Fővárosi Lapok, 1891. augusztus (28. évfolyam, 209-238. szám)

1891-08-01 / 209. szám

Második rész. Elkerültem arról a vidékről: aljegyzőnek ne­veztek ki a baromlaki járásbírósághoz. Határozottan felvitte isten a dolgomat s most már nekem is hat­száz forint fizetésemből vonja le a hivatalnokairól busásan gondoskodó állam a IV-dik osztályú kereseti adót. Sem időből, sem költségből nem igen telt utaz­gatásra s igy évek múltak bele, mig a sors újra vissza­vetett s ismét ellátogathattam abba a barátságos jegyzői lakba. A mint a községháza felé igyekezve, végig haj­tatok a nagy soron, az egyik, egész városias csinnal épült ház kapu-bálványa mellől nagy kalap integetve köszönget felém valami öreg ember. Viselete után ítélve, jómódú gazda embernek látszott, szeméből megelégedés sugárzott, arcán pipacs módjára virított az egészség. Ha fel nem tűnik s figyelmessé nem tesz az a bizalmas mosoly, mely ott ült a szája végiben, úgy bizony soha sem is jut nekem eszembe róla az öreg Varga József. Ő lenne ? Hát ha csalódom, hát ha nem is ő volt. Alig hogy kezet szorítottam a jegyzővel, alig estünk át úgy a hogy »mint létünk« felőli egymás inkvirálásán, nem állhattam tovább a kérdést: — Hát az öreg Varga József meg van e még? — Hogy jut az most eszibe? — Láttam. — Ráismert? — Nem tudom, hogy emlékezetem csal-e, vagy a szemem ? — Nem olyan nyomorús­ágról szakad ugy­e, mint midőn utószor találkozott itt vele ? Majd hogy egész fiatal gavalérrá vedlett. — úgy bizony. — No lám, hát még­is csak megszólalt végre fiában a lelkiismeret. — De hogy szólalt, szó sincs róla ! — Vagy talán mégis csak megrestelte a dolgot ? — Majd bizony. A vízilovon puskagolyó sem igen fog, nem hogy a szunyogcsipés. — Mondja hát, mi történt, ne találgassam. — Csak az, fiatal barátom, hogy a min sem ön a corpus jurissal, sem a járási orvos látleletével, sem a pap bibliájával, sem én közigazgatási vagy rendészeti uton nem tudtunk segíteni, segített azon az öreg Varga József maga. — Már akkor tanulok tőle, mert én részemről, be kell vallanom: most sem vagyok bölcsebb. — Hosszú volna azt elmondani most igy éhomra. Az éhes ember elérti a szót, s annak éjfélkor is déli harangszó a tányér csörgése, a kés és villa zörgése. Egy diurnista is megsokalta volna, a minő hosszúra elnyúlt az ebéd, de végre ama kitartás kö­vetkeztében, mely csak a mi honunkban sajátítható el, ennek is csak végére vergődtünk. Letettük az evő készletet, felhajtottuk az utolsó kvaterkát, az asztalt lehordták, előttünk pá­rolgott a kávé s eregettük a bodor füstöt. (Folyt, köv.)­ben, kéklő patak partján, találkozik a cseh mondavi­lág két népszerű alakja: a délceg Udalrik és a bájos Bozena (olvasd Bozsena). Udalrik almásszürke mén­lován eredményben dús vadászatról tér haza kísére­tével s a közeli dombmagaslatról még idejekorán pil­lantja meg a mosóleányok köréből kíváncsian előre­szökkent Bozsenát. A bájos mosólány pirulva nézi a lovagfit, kinek igéző tekintetében megrezzen a sze­relem édes érzete. A szőke Bozsena gyönyörű alak. Fehér pongyolája, melyet hanyagul vetett magára, keveset takar el tökéletes formáiból. S a barnafürtű Udalrik, ki e találkozás után szivével s kezével is bol­dogítja, méltó párja neki. E kép telve van poezissel s feledhetlenül megmarad emlékezetünkben. Festője Zenisek Ferenc, ki mint arcképfestő is igen jó hírnév­vel bir. A humoros tárgyú genre-képek közül különö­sen három olajfestményt szerettünk meg. Ezek közül legjobban egy nagy reményekre jogosító fiatal festő Spyler Jaroslaw »Két modell« című, rossz helyre füg­gesztett s alig szembeötlő képe tárgyánál fogva leg­inkább tetszett. Ki ne tekintene rokonszenves mosoly­­lyal ama kis leánygyermekre, ki egy atelier padkáján, öreg munkás szomszédságában, naiv kacérsággal te­­kintget a tükörbe s százszorszéppel díszített nagy francia szalmakalapját komikus gondossággal igaz­gatja. Az öreg munkás arcát valami vén középkori vasas némethez akarja a festő felhasználni, mig a bébé aranyos arcát egy »gyermekkép« fogja bemu­tatni a világnak. Amaz üde gyermekarcok közül való ez, kine­k rózsás orcáira, ha élne, a szerető ma­mák puszizápora hullana. Jóízű humor dereng a »Plauderstundet című képen, melyet legmegfelelőbben: »Kakas a kosár­ban« lehetne elnevezni. A hölgyek — fiatal asszo­nyok és leányok — dolgozó szobájukban foglalatos­kodnak. Köztük — mint gomba a virágok között — egy vén rové alakja terpeszkedik, kinek monoklis, kiélt arcán s kopasz fején az édes önelégültség hajnala virít. A háttérben pajkos leányok susogva nevetgél­nek s ez az elfojtott kacagás igen rossz ajánló levél a vén gigerlinek, ki boldog képzelődésében sohasem fogja észrevenni, hogy mosolyra indító alak. A harmadik kép, melyről még meg akarok em­lékezni : »In der Waschstube« című s sok elevenség­gel mutat be egy tréfás harcot, mely az ajtóküszö­bön folyik egy kéményseprő s egy fiatal mosólány közt, ki a fekete embert semmi szín alatt sem akarja a mosóhelyiségbe bocsájtani. Erőlködését, midőn az ajtószárnyat, pajzs gyanánt használva, védekezik, jó­ízű hahotával kisérik mosogató társnői, kik velünk együtt sejtik, hogy ez a furcsa háború a gyönge nem vereségével fog végződni. A legközelebbi képen tán már szellemes is abba az ördögbe, kire a mosóház lépcsőzetén, virágszálat tartva kezében, mélázó te­kintettel várakozik. Kár, hogy a kiállítás szobrászati része gyen­gén sikerült s hogy abban, a Rudolfinum nagy terére tervezett szökőmintákon kívül, külön megemlítést érdemlő újabb mű nem akad. Podjebrád György cseh királynak az iparpalota előtt álló lovasszobrát, mely a cseh plasztikai művészet szerencsétlen alko­tása, csak azért említem, mert kisded mintája a mű­csarnokban is kísért. Ha a szobrot ekként jellemzem: igen sok a paripából, igen kevés a királyból, azt hi­szem, legszembeötlőbb hibáját kiemeltem. A történeti kiállítás csarnokában, melyben a régi idők minden egyes emlékére bizonyos megilletődéssel tekintünk, szinte zavarólag hat a tömeges látogatás­sal előidézett zaj. Templomi csendet óhajtanánk e helyen hol évszázadok történetének nagybecsű erek­lyéi nyugszanak. Még az első letelepülés idejéből is találunk itt durva fegyverrészeket, egyszerű ékszer tárgyakat, melyet a Zizka-hegy közelében eszközölt ásatások juttattak felszínre. A közelükben elhelyezett boros­­tyángyöngyök, bronzhajtűk, agancsokból készült szerpentinhegyű tőrök, már haladottabb kultúráról, s a még későbbi időkből való bronzkötőtűk, szarvból készült fésűk s a becslésre használt gyűrűpénzek pedig a műveltség még magasabb fokáról tanús­kodnak. Jellemző tárgyakkal, szerfölött gazdagon van itt képviselve az az idő, melyben Csehország a a vallásháborúk véres színhelye volt. A római kat­­holikus egyház pazar lénynyel kiállított szent köny­vei mellett találkozunk a husziták díszes kivitelű bibliáival is. Mindezek színekben gazdag képekkel s szegélyfestményekkel vannak ékesítve. Itt látjuk a cseh királyok imakönyveit, fejedelmi ukázokat ere­deti pecsétekkel; Maximilian és III. Ferdinánd aranybullás rendeleteit s egyéb történeti okmányo­kat, melyek hirneves egyházi és világi férfiak alá­írásait viselik. A szomszéd teremben közszemlére tett régi vasöltözetek és fegyverzetek, az egykori birtoko­sok óriás termetéről s roppant erejéről tesznek tanú­ságot. Különösen buzogányaik s kaszáik imponálnak ; ezeket látva, nem igen bánjuk, hogy a vallási türel­­messég e gyilkos fegyverekkel dolgozó ellenségeit nincs már szerencsénk az élők sorában üdvözölni, s hogy a hittérítés ez erőszakos neme immár kihalt. An­nál inkább fájlaljuk azonban, hogy a 15. és 16 dik század műiparának rendkívül értékes tárgyaiból nem élvezhetünk még többet. A kiállított papi misemondó ruhák, Ottingen-Wallerstein hercegné gazdagon hím­zett kappanbőr legyezője, régi fali függönyök a cseh hűbérnemesség palotáiból, cseh üvegből s régi porcel­­lánból készült pohár- és edénykészletek, különösen pedig a Kinsky és Schwarzenberg főúri családok tu­lajdonát képező elefántcsont-domborművek s ezüst­foglalatú elefántcsont-kannák, a múlt műiparának va­lóságos gyöngyei. A régi pénzek gyűjtésével foglalkozó s az érem­tan iránt is érdeklődő látogatót bizonyára kelleme­sen fogja meglepni a pénzverés fokozatos fejlődését feltüntető éremgyűjtemény, míg a könyvkötészet mes­terségét űző iparosok figyelme főleg arra a könyv­sorra fog irányulni, mely a csehországi könyvkötészet fokozatos fejlődését szemlélteti. A történeti kiállításból kijövet, két rendkívül díszes pavilon ötlik szemünkbe. Az egyik a cseh ki­rályság országos választmányának, a másik a cseh fő­­városnak kiállítási csarnoka. Az elsőnek előcsarnoka­ 1552 Májusi rózsa. . (Francia elbeszélés.) Irta Armand Silvestre. (Folytatás.) Ez a nyilatkozat nem okozott Miksának oly örömet, mint talán gondolta egyelőre, sőt a sérült iránt való hajlama rögtön megváltozott. Az ellenség újra föltámadt eme halál torkából menekült em­berben. — Isten velünk! — szólt hirtelen Steuben Károlyhoz. És ijedten pillantott rá s könyek szököttek a szemébe. Aztán, Miksa felé nyújtotta megsoványo­­dott kezét. — Ugy­e most már nem haragszol rám ? — kérdezte gyönge hangon. — Megbocsátottál nekem ? — Nem! S távozott, a­nélkül hogy visszapillantott volna. Mert a legyőzöttnek a keserűsége újra eltöltötte a lelkét. Azok, a­mik Saint-Cloud közelében történtek, nem voltak alkalmasak a kiengesztelődésre. Tény volt azonban, hogy az utóbbi ütközet után a kölcsönös ellenségeskedés, ellenség és lakos­ság közt szünetelt, francia részről a becsület és dicső­ség rovására. De az egyéni önzés megvigasztalgatta a honfiúi fájdalmak embereit. A jólét után sóvárgás követelte a jogait. Az életösztön mindenütt jelenke­­zett. Nos ez volt az oka annak, hogy Sait-Cloud népe nagyon vidám lett amaz este, midőn arról értesült, hogy újabb rendeletig egyetlenegy puskalövésnek sem szabad történnie s hogy végre az ágyúk is elhall­gattak. Az a gúnyos mosoly, a­melylyel a poroszok ezt a vidámságot szemlélték, gondolkozókká tehették azokat,a­kik nem vesztették el egészen az eszüket. Úgy látszott,mintha egyedül a német ezredek,melyek a kis­várost elfoglal­va tartották,nem lettek volna értesülve az ő kormányuk meg a mi kormányunk közt történt egyez­ség felől. Mert van egy oly pont, mely mai napig sincs megvilágítva a történelem számára: a saint-cloudi tűz az ünnepies békeigéretek után tört ki, oly tűz, melyet különben rég kigondoltak, mert a vegytan leg­jobb vívmányaira bízták ezt az emberbaráti mű­­veletet. Hiszen ez nem került sok időpazarlásba. Vala­mennyi pusztulásra kárhoztatott házon a lángok egy gyászbokrétába olvadtak össze, sötét kőolajfüst kör­nyezetében, mely óriási kígyóként kavargott, föl az égig, nagy szikraropogás közben. Leperzselt lombok leveleit űzte tova a szél, mint a múlt boldog idők jel­vényeit. Tetők cserepei, ablakok üvegei pattogva rö­pültek szerte s a megolvadt ólom szürke könyként hullott a hamuvá égett tárgyakra. A ki nem látta Saint- Cloud városkát eme vég­zetes csapás után, annak fogalma sem lehet arról, mennyire terjedhet a vadság a polgárisult nemzetek­nél. Mert a nomádoknak egyszerűen vadállatias dühe, mely erdőket borit lángba útközben, hogy gyönyör­ködjék a pompás fák égésében a csillagos ég alatt, messze mögötte marad a pusztítás művében eme tu­dományos leleményességnek. És mindezt módszeresen, minden harag nélkül intézték. Az első napokban megkímélt házak a követ­kező napokban kerültek a tűz nyelvére. Volt a vidéken egy átalános tiszteletben tar­tott név, a Desfossez orvosé, a szegények orvosáé és jóltevőjeé, kinek a házát oltalmazták. Ez a ház volt egyetlenegy vagyona annak a derék embernek, ki itt nagy szorgalommal, rendkívül érdekes könyvtárat állított föl. A vidéknek valamennyi embere ismerte őt s házát minden áron meg akarták menteni. De, az orvos Párisban végezte kötelességét, mindenét oda hagyva, hogy részt vegyen a védelmezésben. Az ő háza hamvadt el utoljára, mikor a béke már bizto­sítva volt. A Tourain néni házát megkímélte a tűz, úgy látszott, mióta Steuben Károlynak tudomása volt az öreg­asszony gyermekápoló szerepéről, házacskája minden baleset ellen védelmezve volt. Miksa is ott ^^— ^

Next