban csak nagyon csekély mértékben fizette meg a rá fordított fáradságot. Egy szép nyári nap és azért települt le Capel mérnök Diéletteben felesége és leánya társaságában, hogy ott a vasipar nagyobb mérvű fejlesztését eszközölje. Míg a mérnököt erre vonatkozó tanulmányai foglalták el, a nők a tengeri fürdőt élvezték. Kétségkívül nagyon igénytelen hely volt az, de a mérnöknek sem volt valami "rózsás helyzete, mert vállalatait sok éven át nem kisérte kellő siker s nem ajánlhatott föl családjának divatos nyaraló helyet, hol az élet pompás, de nagyon költséges. A legegyszerűbben éltek ők itt, ép úgy, mint tizenöt év óta Normandiának kis faluiban, a nagyhírű tengeri fürdők közelében. Lakásuk az egyetlenegy vendéglő fehérre meszelt szobáiban volt; reggeli és ebéd a közös asztalnál s italukul almabor szolgált; fürdőszobábul a part szikláinak barlangjait használták, kaszinóul pedig a kikötő töltését vagy a partnak némely helyeit, a szerint, a mint a szél nyugatról vagy más irányból fújt. Azonban eme gyülekezési helyeknél Capelné asszony meg a leánya többre becsülték a sziklák közt vagy a mezőn való sétákat. Suzanne-nak sem hajlama, sem természete nem volt, tetszelegni az apró polgárok társaságában, kikkel kénytelen volt ebédkor találkozni s kiknek közönséges modora bántotta büszkeségét. Egyébiránt, ő a legkellemesebben töltötte idejét anyjának a társaságában s jól esett neki az a tudat, hogy azt, a mit ők beszélgetnek, nem hallhatják kiváncsi fülek,rék birájától, a családnak a maga fejétől, s a rokonoknak búcsúja, keserves vala. Koncz Ambrus a maga népének fönmaradásáért a kínszenvedés halálával halt meg. A falu végén, hol a kivégzés történt, a nép, hálaemlékül kiszenvedett birájának, keresztet állított. Utóbb a födémesiek, a kiállhatatlan török sarcolás miatt odahagyván falujokat, elszóródtak. A palástiak pedig ezalatt, nemcsak a hadi által nekik ítélt földdarabot, de a helyet is, hol a födémesi régi templom állott máig s romjaiban hever, elfoglalták. Az ismét összeszedközött födémesiek a török nyomorgatásnak tulajdoniták, hogy előbbi falujokat, templomjukat el kelle hagyniok. A palástiak ellenben álliták: »Igen bizony, az értetek, vétkesekért ártatlan kiszenvedett Koncz Ambrus szelleme űzött el benneteket!« Hány ily Mutius és Curtiusnál nagyobb s nemesb önáldozat példája maradt nálunk ismeretlen! A templom, tornyával együtt góth stilü, a nép jelen számához aránylag, szűk. A nép a török időben sarcot, 1625-ben 300 forintot fizetett tőle, hogy a török portyázók lovaikat be ne kössék s egyébiránt is meg ne szentségtelenitsék. A toronybeli négy harang legnagyobbika mintegy öt mázsa súlyú. Érdekes történetét közöljük Mocsáry Antal,Nógrád megye leírása után. Szügy nógrádmegyei helységben őrzik a következő eredeti szerződést : »Mi Abonyi János és feleségem Kovács Franciska asszony, Nógrádmegyében, Gyarmati végházban lakozók, adjuk mindenkinek értésére a kiknek illik, hogy mi adtunk egy harangot, öreget, a Felső-, Alsó- és Közép-Palástiaknak zálogképpen huszonöt magyar forintban, mely Palástok vannak Nagy- Hontvármegyében. A harang, karikavasak és foglaló nélkül most puszta, mely harang Szügyhöz tartozandó volt. Elpusztulván a falu, megnevezett szü. Sokáig maradnak-e ők Diéletteben ? Oly fontos kérdés volt ez, melyre szünetlen visszatértek s szórakozásukra szolgált. Párisban az utolsó években, Capel mérnöknek a vállalatai meghiúsulván, nagyon nehéz időket éltek ; de minő életük lesz Diéletteben, ebben a világtól elrejtett falucskában ? Ha Capeturnak a reményei megvalósulnak s számításai jó alapon nyugosznak, lehetett évenként vagy húszezer frank jövedelemre szert tenni; igaz, hogy ez csekélység volt, összehasonlítva a húszezer frankot ama milliókkal, melyeket a nők oly gyakran hallottak emlegetni s melyeket naprólnapra vártak; csakhogy a milliók soha sem voltak egyebek puszta ábrándoknál; a nők ezt rég tudták, de úgy tetszett nekik, hogy a húszezer frank könynyebben megszerezhető. Capelhé asszony e szerint állapította meg költségvetését : egy jó nagy csibe harminc fillérbe került ; a halat ugyszólva ingyen kaphatták; gyümölcshöz és hüvelyes veteményhez is olcsó szerrel juthattak ; italul az almabort kedvelték s piperére nem volt szükségük; ezek szerint nem költenek el többet három ezer franknál s a többi jövedelmet mindig félre tehetik. Tiz év alatt a megtakarított összeg pár százezer frankra rúghat, jövőjük biztosítva lesz s nem kell többé küzdeniök a végrehajtókkal saz üzlet embereivel, nyugodt, tisztességes öregséget fognak élvezni. Igaz, hogy a napok itt unalmasak lesznek , de a vidék gyönyörű, az örökké változó tengerre való kilátással, a derült napok verőfényével; aztán a vihar okozta izgalmak is szórakozást nyújtanak; a Párisból hozatandó bútorok kényelmessé teszik a tűzhelyet s ha nem élhetnének is fényesen, mint remélték, legalább nem jelenkezik az az ínség, mely az utóbbi időkben oly komolyan fenyegette őket. Eme tetsző kép fölött azonban egy árny lebegett: vájjon miképen mehet férjhez Suzanne, diélettel magányában ? De bármily szomorú volt ez a kérdés a Capelhé asszonyság anyai jó szívének, nem látszott az kétségbeejtőnek. Bizonyos, hogy házasulandó férfi nem igen kereshette Suzannet eme félreeső helységben; de Cherbourg nem messze volt Diélettetől; el lehetett innen a tengerészeti igazgatóság báljaiba járni s ott könnyen lehetett találkozni egy-egy fiatal tengerészhadnagygyal, ki szerelemre lobbanhatott Suzanne iránt. Hiszen ő elég szép volt, hogy hathasson a férfi szívekre s nem volt-e köztudomású dolog, hogy a tengerészek a legjobb férjek a világon ? Tüzetesen elmélkedett erről Capelné asszony, a nélkül hogy leányánál ellenmondásra talált volna, ki, ellenkezőleg, mosolygott, s a nélkül hogy ezt a határozatlan mosolyt helybehagyásnak lehetett volna tekinteni, semmi nyugtalanítót nem lehetett abban fölfedezni. gyieknek maradékaik vitték volt Szelesténybe, lábra építették ezen harangot a szelestényiek, sok ideig szolgált nékiek. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem legutóbban (1626) nemzetünknek hazánknak utolsó kijöveteliben pusztulásunk, a sok Hajdúval, Némettel, Törökkel, Tatárral győzedelmet nem vehettenek, megtérítésében, dúltak, fosztottak, raboltak és a Szelestény nevű falu, mely vagyon Hontvármegyében,szintén titjokban volt, ezen harang akkor lábán állván. A pogányság elmaradván, és a harangot lábáról, mely alacsony lévén levette, és a derék utcára hurcolták, mivelhogy akkor az Ipoly közti falun, valahol harangokat kaphattak, elvitték a törökök, de szekerekre semmiképp sem fordították. A vasat mind levették, elvitték, a harangot ott hagyták. »Ennek utána nekem a harang egyik urának szivemre esvén, mivel Szügynek e több földesurak közül egyik földesura vagyok, magam szekerembe lovaimat befogván, a három táborok közt nagy félelemmel általmenvén, a harangot nagy nehezen fölvivém szekeremen egy házamban gyarmati házamhoz.« A több kondíciók ezek: a szügyi földesurak valamelyike, évenként szüretkor két akós hordóval beállít Palástra, és a palástiak a hordót musttal megtöltik a harang bére fejében. Ha pedig a Szügyiek idővel a harangot visszaváltani akarják, a ráfordított vasalási költségek megtérítésére tartoznak a palástiaknak száz tallért fizetni. Következnek a harangot átvevő palásti jobbágyok nevei. E szerződés történt 1634-ben. A palástiak azután, hogy birtokába jutának a zálogos harangnak, újra átöntették e fölirással: Haec campana est Palástiensis — (ez a harang palásti) 1651. Ámde a szügyiek pert indítottak a harangért, melyet nehogy elévüljön, gyakran, még kevéssel 1848 előtt is megújítottak. Azóta hallgat a pör.