Fővárosi Lapok, 1891. június (28. évfolyam, 149-177. szám)

1891-06-01 / 149. szám

Hétfő, 1891. junius­­ 149. szám, Huszonnyolcadik évfolyam.­­Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Élőhalottak. (Elbeszélői) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) — A Colomba hazája. — mondotta gyakran a távolba merülő tekintettel. — Szép. Szeretem, — s élvezettel hallgatta locognanói vezetőnk sötét meséit a korz nép vad, erkölcstelen életéből; testvérekről, akik egymást gyilkolják le, testvérekről, akik egymás­sal szeretkeznek. Harmadik éjjel azonban nem birt elaludni. Idegesen forgott az ágyában, fel-felült s láttam, hogy sápadt az arca és remeg egész testében. Reggel felé félénken, habozva ölelt át. — Jövünk Béla innen, erről a borzasztó vi­dékről. Mentünk azonnal. Útközben utazásunk további programmját akartam összeállítani vele s mindenbe belenyugodott, akármit tanácsoltam és mégis mikor az első állomást elértük, megfogta kezemet és a vál­­lamra hajtotta fejét. — Nem volna jobb, Béla odahaza, a mi kis fészkünkben ? Fáraszt, gyöngít már nagyon ez az utazás. Természetesen, a legrövidebb idő alatt otthon voltunk. Örültem a boldogságának, mely egész lényéből sugárzott, mikor a lakásunkba beléptünk. Atyám fo­gadott ottan. Nem tudtam megérteni az okát, de va­lami véghetetlen meghatottság nyilatkozott kölcsönö­sen a viszontlátásukban. Atyám sokáig szeretettel nézegette menyét, a­ki pirulva, lesütött szemekkel állott előtte. — Halvány vagy kissé leányom, — mondotta neki, megsimogatva a haját, kissé megütődve. — Megperzselt Olaszország levegője? Vagy ebből a kis Itáliából áradtak azok az égető sugarak ? — s a szí­vére mutatott. Sarolta csak mosolygott, de valami méla szo­morúság volt e mosolyában, mint az őszi verőfény­ben. Könyet törült le az arcáról, egyetlen egy kö­­nyet. S ez az első érthetetlen köny nagyon a szívembe vágott. De csakhamar mégis elfeledtem. A boldog, a szerelmes ember nem filozofál. Hiszen örömkönye is lehetett. Visszanyerte jó kedvét, melyet az utazás utolsó napjaiban egészen elveszített, színesedni kez­dett, tagjaiba újra visszatért a régi rugékonyság. De bár lélekben láthatólag üdült, testben mégis fogyott. Névtelen aggodalom, megmagyarázhatatlan balsejte­lem hívta sokszor össze a szívemet, ha keblemre szo­rítottam a szegény, gyönge gyermeket. De iparkodtam megnyugtatni magamat, hogy mindez puszta, ok nélküli képzelődés nálam, valamint az is, hogy az atyám sem a régi többé irányomban. Hidegebb, kimértebb, tartózkodóbb. Talán enge­­met okoz a Sarolta rossz kinézéséért. A tekintetében mindig szemrehányást véltem fölfedezhetni, mintha azt mondaná: »Ugy­e előre figyelmeztettelek!« De egyebekben is megváltozott. Mintha egyszerre meg­öregedett volna. Ritkábban járt társaságba, sokszor unott fásultság látszott erőt venni rajta s társalgása és modora elvesztette régi élénk, fiatalos jellegét. Bár iparkodtam kiverni a fejemből, sokszor bántott az a gondolat, hogy atyám egészen úgy néz ki, mint az olyan ember, akinek lelkét valami önvád, valami bűn­súly nyomja. Hozzánk is ritkán jött el, jókedvű volt ilyen­kor, de valami erőltetettség volt e vidámságában. Pe­dig ünnepnap volt az érkezése mindig nekem. Hármas­ban csak eltelt valahogy az idő, de mihelyt magunkra maradtunk Saroltával, valami feszes, kínzó hidegség jelent meg közöttünk, amely megmérgezte minden percemet. Sarolta szíves, nyájas, figyelmes volt irányában, de mégis feltűnt nekem, hogy néha különös, kutató tekintettel szemlélgeti, a­mely láthatólag meglepte és feszélyezte atyámat is. Azt is észrevettem, hogy ez sokszor keresi az amethyst colliert a nyakán. Sarolta felváltva hordta minden ékszerét, de ezt az egyet soha­sem. Meg is kérdeztem egyszer tőle, miért nem teszi fel. Hiszen az anyjának is volt, ha jól tudom, ilyenféle ékszere, azt szerette legjobban, még azzal temették is el. Az atyámtól, mint a férje legjobb barátjától, kapta menyasszony korában. Sarolta szemrehányólag, majdnem ingerülten felelte: — Miért kérdezed? Mert nem szeretem az amethystet. Babonásan félek tőle. Azt hiszem, ha fel­teszem, valami baj ér. Sarolta valóban az utóbbi időkben babonás kezdett lenni. Ha a fali­óra véletlenül megállott, ha temetéssel találkozott, ha a toronyórák egyszerre ütöttek, napokra nyugtalanná, idegessé lett. Félt a péntektől, a borús napoktól, a szél zúgásától s estén­­kint maga reteszelt be minden ajtót az egész lakáson. Almában gyakran ijedten felsikoltott, vagy érezhe­­tetlen, szakgatott mondatokat mormolt. Majd egyszerre vallásos rajongás vett rajta erőt. Mindennap elment a misére, ágya fölé Mária-képet függesztett s szombatonkint lámpácskát égetett előtte. Zsebpénzét mind a szegények közt osztotta ki s két­szer hetenkint szigorú böjtöt tartott. Sokszor még éj­fél után is hallottam, amint ágyában az olvasót per­gette. Egy este, mikor már félig álomba merültem, az ágyamhoz jött. — Béla, te sohasem imádkozol ? — kérdezte szemrehányólag tőlem. — Imádkozzál! — csengett egészen kétségbeesve. Láttam, éreztem, hogy egész lénye folytonos, különös változásokon megy át, minek okát nem ismer­tem, sőt még sejteni sem tudtam. Bármily nehezemre esett a feltevés, nem gondolhattam egyebet, mint hogy Sarolta nem boldog. Egyre gyakrabban eszembe ju­tottak egykori szavai az elérhetlen vágyról, a sötét pontról életében, a­mit akkor könnyen elfeledtem, de most annál inkább óhajtottam megérteni. Persze nem voltam képes reá. Iparkodott mindég szerető, elége­dett, boldog nőnek látszani, de minden törekvésén megérződött a tettetés, az erőlködés. Viszont magam sem tudtam eltitkolni, mennyire gyötör a változása. Nem gondolhattam egyebet, mint hogy föláldozta bol­dogságát atyám rábeszélésére, hogy az én boldogta­lanságomat megakadályozza. S míg nagyon szenved­tem eléggé nem palástolható hidegsége miatt, lelkem­ben imádnom kellett, mint egy vértanút. (Folyt, köv.) Mártír. (Jelenet.) Megfésülte sorban a három szőke fejecskét és eligazította a nyúlánk kis testeken a szép uj ruhát. A legöregebb leányka göndör haja makrancosan kun­­korodott fölfelé, azt le kellett kötni egy kék szalag­gal. Mikor mind a hárman készen voltak, anyjuk még egy gyönyörködő pillantással mustrálta őket végig, aztán az irodába küldte őket: — Mutassátok meg magatokat az édes­apának. A három kis jószág ragyogó arccal nyitott be az irodába, de az ügyvéd úr rosszkedvűen mozdult rájuk: — Eh, menjetek csak! Nem vagyok én gyerek­dajka, hogy az anyátok nyakamra küld benneteket. — De édes­apa, vizsgára megyünk! — rebegte a legkisebbik elpityeredő ajakkal. — Grondultuk, talán megnéznéd az új ruhánkat — mondta a legnagyobbik elszontyorodva. — Hát mire való az anyátok? Annak kell tudni, jól áll-e vagy sem. Menjetek csak ! A három kis leány, — mint a megrebbent ma­dárfiúk — csöndesen húzódott vissza. Édes­anyjuk az ajtó előtt várt rájuk. — Édes­apa nem törődik velünk, — magya­rázta a középső. A fiatal­asszony nem szólt semmit, csak mele­gen magához szorította egy öleléssel a három kis te­remtést. —­ Csak jól feleljetek! — súgta bátorítólag. — Ne féljetek ám attól a sok nénitől meg bácsitól, a­kik ott lesznek. Azok nem bántanak benneteket. Csak hangosan, bátran feleljetek. Aztán bele ne sülj ám az előszóba, Ilonka! — Oh, ne félj édes mamácskám, úgy tudom, mint a víz. De te ott leszel ugy­e korán, hogy halljad! — Ott leszek aranyom. Csak menjetek szépen! — Hát az édes­apa eljön-e ? — kérdezte a legki­sebb, az ajtóból visszafordulva. — Majd talán eljön ő is. Csak menj szi­vecském ! A három kis leány ünnepélyes arccal távozott, vissza-visszatekintve édes­anyjukra, a­ki utánuk nézett. Mikor a saroknál befordultak, még utoljára intettek szőke kis fejekkel visszafelé, édes pillantással búcsúzva el anyjuktól. Ez sóhajtva csukta be az ablakot és ráhajolt újra arra a kis ruhára, melyre foltot vetett. A nevelőnő-kisasszony nyitotta be robajjal az ajtót, egyik lábát papucsban húzva maga után. — Már nem fáj a lábam, — mondta kényes­kedve. — A bővebbik cipőmet fölhúzhatnám, az nem nyomja — és elmegyek a vizsgára, hogy lássam, mit tudnak a gyerekek. Még­is csak kiváncsi vagyok rájuk. — Ahogy tetszik, kisasszony, — felelt a fiatal asszony halkan és tovább varrt. A nevelőnő pedig sietett a tükörhöz és meg­kezdte öltözködését. Negyed óra múlva az ügyvédnél is félretette varrását és magára vette egyszerű fekete selyem ru­háját. Dús, barna haját lesimította, mely formás fején vastag fonalba volt körülcsavarva és szép, nyílt homlokát szabadon hagyta. Olyan egyszerű, csinos, fiatalos volt, mintha nem is három kis leánynak az anyja volna. Az ügyvéd úr is benyitott a lakásba. — Nos, készülődöl ? — kérdezte egykedvűen. — Készülődöm. Nem jönnél el te is, édes­apjuk ? — mondta félénken, erdő pillantást vetve a mogorva emberre. — Mi a Manónak! — szólt a nyers felelet. — Szegény kicsinyek úgy örülnének... Az ügyvéd közönyösen vont vállat. Ez alatt berontott a nevelőnő teljes díszben, fölparádézva, kacér kis kalappal felsütögetett haján. — Ügyvéd úr nem jön? — kérdezte kacér szelídséggel és alattomban rá­mosolygott a torzom­­borz emberre. — De... talán... igen... bizonyosan — fe­lelt az megszelídülve. Két óra múlva ott ült az asszony a vendégek sorában, édes-bús mosolygással integetve három kis szőke leányának. A nevelőnő a terem másik oldalára húzódott és jóízű csevegésbe merült egy fiatal leánynyal. Ez alatt megkezdődött a vizsga, a legnagyobb leányka üdvözlő beszédével. A gyermek félénk, szo­rongó szeme egy darabig az apját kereste a sokaság­ban, de nem talált rá, aztán anyjára fordította meleg tekintetét és még reszkető hangon, félő izgatottság­gal elmondta a beszédet, folyton gyűrte egyik kis re­megő kezével a ruhacsipkéjét és odafigyelt édes­anyja arcára, mintha a bátorítás erőt adó forrását találná ottan. Csinosan, hiba nélkül mondta el, és a tanfel­ügyelő úr meg is dicsérte érte, mit ő pirulva fogadott és lopva édes­anyjára nézett, hogy mit szól az hozzá ? De annak két ragyogó könycsepp égett a szemében. Később bejött az ügyvéd úr is és leült az espe­res mellé. Minden ismerősével jó izűen beszélgetett, de a feleségére egy pillantást sem vetett. Nem is üd­vözölte, mintha az ő számára nem is léteznék. Pedig az többször arra nézett, hogy egy barátságos pillan­tást ellessen a szeméből, de hiába! Oh, milyen boldog az a szegány gépésznő, a­ki a sarokba húzódva meg szerényen, hallgatta a vizs­gálatot. Valahányszor az ő gyermekük felelt, mindig mosolyogva néztek össze az urával. Őt nem érti meg a férje,... nekik nincs közös örömük, sem osztott bánatuk. Lelke legmélyéig elszomorodott a szegény asz­­szony, amint ezt végiggondolta. — Bele kell nyugodni! — gondolta magában — nem lehet változtatni rajta.

Next