Fővárosi Lapok, 1890. december (27. évfolyam, 330-358. szám)

1890-12-03 / 332. szám

Szerda, 1890. december 3. 332. szám. Huszonhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda. .. Előfizetések 3 Ti ATT A 15 A Cl T T A T ATT Előfizetési P II V n Illllll I I ln r II rV • kiadóhivatalba Filévr.......................... IH w Hum m V ■'SMP- BBB hBBBIbhHf (Budapest, ferenciek-terv, ■egyedévre . . . . . . * frt . Athenaeum-épület) Egyes szám 6 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY • küldendők. A hulló lombokhoz. Búsan süvöltő őszi lombok, Csak hulljatok, csak essetek ! Ne féljetek: panaszt se mondok, Könyet sem ejtek értetek. Oh nem most látom én először A ragyogó nyár temetését; Megszokta már az én szivem rég A hervadást s a lomb esését! Lelkemnek is volt fénye, lombja, Nem volt az mindig egyedül, Bár most már szárnyait bevonta Es síri vánkosára dűlt. Ő is fürdött úgy, mint ti, egykor A napsugarak özönébe’ De fénynek, lombnak, napsugárnak Most már örökre vége, vége. Ne féljetek, e hervadásnál Dalomba bánat nem vegyül; Szivemre sőt vigasztalás száll: Hogy nem maradok -— egyedül. Oh nem, hiszen ti majd kijöttök Egy éji óra néma csendjén, Síromra hulltok, rám borultok És betakartok lágyan, enyhén. Dengi János. ------■=«›«ο*‡— Megölt lélek. — Elbeszélés. — Vértesi Gyulától. (Folytatás.) n. — Psz, pszt gyerekek, ne lármázzatok — csitítja Valterné a pajkoskodó kicsinyeket — menjetek le a kertbe játszani, ne lábatlankodjatok itt. S mig a gyerekek között rendet csinál, elgondolja magában, hogy bezzeg, ha neki olyan gondos, jó anyja lett volna, aki úgy rajta lett volna, hogy a szerelmes pár beszélgetéseit ne háborgassa még a gyermekzsivaj sem — bizony máskép lehetett volna sok minden. Abból a fiatal tiszthelyettesből, akit olyan durván kergetett ki az apja a házból, amiért őt egyszer meg akarta csókolni — azóta isten tudja mi lett ? Őrnagy, generális — vagy még több. Méltóságos asszony lehetett volna belőle, de hát az apja, isten nyugtassa, csak olyan közönséges ember volt, aki nyerseségével elrontott mindent. Meg az anyja is olyan volt. Mindig azt beszélte neki: — Csak magunkszerű ember vesz el téged, a többi csak bolondit, akármilyen szép vagy is... A kövér, pocakos asszonyság büszkén kiegyenesedik erre a gondolatra, s meghúzogatja a derekat nem épen karcsú termetén. Bizony szép is volt , s hasznát is vette volna a szépségének, ha a szülei nem varrnak a nyakába egy magukszerű embert. Hiszen nem mondja ő, hogy Walter valami rossz ember lenne, sőt nagyon is jó, de hát mégis, het egész máskép kellett volna mindennek lenni......... És bizony ez a leány is úgy járt volna, ha nincsen ő itt. Még belebolondult volna valami irnokocskába vagy más ilyenfélébe. No hiszen azért nevelte őt olyan gonddal, s azért teremtette őt az isten olyan szépnek, hogy nyomorogjon egész életében, mikor irigyelt, boldog asszony lehet. Majd csak később tudja meg Irma, hogy mit köszönhet nekem — fejezi be gondolatait. De mig a jó asszonyság igy merengett a múltakon és a jövőn, Géza gyerek igyekezett felhasználni az alkalmat s ugyancsak tördelte a vakolatot az ablak alatt, hogy beleláthasson abba a szobába, ahol az elnök úr volt a nénjével. Hanem a mama észrevette az attentátumot, s a nebuló kíváncsisága gyümölcseit ugyancsak megérezte testének azon a részén, amelyen ülni szokott. Az egész dologban különben az fájt a gyereknek legjobban, hogy hiába kapott ki, mert nem látott semmit. Pajkos gyerekészszel azt hitte, hogy legalább is csókolódzva látja őket, de bizony azok jó messzire ültek egymástól. Nem is tetszik ez az elnök úrnak sehogysem. Idegesen fészkelődik a székén s ez a máskor oly beszédes férfi alig tud most egy-két szót szólni. Végtelenül bántja büszkeségét a leány hideg magaviselete. Nem ilyen bánásmódhoz volt ő szokva a nők részéről. És ez a sértett büszkeség még jobban hevíti lángra gyűlt szívét. S amint nézi nézi az előtte ülő szép leány szobrászi tökéletességű alakját, szabadon hagyott hófehér nyakával — hideg tekintetével — ellenállhatlan erővel tör ki minden idegéből, minden erőből a vágy: leírni ezt a szép szobrot, szerelmet önteni a hideg szívbe, szenvedélyt kergetni a szemekbe, hogy ragyogjanak azok lázas fényben, s a hallgató ajkak hagy suttogják az ő nevét s szerelemtől ittasan, hogy tapadjanak az ő ajkaira, azok a nedves piros ajkak. Örült gondolatok cikáznak át felhevült agyán. S ha az a leány most egy csókjáért cserébe az életét kérné, ott lőné magát főbe a lábai előtt. S a szenvedély láza mámora ajkára adja a szót, s ajkáról hömpölyögve árad a lázas vallomás. A leány nyugodtan hallgatja végig, s csak mikor a férfi dereka köré akarja fonni a karját, akkor rázkódik össze, s ugrik fel a pamlagról. — Hallgasson, hallgasson, nem szeretem. A férfi izgatottan harapdossa alsó ajkát, s tekintete sötéten villámlik, mikor kérdezi: — Miért nem szeret ? Mi kivetni valót talál bennem ? — Semmit. Derék, előkelő, szép ember — de én mégsem szeretem. Nincs annak, uram, magyarázata, hogy miért nem tud az ember valakit megszeretni. úgy támad a szerelem, mint a harmat a világon — nem tudja a virág, honnan szállt rá, csak érzi, hogy üdíti, hogy rajta van. Nem parancsolhatom én meg szívemnek, hogy dobogjon önért. Kérem önt, könyörgök önhöz, keressen mást, aki szeretni tudja, aki érdemes lesz önre... Mint valami szobor, mozdulatlanul egy helyben áll Tartály Ákos. Hullámzó indulatok járják keresztül-kasul a lelkét. Lemondjon erről a leányról, akinek leírása gondolatához úgy hozzászoktatta már Sarmizegetusa. (Sulpia Traiana Augusta Colonia Dacica Sarmizegetusa Metropolis.» Dacia fővárosa, a mai Tárhely Hunyadmegyében. Irta Király Pál dévai főreáliskolai tanár. Budapest, Athenaeum 1890. 25 szövegrajzzal.) Lehetetlen meghatottság nélkül közeledni ahhoz a nagyszerű vidékhez, mely ott a Retyezát fenséges szirthomlokzata alatt már a természettől népek és országok sorsát eldöntő harci események színhelyévé van alakítva. Valaha a Traján császár győztes légiói a vérbe fulasztott dákok hőslelkű királyának , Decebalnak büszke várlakát itt rombolták le földig, hogy egy sokkal ragyogóbb, pompásabb főváros emelése által külsőleg is hirdessék a római világbirodalom ellenállhatatlan erejét. De e századokra szóló alkotás sem kerülhette el a pusztulás hatalmát s alig százötven évi fennállás után a Krisztus utáni 253-ban mindenfelől nekizúdult góth támadások áradata ép oly kérlelhetetlenül megsemmisítette a római katonák ezrei által védelmezett dáciai telepeket, mint amilyen elemi erővel érvényesült Kr. u. 105-ben ezeken a pontokon, a dákok kétségbeesett haláltusájával szemben a Traján hadi erejének és vezéri tehetségének felsőbbsége. A földúlt paloták romjai ma már alig sejtetik a hódító imperátor nevével kitüntetett (Ulpia Trajana augusta colonia Dacica Sarmizegetusa) főváros eredeti terjedelmét, hatalmi nagyságát, s a benne egykor fölhalmozott gazdagságról épenséggel alig nyerhetünk tájékozódást. Szerencsére, a rómaiság nyilvános élete a márvány táblákon, emlékköveken nyert kifejezést s bár a tudatlanság és rosszakarat százával pusztíl el a hazánkban s főleg Várhelyen napfényre került e nemű emlékeket, egyesek buzgalma s az 1881-től nem kis áldozattal és ügyszeretettel működő hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat nehány tagjának tevékenysége annyi föliratos anyagot halmozott mégis össze, hogy abból s egy lelkes irótársunk kitartó fáradozásai egész könyvet tevő elbeszélni valót tárnak a mívelt körök és és értelmesebb ifjúság elé, sőt a kiadó társulat bőkezűségéből néhány sikerült rajz (dák várak, mozaik alakok, amphitheatrumi Mithra-táblák) könnyítik a megértést. Ez nem amolyan száraz adathüvelyezés, mely a szakemberek szűk körén kívül állókra élvezhetetlen szokott lenni. Egy kritikai szellemmel, széles olvasottsággal dolgozó s mindenekfelett önállóan gondolkozó fiatal tanár adja példáját e könyvben annak, hogy miként lehet és kell a legelvontabb tudományszak anyagát tetszős formába öntve, az olvasni szeretők tanulságára, a komoly tanultság és adathűség feláldozása nélkül úgyszólva elbeszélni. Ne riasszon el tehát senkit az idegenszerű címirat, melylyel a Király Pál munkája világ elé lépett. Sőt inkább legyünk rajta épen mi, a tanuló ifjúság vezetői, hogy az ilyen becses olvasmányok mentül hamarább megtalálják az utat mindazokhoz, kik szeretik a magvasabb olvasmányokat. Ez a könyv méltó arra, hogy minden jóravaló tanintézet és sok művelt család könyvtárában meglegyen. A közoktatásügyi kormány intézői is bízvást ajánlhatnak a hasznos olvasmányok közé. Király Pál nem a római világnak mai társadalmunk előtt már érthetetlen felirataival terheli olvasóit, hanem dicséretes kitartással és lelkesedéssel hüvelyezi ki azokból mindazt, ami társadalmi, műveltségi és történelmi szempontból figyelemreméltó lehet, s az ily módon előállított szinarany-igazságokat bő olvasottságának foglalatával egy-egy élvezetes fejezetté tudja alakítani. Az ily módon kikerekített húsz fejezet mindenike önálló egészet képez s együttvéve Dácia meghódításának, politikai és hadászati szervezetének, társadalmi, vallási és néprajzi állapotának hű képét nyújtja. Bevezetésként olvassuk a Dácia leigázásának változatos drámáját. Ehhez a nyitányt a Julius Caesar idejében hirtelen hatalomra jutott Burivista nevű király vakmerő támadásai szolgáltatják, melyek a dák nevet úgy szólva bevezetik a világtörténelembe s Róma haragját Dácia hegyei felé irányozzák. Burivista erőszakos halála egy időre leszorítja a dákokat a nyilvánosság színpadáról, habár ez idő alatt is bőven foglalkoztatták nyugtalanító becsapásaikkal a moesiai helytartókat. Az első század utolsóelőtti tizedében egy Burivistánál is vállalkozóbb törzfőnök, Decebal ragadja kezébe a gyeplőt s olyan zavarba ejti hirtelen kicsapásaival a katonai ügyekben járatlan, bár kormányzati téren bölcsnek mondható Domitiánt, hogy az adófizetéstől lényegileg alig különböző föltételek, illetőleg ajándékok mellett kénytelen az Alduna, (a mai Bulgária és Szerbiából álló Moesia tartomány) biztonságát megvásárolni. A föltételek egyike ügyes mesterembereket adott Decebal rendelkezésére, kikkel a természettől amúgy is megerősített hegyvilágába szolgáló szorosokat a szó szoros értelmében hozzáférhetetlenné alakíttató, percig sem ámítva magát a felől, hogy a nyomasztó, sőt lealázó viszonyt Róma büszkesége sokáig nem tűrheti. Sejtelme csakugyan hamar valósulásnak indult. Krisztus után 96-ban egy tehetetlen, de előrelátó férfi, Nero jut a trónra, ki helyes tapintattal ki tudja választani a római nép által mind hangosabban sürgetett megtorlás intézőjét, az általa adoptált hispaniai származású jeles hadvezér, Ulpius Trajanus személyében. A kiszemelt utód már Kr. u. 98-ban Nero örökébe jut. Traján annyira érezte a rá várakozó feladat jelentőségét, hogy császárrá kikiáltatása dacára a Rajna melletti Cöln-Colonia táborából Róma helyett egyenesen az Alduna mellé irányítva lépteit s ott egy álló évig folytatott kémszemléi közben a boszú művének tervét táborkarával együtt előre megállapítja. S csak miután tisztába jött a teendők felől, siet Rómába a beiktatási ünnepélyességekre.