Fővárosi Lapok, 1891. június (28. évfolyam, 149-177. szám)

1891-06-01 / 149. szám

Hátrahagyott vallomás. (Francia elbeszélés.) Irta Paul Margueritte. (Folytatás.) III. Az ember különös agyagból van gyúrva s lelke sokkal több aljasságot rejteget, semhogy az öngyil­kosság könnyebbülésnek ne tűnjék föl előtte bizo­nyos órákban, nagy fájdalmak esetén, ha a lelkiös­­meret még nem tompult el. Néhány év előtt, azért, mert egy fiatal lány ki­kosarazott, a kétségbeesés és düh csaknem pisztolyt adott a kezembe, hogy életemet kioltsam. És most, midőn Klára meghalt, midőn az élet semmi örömmel nem kínálkozott többé; midőn lelkem elfásult s ön­magamtól is undorodtam, nem gondoltam többé a meghalásra. Miért ez az ellenmondás ? Az egyiket elvesztve, egész jövő nyílt meg előt­tem ; a másik, meghalván, mit remélhettem még ? Most már nem tehettem egyebet, mint tűrni az élet terhét. Mi több, midőn a­­gyászszertartáson túlestem s a törvényszék fölmentett, nemcsak kimondhatatlanul megkönnyebültem, de a múltat is feledni kezdtem. Úgy éreztem, mintha uj élet szállt volna belém s a vidéken tartózkodás nem volna többé nyomasztó; hogy lemondásom az élet örömeiről, botorság, hogy harmincnyolc éves koromban még fiatal és erős va­gyok s hogy mivel magamat meg nem öltem, a te­vékenységnek kell magamat szentelnem s végre­ élnem! S az élet pezsgett bennem. Klárát is feledni kezdtem. Csak az bántott, hogy nevem szomorú hitre került. Őszinte fájdalmam, megbánásom, melyet tet­tem elkövetése után éreztem, megnyerte irántam a bírák rokonszenvét, oly jelentékeny emberek lévén tanúim, mint az orvos és Herming elnök s végre is fölmentő ítéletet hozott a törvényszék. Görcsös kacagás vett rajtam erőt, midőn arra gondoltam, hogy méltónak találnak a fölmentésre. Oh, csalhatatlan emberi ítélet! Ha én azt mondtam volna biráimnak, hogy ne­met nem haragból, féltékenységből, boszúból, szere­lemből, hanem egyszerűen azért öltem meg, mert Klárának a hallgatása gyötrött s én nevetségesnek tartottam magamat esztelen kőszültségemben, vár­jon megértették volna-e ezt? Nem. Mihelyt megszabadultam s ügyeimet rendez­tem, az első vonattal Párisba utaztam. Elmentem a vendéglőbe vacsorálni, nem azzal a szándékkal, hogy ott szórakozást keressek, hanem mert étkeznem mindenesetre kellett valahol. Elhelyezkedtem egy asztalnál s megrendeltem az étkeket, midőn egy hatalmas bajuszú szép férfi, két nő kíséretében lépett az ebédlőbe s a pincértől kérdezte: — Ugy­e, a 7-dik szám? Espérabertre ismertem. Rám pillantott s odább ment. Két perccel később lejött ismét az emeletről s ekkor a vendéglős táviratot nyújtott neki át. Espérabert elolvasta azt s dörmögve mondta: — Oh, az ostoba!... Ugyan mit tegyek én az­zal a két asszonynyal ? Majd, felém fordult, hosszasan szemlélt; úgy tetszett, mintha nem ismert volna rám s gondolkozni látszott,­ emlékeit rendezni igyekezve. Mosolygott, aztán elfordult tőlem, attól tartva, hogy életlensé­­get követ el, szemlélődésével. — Espérabert — szólítottam meg halkan. — Hát már nem emlékezik rám ? — Bocsásson meg, — szólt, hévvel szorítva ve­lem kezet. Beszélni akart, de aztán hallgatott, félve, hogy nekem szomorúságot okoz. — Nos, hát megjelent már önnek a könyve ? — Dehogy jelent, hiszen én folyvást a napi sajtóval foglalkozom, — viszonzá, szórakozottan for­gatva kezében a táviratot. — Vár ön valakit ? — Bohóság az egész ! — motyogta. — Hívjon meg ön vendégéül! — Oh! — kiáltott föl Esparabert álmélkodó arccal. — No, miért ne ? — kérdem. — Ott fönt hango­sabban beszélhetünk, aztán, én különben sem szok­tam a hölgyektől megijedni. Fölmentünk s barátom bemutatott a nőknek. Szépek voltak ezek e nők. Esparabert kiváncsian várta, melyik tetszik meg nekem a kettő közül. Az arany szőke hajú, fe­hér-piros arcú, zöld szemű szépség felé vonzódtam jobban, ki hideg, hallgatag hölgy­ volt. Espérabert­­nek, úgy látszott, inkább tetszett a másik, az a fe­kete hajú és szemű, barna, cigánybőrű, karcsú és sugár termetű hölgy. Az a vendég, a­kit barátom várt, regényes haj­lamú úri­ember volt, ki örömest társalgott szellemes nőkkel s ez a két hölgy éppen nem volt együgyü; ezt én magam mindjárt észrevettem s érdeklődni kezd­tem irántok. Espérabert, minden párisias közönyössége mellett, párszor csodálkozó szemmel nézett rám, az­tán ismét elfordította tőlem a fejét. Az a hölgy, akivel én társalogtam, gyöngéden, nyájasan mosolygott. — Hát Alicl ? — kérdeztem. — Minden este egy sorházban található, a Montmartre legmagasabb pontján. Irt egy drámát versekben, nagy nehezen előadták, de oly szépnek találták, hogy kifütyölték. — És ön ? — Én? — kiáltott föl. — Mint emlékezhetik ön, a tengerparton laktam, a halászok közt, hogy egy könyvet megírhassak. El is készült ez s én azt hiszem, hogy sikerült. Mikor visszatértem, egy szen­vedély lepett meg s hogy annak élhessek, visszatér­tem a hírlapirodalomhoz s mai napság némi hír­névre tettem szert; keresek annyit, a­mennyi elég; de lássa ön, van oly dolog, melyre nem tudtam ma­gamat elszánni, hogy könyvemet kinyomassam. Azt mondtam, sikerült a munkám; valóban az az én büszkeségem; azonban elmulasztottam azt az időt, a­melyben azt nyilvánosságra lehetett volna bocsátani. Mai napság azt kinyomatni becsérzetem nem engedi; ha meghalok, nem bánom, bocsássák világgá, legalább ámulattal fognak felkiáltani: »Lám, az a gézengúz, szinte lángész volt!« S hogy elpalástolja lelkének a keserűségét, vi­dám arcot mutatva fölkiáltott: — Igyunk! S tele töltötte pezsgő borral mindnyájunknak a poharát. Vacsora végével, úgy tetszett, mintha kisebb­­nagyobb mértékben mindnyájunknak a fejébe szállt volna a mámor; a barátom kinyitotta az ablakot s szivarkára gyújtva, a barna hölgy­gyel kikönyökölt, friss levegőt színt, míg én a szőkével a kerevetre ülve csevegtem. Eközben merően néztünk egymásra, mintha egymásnak a bensejét igyekeznénk kifür­készni , aztán hidegen fordítottuk el a szemünket, teljesen közönyös maradván a szívünk egymás iránt. Espérabert egyszerre visszafordult, mert én zokogásba törtem ki. Úgy sírtam, mint a gyermek s mind Espéra­bert, mind a hölgyek csodálkoztak magaviseletem­ fölött. (Folyt, köv ) Egész figyelemmel akarta hallgatni a vizsgála- I­tot, hogy ne tudjon másra gondolni. Ez alatt az ügyvéd úr fürkészve tekintgetett szét a teremben és hirtelen oda fordult a fele­ségéhez : — A kisasszony nincs itt ? Az asszony szive nagyot dobbant: lám, most is csak a kisasszony érdekli. Mindig csak ő... Aztán hangosan hozzátette: — De igen! — Nem látom! — felelt az ügyvéd, mohón jár­­tatva szét a szemeit. — Ott beszélget a Jármosék bonnejával, — felelt halkan az asszony, a szoba homályos sarkára mutatva. Az ügyvéd oda fordult — és udvariasan meg­hajtotta magát, mit a nevelőnő kacér mosolygással viszonzott. Az asszony elfordult, hogy ne lásson többet, de azért elfordított fejjel is folyton látta, érezte a kicserélt bizalmas pillantásokat. Szívét égető nyugtalanság szállta meg, erei lüktettek, és vére a fejének szállt, de azért nyugod­tan mozdulatlanul ült ott, mint a­ki se lát, se hall. De hát tud mindent ? S mit tehet ellene ? A férje természetét nem változtathatja meg. Hisz házasságuk első évétől kezdve mindig így volt ez, és így is lesz, míg meg nem halnak. Mióta a három kis leány megszületett, még ke­vesebbet törődik a férje vele is, meg a gyerekekkel is. Hiszen csak leányok! Csak leányok! A­kiket azért teremt az isten, hogy legyen ki a férfiakat, férjeket kis öcscsöket ápolja, dédelgesse, szeresse. A ki kedvében járjon annak az »erős«, önző nemnek, feláldozza értte nyugalmát, kényelmét, füg­getlenségét , és mindezért cserébe mellőzék és elha­nyagolják. Szegény leányok! Az asszony nedves fényben ragyogó szeme megint csak megpihent az ő három kis angyalkáján. Megindultságból remegő szívvel simogatta végig me­leg tekintete a szőke fejecskéket és visszasugározta szeme a nagy ibolya-kék szemek mosolygását. Szegény kis apróságok! — gondolta megha­­tottan, mi a ti életetek ? Olyan mint a virágé. Gyö­nyörködtetitek a szemet. Aztán akadhat majd olyan nagylelkű gavallér — gondolta gúnyos keserűséggel — a­kinek kedve jön leszakítani benneteket; kegye­sen megkéri a kezeteket és odaadja a nevét meg tán ideiglenesen a szivét is. Ti majd vezetitek a háztartását, takarékos­kodtok neki, hogy az ő igényeire jobban teljék, le­mondatok mindenről és éltek a gyermekeiteknek. Az­tán lassan, nap-nap után, elsirattok egy-egy illúziót és a kopár, kietlen életet betölti a kötelesség! Az asszony elszoruló szívvel, majdnem öntudat­lanul fordította félre a fejét, és pillantása oda esett a nagy, üveges ajtóra, melyen át a kézimunka kiál­lításra lehetett látni. Ott settenkedett bent a kis kacér nevelőnő és férje is ott állt az ajtóban, figyelmes szemével élénken követve ennek minden mozdulatát. Szivében a régi seb fölszakadt egy pillanatra ; behunyta a szemét, a­mig vérzett, de mikor kinyi­totta, az anyai szeretet mély, hő forrásából szakadó mosolygás megint oda ült halvány ajkára s a rá­nevető üde, piros kis gyermekarcokra édesen nevetett vissza.* Ezt a jelenetet a minap láttam. Hevesiné Síkor Margit. 1108 A Vörös-Kereszt tizedik éve. — A központi választmány jelentéséből. — (—r.) Tizenkét éve, hogy a vörös-kereszt esz­méi Magyarországon is tért hódítottak és tizedik éve annak, hogy a magyar szent korona országainak vörös-kereszt egylete a hazai közönség lelkes támo­gatása mellett alapszabályszerűleg megalakult. A lefolyt tíz év alatt az egylet hatalmas szervezete a legüdvösebb működést fejté ki és a közvetlenül le­folyt 1890-dik évben is, melyről előttünk fekszik a központi­ választmány terjedelmes jelentése, híven fe­lelt meg kitűzött nemes programmjának. Tavaly az a fájdalmas csapás érte az egyletet, hogy elnöke gróf Károlyi Gyula elhunyt. Utódja, mint ismeretes, gróf Csekonics Endre lett. A lefolyt évben is hármas törekvés mutatkozott az egylet ke­belében : a háború esetére való előkészületek lehető tökéletesítése, a békés emberbaráti munkálkodás és az egylet szervezetének kiterjesztése oly vidékekre, hol a kitűzött eszmék eddig nem érvényesültek eléggé. Mozgósítás esetére az egylet fokozott igények­nek tud megfelelni. A 2000 ágygyal felállítandó tartalék­ kórházak és a 3373 ágygyal fentartandó beteg- és üdítő állomások olykép vannak előkészítve, hogy azok szükség esetén azonnal megkezdhetik mű­ködésüket. A kellő személyzet (sok száz ápoló, se­besültvivő) biztosítva van. A mozgó tábori kórház felszerelését 200 sebesült harcos részére készletben tartják és 16 kocsiban elrakva őrzik a budapesti ba­­rakokban. A sebesültszállító oszlopok felszerelés és beosztása a lefolyt évben nem változott. A főcél előmozdítása mellett az egylet nem fe­ledkezett meg más közhasznú célokról sem. A köz­ponti és vidéki választmányok meg fiókegyletek főkép tűzvészek és árvizek alkalmával vettek tevékeny részt a segélyezés nemes munkájában. Több helyen áldásos­nak bizonyult a népkonyha intézménye, de nem ke­­vésbbé üdvös volt a szegény tanulók felruházása és élelemmel való ellátása. A központi igazgatóság 2417 frt segélyt osztott ki és ezenkívül részint díjmentesen, részint az ápolási díj felének elengedésével 79 va­gyontalan beteget gyógyittatott az Erzsébet-kórház­­ban 4315 ápolási napon át, a­miből az egyletre 10,825 frt költség háramlott. Az Erzsébet- kórházban 807 beteget gyógyítot­tak 26,584 ápolási napon át. A kórház évi bevétele 69,241 frt, kiadása 82,478 frt volt és így a költség­

Next