Fővárosi Lapok, 1891. június (28. évfolyam, 149-177. szám)
1891-06-01 / 149. szám
Hétfő, 1891. junius 149. szám, Huszonnyolcadik évfolyam.Félévre................................8 frt Negyedévre..........................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tera, Athenaeum-épület) küldendők. Élőhalottak. (Elbeszélői) Irta Munkácsy Kálmán. (Folytatás.) — A Colomba hazája. — mondotta gyakran a távolba merülő tekintettel. — Szép. Szeretem, — s élvezettel hallgatta locognanói vezetőnk sötét meséit a korz nép vad, erkölcstelen életéből; testvérekről, akik egymást gyilkolják le, testvérekről, akik egymással szeretkeznek. Harmadik éjjel azonban nem birt elaludni. Idegesen forgott az ágyában, fel-felült s láttam, hogy sápadt az arca és remeg egész testében. Reggel felé félénken, habozva ölelt át. — Jövünk Béla innen, erről a borzasztó vidékről. Mentünk azonnal. Útközben utazásunk további programmját akartam összeállítani vele s mindenbe belenyugodott, akármit tanácsoltam és mégis mikor az első állomást elértük, megfogta kezemet és a vállamra hajtotta fejét. — Nem volna jobb, Béla odahaza, a mi kis fészkünkben ? Fáraszt, gyöngít már nagyon ez az utazás. Természetesen, a legrövidebb idő alatt otthon voltunk. Örültem a boldogságának, mely egész lényéből sugárzott, mikor a lakásunkba beléptünk. Atyám fogadott ottan. Nem tudtam megérteni az okát, de valami véghetetlen meghatottság nyilatkozott kölcsönösen a viszontlátásukban. Atyám sokáig szeretettel nézegette menyét, aki pirulva, lesütött szemekkel állott előtte. — Halvány vagy kissé leányom, — mondotta neki, megsimogatva a haját, kissé megütődve. — Megperzselt Olaszország levegője? Vagy ebből a kis Itáliából áradtak azok az égető sugarak ? — s a szívére mutatott. Sarolta csak mosolygott, de valami méla szomorúság volt e mosolyában, mint az őszi verőfényben. Könyet törült le az arcáról, egyetlen egy könyet. S ez az első érthetetlen köny nagyon a szívembe vágott. De csakhamar mégis elfeledtem. A boldog, a szerelmes ember nem filozofál. Hiszen örömkönye is lehetett. Visszanyerte jó kedvét, melyet az utazás utolsó napjaiban egészen elveszített, színesedni kezdett, tagjaiba újra visszatért a régi rugékonyság. De bár lélekben láthatólag üdült, testben mégis fogyott. Névtelen aggodalom, megmagyarázhatatlan balsejtelem hívta sokszor össze a szívemet, ha keblemre szorítottam a szegény, gyönge gyermeket. De iparkodtam megnyugtatni magamat, hogy mindez puszta, ok nélküli képzelődés nálam, valamint az is, hogy az atyám sem a régi többé irányomban. Hidegebb, kimértebb, tartózkodóbb. Talán engemet okoz a Sarolta rossz kinézéséért. A tekintetében mindig szemrehányást véltem fölfedezhetni, mintha azt mondaná: »Ugye előre figyelmeztettelek!« De egyebekben is megváltozott. Mintha egyszerre megöregedett volna. Ritkábban járt társaságba, sokszor unott fásultság látszott erőt venni rajta s társalgása és modora elvesztette régi élénk, fiatalos jellegét. Bár iparkodtam kiverni a fejemből, sokszor bántott az a gondolat, hogy atyám egészen úgy néz ki, mint az olyan ember, akinek lelkét valami önvád, valami bűnsúly nyomja. Hozzánk is ritkán jött el, jókedvű volt ilyenkor, de valami erőltetettség volt e vidámságában. Pedig ünnepnap volt az érkezése mindig nekem. Hármasban csak eltelt valahogy az idő, de mihelyt magunkra maradtunk Saroltával, valami feszes, kínzó hidegség jelent meg közöttünk, amely megmérgezte minden percemet. Sarolta szíves, nyájas, figyelmes volt irányában, de mégis feltűnt nekem, hogy néha különös, kutató tekintettel szemlélgeti, amely láthatólag meglepte és feszélyezte atyámat is. Azt is észrevettem, hogy ez sokszor keresi az amethyst colliert a nyakán. Sarolta felváltva hordta minden ékszerét, de ezt az egyet sohasem. Meg is kérdeztem egyszer tőle, miért nem teszi fel. Hiszen az anyjának is volt, ha jól tudom, ilyenféle ékszere, azt szerette legjobban, még azzal temették is el. Az atyámtól, mint a férje legjobb barátjától, kapta menyasszony korában. Sarolta szemrehányólag, majdnem ingerülten felelte: — Miért kérdezed? Mert nem szeretem az amethystet. Babonásan félek tőle. Azt hiszem, ha felteszem, valami baj ér. Sarolta valóban az utóbbi időkben babonás kezdett lenni. Ha a falióra véletlenül megállott, ha temetéssel találkozott, ha a toronyórák egyszerre ütöttek, napokra nyugtalanná, idegessé lett. Félt a péntektől, a borús napoktól, a szél zúgásától s esténkint maga reteszelt be minden ajtót az egész lakáson. Almában gyakran ijedten felsikoltott, vagy érezhetetlen, szakgatott mondatokat mormolt. Majd egyszerre vallásos rajongás vett rajta erőt. Mindennap elment a misére, ágya fölé Mária-képet függesztett s szombatonkint lámpácskát égetett előtte. Zsebpénzét mind a szegények közt osztotta ki s kétszer hetenkint szigorú böjtöt tartott. Sokszor még éjfél után is hallottam, amint ágyában az olvasót pergette. Egy este, mikor már félig álomba merültem, az ágyamhoz jött. — Béla, te sohasem imádkozol ? — kérdezte szemrehányólag tőlem. — Imádkozzál! — csengett egészen kétségbeesve. Láttam, éreztem, hogy egész lénye folytonos, különös változásokon megy át, minek okát nem ismertem, sőt még sejteni sem tudtam. Bármily nehezemre esett a feltevés, nem gondolhattam egyebet, mint hogy Sarolta nem boldog. Egyre gyakrabban eszembe jutottak egykori szavai az elérhetlen vágyról, a sötét pontról életében, amit akkor könnyen elfeledtem, de most annál inkább óhajtottam megérteni. Persze nem voltam képes reá. Iparkodott mindég szerető, elégedett, boldog nőnek látszani, de minden törekvésén megérződött a tettetés, az erőlködés. Viszont magam sem tudtam eltitkolni, mennyire gyötör a változása. Nem gondolhattam egyebet, mint hogy föláldozta boldogságát atyám rábeszélésére, hogy az én boldogtalanságomat megakadályozza. S míg nagyon szenvedtem eléggé nem palástolható hidegsége miatt, lelkemben imádnom kellett, mint egy vértanút. (Folyt, köv.) Mártír. (Jelenet.) Megfésülte sorban a három szőke fejecskét és eligazította a nyúlánk kis testeken a szép uj ruhát. A legöregebb leányka göndör haja makrancosan kunkorodott fölfelé, azt le kellett kötni egy kék szalaggal. Mikor mind a hárman készen voltak, anyjuk még egy gyönyörködő pillantással mustrálta őket végig, aztán az irodába küldte őket: — Mutassátok meg magatokat az édesapának. A három kis jószág ragyogó arccal nyitott be az irodába, de az ügyvéd úr rosszkedvűen mozdult rájuk: — Eh, menjetek csak! Nem vagyok én gyerekdajka, hogy az anyátok nyakamra küld benneteket. — De édesapa, vizsgára megyünk! — rebegte a legkisebbik elpityeredő ajakkal. — Grondultuk, talán megnéznéd az új ruhánkat — mondta a legnagyobbik elszontyorodva. — Hát mire való az anyátok? Annak kell tudni, jól áll-e vagy sem. Menjetek csak ! A három kis leány, — mint a megrebbent madárfiúk — csöndesen húzódott vissza. Édesanyjuk az ajtó előtt várt rájuk. — Édesapa nem törődik velünk, — magyarázta a középső. A fiatalasszony nem szólt semmit, csak melegen magához szorította egy öleléssel a három kis teremtést. — Csak jól feleljetek! — súgta bátorítólag. — Ne féljetek ám attól a sok nénitől meg bácsitól, akik ott lesznek. Azok nem bántanak benneteket. Csak hangosan, bátran feleljetek. Aztán bele ne sülj ám az előszóba, Ilonka! — Oh, ne félj édes mamácskám, úgy tudom, mint a víz. De te ott leszel ugye korán, hogy halljad! — Ott leszek aranyom. Csak menjetek szépen! — Hát az édesapa eljön-e ? — kérdezte a legkisebb, az ajtóból visszafordulva. — Majd talán eljön ő is. Csak menj szivecském ! A három kis leány ünnepélyes arccal távozott, vissza-visszatekintve édesanyjukra, aki utánuk nézett. Mikor a saroknál befordultak, még utoljára intettek szőke kis fejekkel visszafelé, édes pillantással búcsúzva el anyjuktól. Ez sóhajtva csukta be az ablakot és ráhajolt újra arra a kis ruhára, melyre foltot vetett. A nevelőnő-kisasszony nyitotta be robajjal az ajtót, egyik lábát papucsban húzva maga után. — Már nem fáj a lábam, — mondta kényeskedve. — A bővebbik cipőmet fölhúzhatnám, az nem nyomja — és elmegyek a vizsgára, hogy lássam, mit tudnak a gyerekek. Mégis csak kiváncsi vagyok rájuk. — Ahogy tetszik, kisasszony, — felelt a fiatal asszony halkan és tovább varrt. A nevelőnő pedig sietett a tükörhöz és megkezdte öltözködését. Negyed óra múlva az ügyvédnél is félretette varrását és magára vette egyszerű fekete selyem ruháját. Dús, barna haját lesimította, mely formás fején vastag fonalba volt körülcsavarva és szép, nyílt homlokát szabadon hagyta. Olyan egyszerű, csinos, fiatalos volt, mintha nem is három kis leánynak az anyja volna. Az ügyvéd úr is benyitott a lakásba. — Nos, készülődöl ? — kérdezte egykedvűen. — Készülődöm. Nem jönnél el te is, édesapjuk ? — mondta félénken, erdő pillantást vetve a mogorva emberre. — Mi a Manónak! — szólt a nyers felelet. — Szegény kicsinyek úgy örülnének... Az ügyvéd közönyösen vont vállat. Ez alatt berontott a nevelőnő teljes díszben, fölparádézva, kacér kis kalappal felsütögetett haján. — Ügyvéd úr nem jön? — kérdezte kacér szelídséggel és alattomban rámosolygott a torzomborz emberre. — De... talán... igen... bizonyosan — felelt az megszelídülve. Két óra múlva ott ült az asszony a vendégek sorában, édes-bús mosolygással integetve három kis szőke leányának. A nevelőnő a terem másik oldalára húzódott és jóízű csevegésbe merült egy fiatal leánynyal. Ez alatt megkezdődött a vizsga, a legnagyobb leányka üdvözlő beszédével. A gyermek félénk, szorongó szeme egy darabig az apját kereste a sokaságban, de nem talált rá, aztán anyjára fordította meleg tekintetét és még reszkető hangon, félő izgatottsággal elmondta a beszédet, folyton gyűrte egyik kis remegő kezével a ruhacsipkéjét és odafigyelt édesanyja arcára, mintha a bátorítás erőt adó forrását találná ottan. Csinosan, hiba nélkül mondta el, és a tanfelügyelő úr meg is dicsérte érte, mit ő pirulva fogadott és lopva édesanyjára nézett, hogy mit szól az hozzá ? De annak két ragyogó könycsepp égett a szemében. Később bejött az ügyvéd úr is és leült az esperes mellé. Minden ismerősével jó izűen beszélgetett, de a feleségére egy pillantást sem vetett. Nem is üdvözölte, mintha az ő számára nem is léteznék. Pedig az többször arra nézett, hogy egy barátságos pillantást ellessen a szeméből, de hiába! Oh, milyen boldog az a szegány gépésznő, aki a sarokba húzódva meg szerényen, hallgatta a vizsgálatot. Valahányszor az ő gyermekük felelt, mindig mosolyogva néztek össze az urával. Őt nem érti meg a férje,... nekik nincs közös örömük, sem osztott bánatuk. Lelke legmélyéig elszomorodott a szegény aszszony, amint ezt végiggondolta. — Bele kell nyugodni! — gondolta magában — nem lehet változtatni rajta.