Fővárosi Lapok, 1891. augusztus (28. évfolyam, 209-238. szám)
1891-08-01 / 209. szám
Második rész. Elkerültem arról a vidékről: aljegyzőnek neveztek ki a baromlaki járásbírósághoz. Határozottan felvitte isten a dolgomat s most már nekem is hatszáz forint fizetésemből vonja le a hivatalnokairól busásan gondoskodó állam a IV-dik osztályú kereseti adót. Sem időből, sem költségből nem igen telt utazgatásra s igy évek múltak bele, mig a sors újra visszavetett s ismét ellátogathattam abba a barátságos jegyzői lakba. A mint a községháza felé igyekezve, végig hajtatok a nagy soron, az egyik, egész városias csinnal épült ház kapu-bálványa mellől nagy kalap integetve köszönget felém valami öreg ember. Viselete után ítélve, jómódú gazda embernek látszott, szeméből megelégedés sugárzott, arcán pipacs módjára virított az egészség. Ha fel nem tűnik s figyelmessé nem tesz az a bizalmas mosoly, mely ott ült a szája végiben, úgy bizony soha sem is jut nekem eszembe róla az öreg Varga József. Ő lenne ? Hát ha csalódom, hát ha nem is ő volt. Alig hogy kezet szorítottam a jegyzővel, alig estünk át úgy a hogy »mint létünk« felőli egymás inkvirálásán, nem állhattam tovább a kérdést: — Hát az öreg Varga József meg van e még? — Hogy jut az most eszibe? — Láttam. — Ráismert? — Nem tudom, hogy emlékezetem csal-e, vagy a szemem ? — Nem olyan nyomorúságról szakad ugye, mint midőn utószor találkozott itt vele ? Majd hogy egész fiatal gavalérrá vedlett. — úgy bizony. — No lám, hát mégis csak megszólalt végre fiában a lelkiismeret. — De hogy szólalt, szó sincs róla ! — Vagy talán mégis csak megrestelte a dolgot ? — Majd bizony. A vízilovon puskagolyó sem igen fog, nem hogy a szunyogcsipés. — Mondja hát, mi történt, ne találgassam. — Csak az, fiatal barátom, hogy a min sem ön a corpus jurissal, sem a járási orvos látleletével, sem a pap bibliájával, sem én közigazgatási vagy rendészeti uton nem tudtunk segíteni, segített azon az öreg Varga József maga. — Már akkor tanulok tőle, mert én részemről, be kell vallanom: most sem vagyok bölcsebb. — Hosszú volna azt elmondani most igy éhomra. Az éhes ember elérti a szót, s annak éjfélkor is déli harangszó a tányér csörgése, a kés és villa zörgése. Egy diurnista is megsokalta volna, a minő hosszúra elnyúlt az ebéd, de végre ama kitartás következtében, mely csak a mi honunkban sajátítható el, ennek is csak végére vergődtünk. Letettük az evő készletet, felhajtottuk az utolsó kvaterkát, az asztalt lehordták, előttünk párolgott a kávé s eregettük a bodor füstöt. (Folyt, köv.)ben, kéklő patak partján, találkozik a cseh mondavilág két népszerű alakja: a délceg Udalrik és a bájos Bozena (olvasd Bozsena). Udalrik almásszürke ménlován eredményben dús vadászatról tér haza kíséretével s a közeli dombmagaslatról még idejekorán pillantja meg a mosóleányok köréből kíváncsian előreszökkent Bozsenát. A bájos mosólány pirulva nézi a lovagfit, kinek igéző tekintetében megrezzen a szerelem édes érzete. A szőke Bozsena gyönyörű alak. Fehér pongyolája, melyet hanyagul vetett magára, keveset takar el tökéletes formáiból. S a barnafürtű Udalrik, ki e találkozás után szivével s kezével is boldogítja, méltó párja neki. E kép telve van poezissel s feledhetlenül megmarad emlékezetünkben. Festője Zenisek Ferenc, ki mint arcképfestő is igen jó hírnévvel bir. A humoros tárgyú genre-képek közül különösen három olajfestményt szerettünk meg. Ezek közül legjobban egy nagy reményekre jogosító fiatal festő Spyler Jaroslaw »Két modell« című, rossz helyre függesztett s alig szembeötlő képe tárgyánál fogva leginkább tetszett. Ki ne tekintene rokonszenves mosolylyal ama kis leánygyermekre, ki egy atelier padkáján, öreg munkás szomszédságában, naiv kacérsággal tekintget a tükörbe s százszorszéppel díszített nagy francia szalmakalapját komikus gondossággal igazgatja. Az öreg munkás arcát valami vén középkori vasas némethez akarja a festő felhasználni, mig a bébé aranyos arcát egy »gyermekkép« fogja bemutatni a világnak. Amaz üde gyermekarcok közül való ez, kinek rózsás orcáira, ha élne, a szerető mamák puszizápora hullana. Jóízű humor dereng a »Plauderstundet című képen, melyet legmegfelelőbben: »Kakas a kosárban« lehetne elnevezni. A hölgyek — fiatal asszonyok és leányok — dolgozó szobájukban foglalatoskodnak. Köztük — mint gomba a virágok között — egy vén rové alakja terpeszkedik, kinek monoklis, kiélt arcán s kopasz fején az édes önelégültség hajnala virít. A háttérben pajkos leányok susogva nevetgélnek s ez az elfojtott kacagás igen rossz ajánló levél a vén gigerlinek, ki boldog képzelődésében sohasem fogja észrevenni, hogy mosolyra indító alak. A harmadik kép, melyről még meg akarok emlékezni : »In der Waschstube« című s sok elevenséggel mutat be egy tréfás harcot, mely az ajtóküszöbön folyik egy kéményseprő s egy fiatal mosólány közt, ki a fekete embert semmi szín alatt sem akarja a mosóhelyiségbe bocsájtani. Erőlködését, midőn az ajtószárnyat, pajzs gyanánt használva, védekezik, jóízű hahotával kisérik mosogató társnői, kik velünk együtt sejtik, hogy ez a furcsa háború a gyönge nem vereségével fog végződni. A legközelebbi képen tán már szellemes is abba az ördögbe, kire a mosóház lépcsőzetén, virágszálat tartva kezében, mélázó tekintettel várakozik. Kár, hogy a kiállítás szobrászati része gyengén sikerült s hogy abban, a Rudolfinum nagy terére tervezett szökőmintákon kívül, külön megemlítést érdemlő újabb mű nem akad. Podjebrád György cseh királynak az iparpalota előtt álló lovasszobrát, mely a cseh plasztikai művészet szerencsétlen alkotása, csak azért említem, mert kisded mintája a műcsarnokban is kísért. Ha a szobrot ekként jellemzem: igen sok a paripából, igen kevés a királyból, azt hiszem, legszembeötlőbb hibáját kiemeltem. A történeti kiállítás csarnokában, melyben a régi idők minden egyes emlékére bizonyos megilletődéssel tekintünk, szinte zavarólag hat a tömeges látogatással előidézett zaj. Templomi csendet óhajtanánk e helyen hol évszázadok történetének nagybecsű ereklyéi nyugszanak. Még az első letelepülés idejéből is találunk itt durva fegyverrészeket, egyszerű ékszer tárgyakat, melyet a Zizka-hegy közelében eszközölt ásatások juttattak felszínre. A közelükben elhelyezett borostyángyöngyök, bronzhajtűk, agancsokból készült szerpentinhegyű tőrök, már haladottabb kultúráról, s a még későbbi időkből való bronzkötőtűk, szarvból készült fésűk s a becslésre használt gyűrűpénzek pedig a műveltség még magasabb fokáról tanúskodnak. Jellemző tárgyakkal, szerfölött gazdagon van itt képviselve az az idő, melyben Csehország a a vallásháborúk véres színhelye volt. A római katholikus egyház pazar lénynyel kiállított szent könyvei mellett találkozunk a husziták díszes kivitelű bibliáival is. Mindezek színekben gazdag képekkel s szegélyfestményekkel vannak ékesítve. Itt látjuk a cseh királyok imakönyveit, fejedelmi ukázokat eredeti pecsétekkel; Maximilian és III. Ferdinánd aranybullás rendeleteit s egyéb történeti okmányokat, melyek hirneves egyházi és világi férfiak aláírásait viselik. A szomszéd teremben közszemlére tett régi vasöltözetek és fegyverzetek, az egykori birtokosok óriás termetéről s roppant erejéről tesznek tanúságot. Különösen buzogányaik s kaszáik imponálnak ; ezeket látva, nem igen bánjuk, hogy a vallási türelmesség e gyilkos fegyverekkel dolgozó ellenségeit nincs már szerencsénk az élők sorában üdvözölni, s hogy a hittérítés ez erőszakos neme immár kihalt. Annál inkább fájlaljuk azonban, hogy a 15. és 16 dik század műiparának rendkívül értékes tárgyaiból nem élvezhetünk még többet. A kiállított papi misemondó ruhák, Ottingen-Wallerstein hercegné gazdagon hímzett kappanbőr legyezője, régi fali függönyök a cseh hűbérnemesség palotáiból, cseh üvegből s régi porcellánból készült pohár- és edénykészletek, különösen pedig a Kinsky és Schwarzenberg főúri családok tulajdonát képező elefántcsont-domborművek s ezüstfoglalatú elefántcsont-kannák, a múlt műiparának valóságos gyöngyei. A régi pénzek gyűjtésével foglalkozó s az éremtan iránt is érdeklődő látogatót bizonyára kellemesen fogja meglepni a pénzverés fokozatos fejlődését feltüntető éremgyűjtemény, míg a könyvkötészet mesterségét űző iparosok figyelme főleg arra a könyvsorra fog irányulni, mely a csehországi könyvkötészet fokozatos fejlődését szemlélteti. A történeti kiállításból kijövet, két rendkívül díszes pavilon ötlik szemünkbe. Az egyik a cseh királyság országos választmányának, a másik a cseh fővárosnak kiállítási csarnoka. Az elsőnek előcsarnoka 1552 Májusi rózsa. . (Francia elbeszélés.) Irta Armand Silvestre. (Folytatás.) Ez a nyilatkozat nem okozott Miksának oly örömet, mint talán gondolta egyelőre, sőt a sérült iránt való hajlama rögtön megváltozott. Az ellenség újra föltámadt eme halál torkából menekült emberben. — Isten velünk! — szólt hirtelen Steuben Károlyhoz. És ijedten pillantott rá s könyek szököttek a szemébe. Aztán, Miksa felé nyújtotta megsoványodott kezét. — Ugye most már nem haragszol rám ? — kérdezte gyönge hangon. — Megbocsátottál nekem ? — Nem! S távozott, anélkül hogy visszapillantott volna. Mert a legyőzöttnek a keserűsége újra eltöltötte a lelkét. Azok, amik Saint-Cloud közelében történtek, nem voltak alkalmasak a kiengesztelődésre. Tény volt azonban, hogy az utóbbi ütközet után a kölcsönös ellenségeskedés, ellenség és lakosság közt szünetelt, francia részről a becsület és dicsőség rovására. De az egyéni önzés megvigasztalgatta a honfiúi fájdalmak embereit. A jólét után sóvárgás követelte a jogait. Az életösztön mindenütt jelenkezett. Nos ez volt az oka annak, hogy Sait-Cloud népe nagyon vidám lett amaz este, midőn arról értesült, hogy újabb rendeletig egyetlenegy puskalövésnek sem szabad történnie s hogy végre az ágyúk is elhallgattak. Az a gúnyos mosoly, amelylyel a poroszok ezt a vidámságot szemlélték, gondolkozókká tehették azokat,akik nem vesztették el egészen az eszüket. Úgy látszott,mintha egyedül a német ezredek,melyek a kisvárost elfoglalva tartották,nem lettek volna értesülve az ő kormányuk meg a mi kormányunk közt történt egyezség felől. Mert van egy oly pont, mely mai napig sincs megvilágítva a történelem számára: a saint-cloudi tűz az ünnepies békeigéretek után tört ki, oly tűz, melyet különben rég kigondoltak, mert a vegytan legjobb vívmányaira bízták ezt az emberbaráti műveletet. Hiszen ez nem került sok időpazarlásba. Valamennyi pusztulásra kárhoztatott házon a lángok egy gyászbokrétába olvadtak össze, sötét kőolajfüst környezetében, mely óriási kígyóként kavargott, föl az égig, nagy szikraropogás közben. Leperzselt lombok leveleit űzte tova a szél, mint a múlt boldog idők jelvényeit. Tetők cserepei, ablakok üvegei pattogva röpültek szerte s a megolvadt ólom szürke könyként hullott a hamuvá égett tárgyakra. A ki nem látta Saint- Cloud városkát eme végzetes csapás után, annak fogalma sem lehet arról, mennyire terjedhet a vadság a polgárisult nemzeteknél. Mert a nomádoknak egyszerűen vadállatias dühe, mely erdőket borit lángba útközben, hogy gyönyörködjék a pompás fák égésében a csillagos ég alatt, messze mögötte marad a pusztítás művében eme tudományos leleményességnek. És mindezt módszeresen, minden harag nélkül intézték. Az első napokban megkímélt házak a következő napokban kerültek a tűz nyelvére. Volt a vidéken egy átalános tiszteletben tartott név, a Desfossez orvosé, a szegények orvosáé és jóltevőjeé, kinek a házát oltalmazták. Ez a ház volt egyetlenegy vagyona annak a derék embernek, ki itt nagy szorgalommal, rendkívül érdekes könyvtárat állított föl. A vidéknek valamennyi embere ismerte őt s házát minden áron meg akarták menteni. De, az orvos Párisban végezte kötelességét, mindenét oda hagyva, hogy részt vegyen a védelmezésben. Az ő háza hamvadt el utoljára, mikor a béke már biztosítva volt. A Tourain néni házát megkímélte a tűz, úgy látszott, mióta Steuben Károlynak tudomása volt az öregasszony gyermekápoló szerepéről, házacskája minden baleset ellen védelmezve volt. Miksa is ott ^^— ^