Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-11 / 249. szám

Péntek, 1891. szeptember 11. 249. szám Huszonnyolcadik évfolyam Félévre.............................8 frt Negyedévre........................4 firt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Magányban. Szöllőtermő hegy oldalán Van az én kis csendes tanyám , Zöld fák közül mosolyg felém, Hívó szavát megértem én. A nagyvilág lármás zaját, Réges régen megunhatod ! Hagyd ott, — jer, itt csönd, nyugalom Van, benne s­zünn az ágakon ... Hazug beszéd, üres szavak, Itten feléd nem hangzanak, Dalos madár zöld lomb közül Csengő dalával üdvözöl. Szellő susog, nyíló virág Édes illatát hinti rád — Zöld lombok közt bujkálva jár Levélre fényt vető sugár. A­mit itt látsz, az mind igaz, Tövisét itt nem rejti gaz, Utadban elkerülheted, Nem üt rajtad fájó sebet. Oh jer ! pihenj, nyugodj meg itt, A nagy világ kit megfeszít, Föltárnád itt, s uj életén Sugárzón ragyog a remény. Dömény József. -----HSO*------­A „zöld könyv.“ (Elbeszélés.) Írta Abonyi Árpád. I. Engedjék meg kérem, hogy bemutassam ma­gam: nevem Fráter Dávid. Római katholikus, nőtlen, harminchat éves. Magasságom egy öl. Arcom nem éppen a legszebb, de sokkal közönségesebb arcok is vannak még a világon, mint az enyém. Roppant erős vagyok. Huszonöt éves koromban fél kézzel emeltem föl utazásaim közben Taiko Cseng Po chinai manda­rint és úgy csaptam a tieaültetvények közé, hogy szörnyet halt. E vitézi tettemért három nap és há­rom éjjel kergettek tüskén-bokron keresztül a dühbe borult kétkardú samuraik, de nem tudtak elfogni, mert én sebesebben szaladok az agárnál, s éppen olyan fáradhatatlan vagyok, mint egy hindusztáni teve. Harmincéves koromban Kairóban babérkoszo­rút kaptam az ottani »Navigations United Com­­pagni« elnökségétől, mert legyőztem John James ki­­kik­kit", a társaság legerősebb kormányosát. Harminc­egy éves koromban a st.-domingói hölgyek ünnepel­tek, hasonló fényes cselekedetért; harminckétéves koromban pedig, a­midőn kormányom megbízásából a lázongó Balkánt mentem tanulmányozni, sohasem szorultam semmiféle fegyveres kíséretre, magam ala­kítván rögtön ítélő és végrehajtó vészbizottságot, ha egyik vagy másik oldalról méltatlanságot kellett el­szenvednem. Származásomat illetőleg pedig ne méltóztassa­­nak engem a jablonkai Fréter családdal összetéveszteni. Nevem Fráter. A Fráterek ismert gazemberek, az én ősrégi családomban pedig, tudtommal legalább, sohasem voltak gazemberek. Rendkívül szellemes, okos és mély bölcs­ességű, harcban vitéz, békében ko­moly és tiszteletreméltó férfiak voltunk mindannyian. Asszonyaink harcban komoly és tiszteletreméltó, bé­kében vitéz nők voltak, s a­mint ez családi króni­káinkban olvasható, sohasem követtek el olyan dol­got, a­melynek árán aztán egyik vagy másik feltű­nőbb hírességre tett volna szert. Eddigelé mindössze is csak egy Schullenburg Fridolin nevű lovag akadt, a­ki családom hölgyéből tiszteletlenül merészelt nyi­latkozni , nem kell azonban elfelejteni, hogy ezt a lé­zengő Rittert én magam löktem le az emeletről, mert meg merte kérni Clarissa unokanővérem kezét. Kö­zönséges kataszteri földkóstoló volt szegény ember. Szerelmes volt Clarissába. Sajnáltam később a dol­got, de már nem segíthettem rajta. Keresztapámra kellett volna hallgatnom, a­ki azt tanácsolta, hogy ne bántsam sajátkezűleg a Rittert, hanem írjam ki az újságba, hogy nyomorult disznó s azzal punktum. Tudni kell azonban, hogy családom férfi tagjai min­den időben rendkívül harcias emberek voltak. Fráter Feliciánról például, a­kinek hatalmas bozontos fejét gyermekkoromban áhitatos félelemmel néztem, föl van jegyezve, hogy a keresztes háborúk idején ötve­ned magával indult a szent földre, s Betsaba közelé­ben olyan borzasztó ordítással rohant meg vitézeivel négy vézna török spah­it, hogy ezek a szegény ördö­gök valóságos halálos rettegéssel kerestek előle vad futásban menedéket. Felicián ősöm azonban pokoli üvöltéssel kergette őket, s nem nyugodott addig, a­míg mind a négyet el nem fogta. Akkor aztán meg­fordult, s vitézeivel együtt diadalmas büszkeséggel érkezett haza a vármegyébe. A négy darab török rabszolgai minőségben maradt udvarában. Nem ölte meg őket, hanem megházasitotta. Négy darab tót leányt csapott melléjük, s némi földecskével s la­kásra való vityillócskákkal is megajándékozta őket. E házasságokból később friss ivadékok pattantak életre, s a­mint önök is bizonyára nagyon jól tudják, még ma is igen sok derék polgár van e hazában, a­kit Töröknek hívnak. Létezésük ősöm érdeme, íme, ilyen roppant derék emberek voltunk mi már a haj­­dankor mesés idejében is. A történelmi hűség kedvéért legyen azonban följegyezve az is, hogy családom fényes erényei kö­zött az állhatatosság erényét csak igen hiányos for­mában lehet megtalálni. Ebbe a rubrikába természetesen csak mi férfiak tartozunk, nőinknek tisztelet adassék mindenkoron: ők állhatatosak voltak. A­ki egyszer egy Fráter leányt nőül vett, az nem szabadult meg tőle, ha mindjárt a a Mohamed hetedik egébe menekült is. Fráter Cecí­liáról írják, hogy férje szívesen ott hagyta volna a faképnél, de nem lehetett. A boldogtalan ember előbb Törökországba menekült, onnan átrohant Alexand­riába, onnan a Cap városba, onnan St.­Louis-ba, s végre a St.­Lőrinc tó mellé a sipoi karika hajdani földjére, a­mely teljesen elhagyatott, vad, nádas, bo­­zótos, ős tartomány lévén, feltétlenül biztos búvóhely gyanánt kínálkozott. Idáig való őrült menekülésében természetesen halálra fáradt az a sajnálatra­ méltó ember. Inkább leesett a lováról, semmit leszállt. A játszma azonban meg volt nyerve. Cecilia elmaradt. El­ám! Éppen kilenc napig. A kilencedik nap estéjén egyszer csak megzörgetik a szökevény nádviskójának ajtaját, s belép Cecilia. A férj sóbálványnyá meredt. Szörnyű asszony! 117.000 kilométernyi úton üldözte­ A bayreuth­i előadásokról. (Visszatekintés.) II. (B. D.) A »Bühnenfestspiel«-ek fénypontja azok­ban »Parsifal,« melyet egyelőre még csak itt hoznak színre, hogy a bayreuthi színház állandó vonzereje legyen. E mű szövegének megalkotásánál Wolfram v. Eschenbach eposza szolgált kiindulási pontul. Az ő szép költeménye nem csak kalandok egymásra hal­mozása, hanem Parsifal lelki fejlődését tárja elő. Wolfram mélyen gondolkodó, emelkedett szellemű költő volt s eszméjének kifejezéséhez a kereszténység csodás szépmondáját, melyhez annyi titok és rejtély fűződik, a legalkalmasabbnak találta. Parsifal tudatlan és könnyelmű mikor a világba lép. Első lépésével már bűnt követ el, mert anyjának, midőn elhagyja őt, szíve fájdalomtól reped meg. E bűnt bűnnel tetézi, mikor megöli a vörös lovagot és fegyverzetét elrabolja. Lovag és Artus asztalkörének tagja akarna lenni, de fogalma sincs a lovagi köte­lességekről és erényekről. Kalandvágyból elhagyja gyönyörű nejét. Gyermekes tapasztalatlanságból szó­­szerint veszi anyja tanácsait, mi által nevetségessé válik ; majd midőn ez iránt Gurnemant felvilágo­sítja és oktatja, ennek tanácsait alkalmazza szó sze­rint, s e miatt elesik a legfőbb jutalomtól, melyhez a jóakaró sors elvezette. A lovagi élet külső fénye el­nyomja szívében a nemes érzést; a Graal csodái bá­mulatra ragadják, de a szegények és szenvedők bol­dogtalansága nem kelti föl szánalmát. Megszégye­nülve hagyja el Monsalvat várát, de megvigasztaló­­dik, mert nem tudja, mit veszített. Artus fölveszi őt az asztalkörbe; a világi dicsőség legmagasb fokán áll, mikor megjelen a Graal hirnöke és az egész vi­lág előtt meggyalázottnak nyilvánítják. El kell hagy­nia a fényes és dicsőségteljes életet. Parsifal ekkor meghasonlik önmagával. Bünte­­lennek hiszi magát. Gőgös daccal elfordul istentől, öt évig bolyong szerteszét a világban, küzködik, sok győzelem jut neki osztályrészül, de lelke békéjét nem képes meglelni. Végre magába tér, a gondvise­lés Trevizenthez vezeti, ki őt a jóra téríti, hogy csak önmegtagadás és isten irgalmában való teljes meg­adás vezetheti boldogságra. Belátja, hogy bűnös em­ber volt, ezentúl istenre építi minden reményét és mert nem gonoszságból, hanem tudatlanságból vétke­zett, — eléri a földi élet legmagasztosabb eszményét. Wolfram művéből életbölcseség és eszményi­­ség sugárzik. Életbölcseségét saját tapasztalatai árán szerezte és művében tulajdonképen két világnézetet, az élet két különböző felfogását állítja egymással szembe. Artus asztalköve a világi élet és dicsőség, a külső fény és pompa jelképe, ellentétben a Graal lo­vagjaival, kik a szerelemről és világi hiúságokról, fényről lemondanak. A könnyelmű és hiú életnek nin­csen mélysége, sem eszmei tartalma, érzékiségét ma­gasabb eszmék nem vezetik és nem korlátozzák. Ez­zel szemben magasztos eszmék és célok utáni törek­vés hozza meg a legfőbb jutalmat. Wagner Rikhardot ugyanez eszme és befolyás vezette. A szeretet vallásának tana iránti lelkesedés lényegében most is minden jónak és nemesnek for­rása. Költészet és zenével adott e mondának olyan misztikus titokszerű keretet, mely elbájolja hallga­tóit és átvarázsolja a keresztes háborúk és legendák korába; elénk tárja annak szépségeit, melyek a való­ságban sohasem léteztek, mert ama kor csak fenkölt lelkű és magasztos szellemű költők képzeletében vált olyan széppé. Wagnert »Parsifal «-jában a Wolfram eszméi vezették, de a­mint ez önállóan, a francia ha­gyományoktól eltérőleg írta meg hőskölteményét, úgy A Wagner is önállóan dolgozta fel tárgyát, hogy e hős­mondát a jelenkornak is tetszős alakban mutassa be. Tanulmányozta a kelta népmeséket (Mabigoni) és hogy drámájába beillő női alakot nyerjen, azonosí­totta Kundryt egyrészt a Wolfram Orgelusejével, másrészt a régi mesék nyomán Herodiaszszal, ki a legenda szerint keresztelő Szent János levágott fejét megpillantva nevetett. A Wagner Kundryja a meg­feszített Jézust látva, nevetett, a­miért őt az ég örök földi létre és örökös nevetésre kárhoztatta. Továbbá, azonosította Wagner Trevizentet Gurnemanzzal és Adolfram pogányát, a 400 szüzet s a varázstükröt Kiingsorral és tündérkertjével. Parsifal nyitánya a »Lohengrin« hattyúmoti­­vumával kezdődik, mely nem fölfelé, hanem lefelé ha­ladó hangfűzésekkel a Graal-motivumba olvad, ez ál­tal is mintegy jelképileg mutatva, hogy visszatér a Graalhoz. A Graal-motivum emlékeztet a »Lohengrin« Graal-énekére, a hit-motivum pedig »Tannhäuser« zarándokkatára és elbeszélésének hatnegyed ütenyes szólamára, miből az látszik, hogy a mester nemcsak egyes műveinek keretén belül marad következetes a motívumaihoz, hanem hogy az ő lelkében egyes érzel­mek ugyanazon húrt hozták rezgésbe. A többi thé­­mában Wagner éppen olyan eredeti és találékony, mint egyéb műveiben. Motívumainak legtöbbje ama saját­ságos fölfelé emelkedő quint-accordban végződik, mely­­az ő zenei árnyalatát oly eredetivé és fölismerhetővé teszi. A nyitány a harang-motívummal végződik, de ezúttal Wagner nem használt harangot, mint az első- és harmadik felvonásban, hanem a nagybőgők pizzi­catojával és a hárfákkal csalódásig híven utánozza,, festi a harangkongást. A festőművészet ecsettel és­ színekkel utánozza a természetet, és csalódásba ejti a­ szemet. Wagner az ő eszközével, a zenekarral hangot fest, hogy csalódásba ejtse halló érzékünket. Kundry, e női Ahasverus, varázshatalom alatt álló talányszerű démoni alak, kinek ábrázolása nehéz feladat. Az idén e szerep háromszorosan volt betölt­ve : Materna Amália asszony bécsi, Marten Teréz asszony drezdai és Mailhac Paulina k. a. karlsruhei

Next