Fővárosi Lapok, 1891. június (28. évfolyam, 149-177. szám)
1891-06-01 / 149. szám
Hátrahagyott vallomás. (Francia elbeszélés.) Irta Paul Margueritte. (Folytatás.) III. Az ember különös agyagból van gyúrva s lelke sokkal több aljasságot rejteget, semhogy az öngyilkosság könnyebbülésnek ne tűnjék föl előtte bizonyos órákban, nagy fájdalmak esetén, ha a lelkiösmeret még nem tompult el. Néhány év előtt, azért, mert egy fiatal lány kikosarazott, a kétségbeesés és düh csaknem pisztolyt adott a kezembe, hogy életemet kioltsam. És most, midőn Klára meghalt, midőn az élet semmi örömmel nem kínálkozott többé; midőn lelkem elfásult s önmagamtól is undorodtam, nem gondoltam többé a meghalásra. Miért ez az ellenmondás ? Az egyiket elvesztve, egész jövő nyílt meg előttem ; a másik, meghalván, mit remélhettem még ? Most már nem tehettem egyebet, mint tűrni az élet terhét. Mi több, midőn agyászszertartáson túlestem s a törvényszék fölmentett, nemcsak kimondhatatlanul megkönnyebültem, de a múltat is feledni kezdtem. Úgy éreztem, mintha uj élet szállt volna belém s a vidéken tartózkodás nem volna többé nyomasztó; hogy lemondásom az élet örömeiről, botorság, hogy harmincnyolc éves koromban még fiatal és erős vagyok s hogy mivel magamat meg nem öltem, a tevékenységnek kell magamat szentelnem s végre élnem! S az élet pezsgett bennem. Klárát is feledni kezdtem. Csak az bántott, hogy nevem szomorú hitre került. Őszinte fájdalmam, megbánásom, melyet tettem elkövetése után éreztem, megnyerte irántam a bírák rokonszenvét, oly jelentékeny emberek lévén tanúim, mint az orvos és Herming elnök s végre is fölmentő ítéletet hozott a törvényszék. Görcsös kacagás vett rajtam erőt, midőn arra gondoltam, hogy méltónak találnak a fölmentésre. Oh, csalhatatlan emberi ítélet! Ha én azt mondtam volna biráimnak, hogy nemet nem haragból, féltékenységből, boszúból, szerelemből, hanem egyszerűen azért öltem meg, mert Klárának a hallgatása gyötrött s én nevetségesnek tartottam magamat esztelen kőszültségemben, várjon megértették volna-e ezt? Nem. Mihelyt megszabadultam s ügyeimet rendeztem, az első vonattal Párisba utaztam. Elmentem a vendéglőbe vacsorálni, nem azzal a szándékkal, hogy ott szórakozást keressek, hanem mert étkeznem mindenesetre kellett valahol. Elhelyezkedtem egy asztalnál s megrendeltem az étkeket, midőn egy hatalmas bajuszú szép férfi, két nő kíséretében lépett az ebédlőbe s a pincértől kérdezte: — Ugye, a 7-dik szám? Espérabertre ismertem. Rám pillantott s odább ment. Két perccel később lejött ismét az emeletről s ekkor a vendéglős táviratot nyújtott neki át. Espérabert elolvasta azt s dörmögve mondta: — Oh, az ostoba!... Ugyan mit tegyek én azzal a két asszonynyal ? Majd, felém fordult, hosszasan szemlélt; úgy tetszett, mintha nem ismert volna rám s gondolkozni látszott, emlékeit rendezni igyekezve. Mosolygott, aztán elfordult tőlem, attól tartva, hogy életlenséget követ el, szemlélődésével. — Espérabert — szólítottam meg halkan. — Hát már nem emlékezik rám ? — Bocsásson meg, — szólt, hévvel szorítva velem kezet. Beszélni akart, de aztán hallgatott, félve, hogy nekem szomorúságot okoz. — Nos, hát megjelent már önnek a könyve ? — Dehogy jelent, hiszen én folyvást a napi sajtóval foglalkozom, — viszonzá, szórakozottan forgatva kezében a táviratot. — Vár ön valakit ? — Bohóság az egész ! — motyogta. — Hívjon meg ön vendégéül! — Oh! — kiáltott föl Esparabert álmélkodó arccal. — No, miért ne ? — kérdem. — Ott fönt hangosabban beszélhetünk, aztán, én különben sem szoktam a hölgyektől megijedni. Fölmentünk s barátom bemutatott a nőknek. Szépek voltak ezek e nők. Esparabert kiváncsian várta, melyik tetszik meg nekem a kettő közül. Az arany szőke hajú, fehér-piros arcú, zöld szemű szépség felé vonzódtam jobban, ki hideg, hallgatag hölgy volt. Espérabertnek, úgy látszott, inkább tetszett a másik, az a fekete hajú és szemű, barna, cigánybőrű, karcsú és sugár termetű hölgy. Az a vendég, akit barátom várt, regényes hajlamú úriember volt, ki örömest társalgott szellemes nőkkel s ez a két hölgy éppen nem volt együgyü; ezt én magam mindjárt észrevettem s érdeklődni kezdtem irántok. Espérabert, minden párisias közönyössége mellett, párszor csodálkozó szemmel nézett rám, aztán ismét elfordította tőlem a fejét. Az a hölgy, akivel én társalogtam, gyöngéden, nyájasan mosolygott. — Hát Alicl ? — kérdeztem. — Minden este egy sorházban található, a Montmartre legmagasabb pontján. Irt egy drámát versekben, nagy nehezen előadták, de oly szépnek találták, hogy kifütyölték. — És ön ? — Én? — kiáltott föl. — Mint emlékezhetik ön, a tengerparton laktam, a halászok közt, hogy egy könyvet megírhassak. El is készült ez s én azt hiszem, hogy sikerült. Mikor visszatértem, egy szenvedély lepett meg s hogy annak élhessek, visszatértem a hírlapirodalomhoz s mai napság némi hírnévre tettem szert; keresek annyit, amennyi elég; de lássa ön, van oly dolog, melyre nem tudtam magamat elszánni, hogy könyvemet kinyomassam. Azt mondtam, sikerült a munkám; valóban az az én büszkeségem; azonban elmulasztottam azt az időt, amelyben azt nyilvánosságra lehetett volna bocsátani. Mai napság azt kinyomatni becsérzetem nem engedi; ha meghalok, nem bánom, bocsássák világgá, legalább ámulattal fognak felkiáltani: »Lám, az a gézengúz, szinte lángész volt!« S hogy elpalástolja lelkének a keserűségét, vidám arcot mutatva fölkiáltott: — Igyunk! S tele töltötte pezsgő borral mindnyájunknak a poharát. Vacsora végével, úgy tetszett, mintha kisebbnagyobb mértékben mindnyájunknak a fejébe szállt volna a mámor; a barátom kinyitotta az ablakot s szivarkára gyújtva, a barna hölgygyel kikönyökölt, friss levegőt színt, míg én a szőkével a kerevetre ülve csevegtem. Eközben merően néztünk egymásra, mintha egymásnak a bensejét igyekeznénk kifürkészni , aztán hidegen fordítottuk el a szemünket, teljesen közönyös maradván a szívünk egymás iránt. Espérabert egyszerre visszafordult, mert én zokogásba törtem ki. Úgy sírtam, mint a gyermek s mind Espérabert, mind a hölgyek csodálkoztak magaviseletem fölött. (Folyt, köv ) Egész figyelemmel akarta hallgatni a vizsgála- Itot, hogy ne tudjon másra gondolni. Ez alatt az ügyvéd úr fürkészve tekintgetett szét a teremben és hirtelen oda fordult a feleségéhez : — A kisasszony nincs itt ? Az asszony szive nagyot dobbant: lám, most is csak a kisasszony érdekli. Mindig csak ő... Aztán hangosan hozzátette: — De igen! — Nem látom! — felelt az ügyvéd, mohón jártatva szét a szemeit. — Ott beszélget a Jármosék bonnejával, — felelt halkan az asszony, a szoba homályos sarkára mutatva. Az ügyvéd oda fordult — és udvariasan meghajtotta magát, mit a nevelőnő kacér mosolygással viszonzott. Az asszony elfordult, hogy ne lásson többet, de azért elfordított fejjel is folyton látta, érezte a kicserélt bizalmas pillantásokat. Szívét égető nyugtalanság szállta meg, erei lüktettek, és vére a fejének szállt, de azért nyugodtan mozdulatlanul ült ott, mint aki se lát, se hall. De hát tud mindent ? S mit tehet ellene ? A férje természetét nem változtathatja meg. Hisz házasságuk első évétől kezdve mindig így volt ez, és így is lesz, míg meg nem halnak. Mióta a három kis leány megszületett, még kevesebbet törődik a férje vele is, meg a gyerekekkel is. Hiszen csak leányok! Csak leányok! Akiket azért teremt az isten, hogy legyen ki a férfiakat, férjeket kis öcscsöket ápolja, dédelgesse, szeresse. A ki kedvében járjon annak az »erős«, önző nemnek, feláldozza értte nyugalmát, kényelmét, függetlenségét , és mindezért cserébe mellőzék és elhanyagolják. Szegény leányok! Az asszony nedves fényben ragyogó szeme megint csak megpihent az ő három kis angyalkáján. Megindultságból remegő szívvel simogatta végig meleg tekintete a szőke fejecskéket és visszasugározta szeme a nagy ibolya-kék szemek mosolygását. Szegény kis apróságok! — gondolta meghatottan, mi a ti életetek ? Olyan mint a virágé. Gyönyörködtetitek a szemet. Aztán akadhat majd olyan nagylelkű gavallér — gondolta gúnyos keserűséggel — akinek kedve jön leszakítani benneteket; kegyesen megkéri a kezeteket és odaadja a nevét meg tán ideiglenesen a szivét is. Ti majd vezetitek a háztartását, takarékoskodtok neki, hogy az ő igényeire jobban teljék, lemondatok mindenről és éltek a gyermekeiteknek. Aztán lassan, nap-nap után, elsirattok egy-egy illúziót és a kopár, kietlen életet betölti a kötelesség! Az asszony elszoruló szívvel, majdnem öntudatlanul fordította félre a fejét, és pillantása oda esett a nagy, üveges ajtóra, melyen át a kézimunka kiállításra lehetett látni. Ott settenkedett bent a kis kacér nevelőnő és férje is ott állt az ajtóban, figyelmes szemével élénken követve ennek minden mozdulatát. Szivében a régi seb fölszakadt egy pillanatra ; behunyta a szemét, amig vérzett, de mikor kinyitotta, az anyai szeretet mély, hő forrásából szakadó mosolygás megint oda ült halvány ajkára s a ránevető üde, piros kis gyermekarcokra édesen nevetett vissza.* Ezt a jelenetet a minap láttam. Hevesiné Síkor Margit. 1108 A Vörös-Kereszt tizedik éve. — A központi választmány jelentéséből. — (—r.) Tizenkét éve, hogy a vörös-kereszt eszméi Magyarországon is tért hódítottak és tizedik éve annak, hogy a magyar szent korona országainak vörös-kereszt egylete a hazai közönség lelkes támogatása mellett alapszabályszerűleg megalakult. A lefolyt tíz év alatt az egylet hatalmas szervezete a legüdvösebb működést fejté ki és a közvetlenül lefolyt 1890-dik évben is, melyről előttünk fekszik a központi választmány terjedelmes jelentése, híven felelt meg kitűzött nemes programmjának. Tavaly az a fájdalmas csapás érte az egyletet, hogy elnöke gróf Károlyi Gyula elhunyt. Utódja, mint ismeretes, gróf Csekonics Endre lett. A lefolyt évben is hármas törekvés mutatkozott az egylet kebelében : a háború esetére való előkészületek lehető tökéletesítése, a békés emberbaráti munkálkodás és az egylet szervezetének kiterjesztése oly vidékekre, hol a kitűzött eszmék eddig nem érvényesültek eléggé. Mozgósítás esetére az egylet fokozott igényeknek tud megfelelni. A 2000 ágygyal felállítandó tartalék kórházak és a 3373 ágygyal fentartandó beteg- és üdítő állomások olykép vannak előkészítve, hogy azok szükség esetén azonnal megkezdhetik működésüket. A kellő személyzet (sok száz ápoló, sebesültvivő) biztosítva van. A mozgó tábori kórház felszerelését 200 sebesült harcos részére készletben tartják és 16 kocsiban elrakva őrzik a budapesti barakokban. A sebesültszállító oszlopok felszerelés és beosztása a lefolyt évben nem változott. A főcél előmozdítása mellett az egylet nem feledkezett meg más közhasznú célokról sem. A központi és vidéki választmányok meg fiókegyletek főkép tűzvészek és árvizek alkalmával vettek tevékeny részt a segélyezés nemes munkájában. Több helyen áldásosnak bizonyult a népkonyha intézménye, de nem kevésbbé üdvös volt a szegény tanulók felruházása és élelemmel való ellátása. A központi igazgatóság 2417 frt segélyt osztott ki és ezenkívül részint díjmentesen, részint az ápolási díj felének elengedésével 79 vagyontalan beteget gyógyittatott az Erzsébet-kórházban 4315 ápolási napon át, amiből az egyletre 10,825 frt költség háramlott. Az Erzsébet- kórházban 807 beteget gyógyítottak 26,584 ápolási napon át. A kórház évi bevétele 69,241 frt, kiadása 82,478 frt volt és így a költség