Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-11 / 249. szám
Péntek, 1891. szeptember 11. 249. szám Huszonnyolcadik évfolyam Félévre.............................8 frt Negyedévre........................4 firt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. Magányban. Szöllőtermő hegy oldalán Van az én kis csendes tanyám , Zöld fák közül mosolyg felém, Hívó szavát megértem én. A nagyvilág lármás zaját, Réges régen megunhatod ! Hagyd ott, — jer, itt csönd, nyugalom Van, benne szünn az ágakon ... Hazug beszéd, üres szavak, Itten feléd nem hangzanak, Dalos madár zöld lomb közül Csengő dalával üdvözöl. Szellő susog, nyíló virág Édes illatát hinti rád — Zöld lombok közt bujkálva jár Levélre fényt vető sugár. Amit itt látsz, az mind igaz, Tövisét itt nem rejti gaz, Utadban elkerülheted, Nem üt rajtad fájó sebet. Oh jer ! pihenj, nyugodj meg itt, A nagy világ kit megfeszít, Föltárnád itt, s uj életén Sugárzón ragyog a remény. Dömény József. -----HSO*------A „zöld könyv.“ (Elbeszélés.) Írta Abonyi Árpád. I. Engedjék meg kérem, hogy bemutassam magam: nevem Fráter Dávid. Római katholikus, nőtlen, harminchat éves. Magasságom egy öl. Arcom nem éppen a legszebb, de sokkal közönségesebb arcok is vannak még a világon, mint az enyém. Roppant erős vagyok. Huszonöt éves koromban fél kézzel emeltem föl utazásaim közben Taiko Cseng Po chinai mandarint és úgy csaptam a tieaültetvények közé, hogy szörnyet halt. E vitézi tettemért három nap és három éjjel kergettek tüskén-bokron keresztül a dühbe borult kétkardú samuraik, de nem tudtak elfogni, mert én sebesebben szaladok az agárnál, s éppen olyan fáradhatatlan vagyok, mint egy hindusztáni teve. Harmincéves koromban Kairóban babérkoszorút kaptam az ottani »Navigations United Compagni« elnökségétől, mert legyőztem John James kikikkit", a társaság legerősebb kormányosát. Harmincegy éves koromban a st.-domingói hölgyek ünnepeltek, hasonló fényes cselekedetért; harminckétéves koromban pedig, amidőn kormányom megbízásából a lázongó Balkánt mentem tanulmányozni, sohasem szorultam semmiféle fegyveres kíséretre, magam alakítván rögtön ítélő és végrehajtó vészbizottságot, ha egyik vagy másik oldalról méltatlanságot kellett elszenvednem. Származásomat illetőleg pedig ne méltóztassanak engem a jablonkai Fréter családdal összetéveszteni. Nevem Fráter. A Fráterek ismert gazemberek, az én ősrégi családomban pedig, tudtommal legalább, sohasem voltak gazemberek. Rendkívül szellemes, okos és mély bölcsességű, harcban vitéz, békében komoly és tiszteletreméltó férfiak voltunk mindannyian. Asszonyaink harcban komoly és tiszteletreméltó, békében vitéz nők voltak, s amint ez családi krónikáinkban olvasható, sohasem követtek el olyan dolgot, amelynek árán aztán egyik vagy másik feltűnőbb hírességre tett volna szert. Eddigelé mindössze is csak egy Schullenburg Fridolin nevű lovag akadt, aki családom hölgyéből tiszteletlenül merészelt nyilatkozni , nem kell azonban elfelejteni, hogy ezt a lézengő Rittert én magam löktem le az emeletről, mert meg merte kérni Clarissa unokanővérem kezét. Közönséges kataszteri földkóstoló volt szegény ember. Szerelmes volt Clarissába. Sajnáltam később a dolgot, de már nem segíthettem rajta. Keresztapámra kellett volna hallgatnom, aki azt tanácsolta, hogy ne bántsam sajátkezűleg a Rittert, hanem írjam ki az újságba, hogy nyomorult disznó s azzal punktum. Tudni kell azonban, hogy családom férfi tagjai minden időben rendkívül harcias emberek voltak. Fráter Feliciánról például, akinek hatalmas bozontos fejét gyermekkoromban áhitatos félelemmel néztem, föl van jegyezve, hogy a keresztes háborúk idején ötvened magával indult a szent földre, s Betsaba közelében olyan borzasztó ordítással rohant meg vitézeivel négy vézna török spahit, hogy ezek a szegény ördögök valóságos halálos rettegéssel kerestek előle vad futásban menedéket. Felicián ősöm azonban pokoli üvöltéssel kergette őket, s nem nyugodott addig, amíg mind a négyet el nem fogta. Akkor aztán megfordult, s vitézeivel együtt diadalmas büszkeséggel érkezett haza a vármegyébe. A négy darab török rabszolgai minőségben maradt udvarában. Nem ölte meg őket, hanem megházasitotta. Négy darab tót leányt csapott melléjük, s némi földecskével s lakásra való vityillócskákkal is megajándékozta őket. E házasságokból később friss ivadékok pattantak életre, s amint önök is bizonyára nagyon jól tudják, még ma is igen sok derék polgár van e hazában, akit Töröknek hívnak. Létezésük ősöm érdeme, íme, ilyen roppant derék emberek voltunk mi már a hajdankor mesés idejében is. A történelmi hűség kedvéért legyen azonban följegyezve az is, hogy családom fényes erényei között az állhatatosság erényét csak igen hiányos formában lehet megtalálni. Ebbe a rubrikába természetesen csak mi férfiak tartozunk, nőinknek tisztelet adassék mindenkoron: ők állhatatosak voltak. Aki egyszer egy Fráter leányt nőül vett, az nem szabadult meg tőle, ha mindjárt a a Mohamed hetedik egébe menekült is. Fráter Cecíliáról írják, hogy férje szívesen ott hagyta volna a faképnél, de nem lehetett. A boldogtalan ember előbb Törökországba menekült, onnan átrohant Alexandriába, onnan a Cap városba, onnan St.Louis-ba, s végre a St.Lőrinc tó mellé a sipoi karika hajdani földjére, amely teljesen elhagyatott, vad, nádas, bozótos, ős tartomány lévén, feltétlenül biztos búvóhely gyanánt kínálkozott. Idáig való őrült menekülésében természetesen halálra fáradt az a sajnálatra méltó ember. Inkább leesett a lováról, semmit leszállt. A játszma azonban meg volt nyerve. Cecilia elmaradt. Elám! Éppen kilenc napig. A kilencedik nap estéjén egyszer csak megzörgetik a szökevény nádviskójának ajtaját, s belép Cecilia. A férj sóbálványnyá meredt. Szörnyű asszony! 117.000 kilométernyi úton üldözte A bayreuthi előadásokról. (Visszatekintés.) II. (B. D.) A »Bühnenfestspiel«-ek fénypontja azokban »Parsifal,« melyet egyelőre még csak itt hoznak színre, hogy a bayreuthi színház állandó vonzereje legyen. E mű szövegének megalkotásánál Wolfram v. Eschenbach eposza szolgált kiindulási pontul. Az ő szép költeménye nem csak kalandok egymásra halmozása, hanem Parsifal lelki fejlődését tárja elő. Wolfram mélyen gondolkodó, emelkedett szellemű költő volt s eszméjének kifejezéséhez a kereszténység csodás szépmondáját, melyhez annyi titok és rejtély fűződik, a legalkalmasabbnak találta. Parsifal tudatlan és könnyelmű mikor a világba lép. Első lépésével már bűnt követ el, mert anyjának, midőn elhagyja őt, szíve fájdalomtól reped meg. E bűnt bűnnel tetézi, mikor megöli a vörös lovagot és fegyverzetét elrabolja. Lovag és Artus asztalkörének tagja akarna lenni, de fogalma sincs a lovagi kötelességekről és erényekről. Kalandvágyból elhagyja gyönyörű nejét. Gyermekes tapasztalatlanságból szószerint veszi anyja tanácsait, mi által nevetségessé válik ; majd midőn ez iránt Gurnemant felvilágosítja és oktatja, ennek tanácsait alkalmazza szó szerint, s e miatt elesik a legfőbb jutalomtól, melyhez a jóakaró sors elvezette. A lovagi élet külső fénye elnyomja szívében a nemes érzést; a Graal csodái bámulatra ragadják, de a szegények és szenvedők boldogtalansága nem kelti föl szánalmát. Megszégyenülve hagyja el Monsalvat várát, de megvigasztalódik, mert nem tudja, mit veszített. Artus fölveszi őt az asztalkörbe; a világi dicsőség legmagasb fokán áll, mikor megjelen a Graal hirnöke és az egész világ előtt meggyalázottnak nyilvánítják. El kell hagynia a fényes és dicsőségteljes életet. Parsifal ekkor meghasonlik önmagával. Büntelennek hiszi magát. Gőgös daccal elfordul istentől, öt évig bolyong szerteszét a világban, küzködik, sok győzelem jut neki osztályrészül, de lelke békéjét nem képes meglelni. Végre magába tér, a gondviselés Trevizenthez vezeti, ki őt a jóra téríti, hogy csak önmegtagadás és isten irgalmában való teljes megadás vezetheti boldogságra. Belátja, hogy bűnös ember volt, ezentúl istenre építi minden reményét és mert nem gonoszságból, hanem tudatlanságból vétkezett, — eléri a földi élet legmagasztosabb eszményét. Wolfram művéből életbölcseség és eszményiség sugárzik. Életbölcseségét saját tapasztalatai árán szerezte és művében tulajdonképen két világnézetet, az élet két különböző felfogását állítja egymással szembe. Artus asztalköve a világi élet és dicsőség, a külső fény és pompa jelképe, ellentétben a Graal lovagjaival, kik a szerelemről és világi hiúságokról, fényről lemondanak. A könnyelmű és hiú életnek nincsen mélysége, sem eszmei tartalma, érzékiségét magasabb eszmék nem vezetik és nem korlátozzák. Ezzel szemben magasztos eszmék és célok utáni törekvés hozza meg a legfőbb jutalmat. Wagner Rikhardot ugyanez eszme és befolyás vezette. A szeretet vallásának tana iránti lelkesedés lényegében most is minden jónak és nemesnek forrása. Költészet és zenével adott e mondának olyan misztikus titokszerű keretet, mely elbájolja hallgatóit és átvarázsolja a keresztes háborúk és legendák korába; elénk tárja annak szépségeit, melyek a valóságban sohasem léteztek, mert ama kor csak fenkölt lelkű és magasztos szellemű költők képzeletében vált olyan széppé. Wagnert »Parsifal «-jában a Wolfram eszméi vezették, de amint ez önállóan, a francia hagyományoktól eltérőleg írta meg hőskölteményét, úgy A Wagner is önállóan dolgozta fel tárgyát, hogy e hősmondát a jelenkornak is tetszős alakban mutassa be. Tanulmányozta a kelta népmeséket (Mabigoni) és hogy drámájába beillő női alakot nyerjen, azonosította Kundryt egyrészt a Wolfram Orgelusejével, másrészt a régi mesék nyomán Herodiaszszal, ki a legenda szerint keresztelő Szent János levágott fejét megpillantva nevetett. A Wagner Kundryja a megfeszített Jézust látva, nevetett, amiért őt az ég örök földi létre és örökös nevetésre kárhoztatta. Továbbá, azonosította Wagner Trevizentet Gurnemanzzal és Adolfram pogányát, a 400 szüzet s a varázstükröt Kiingsorral és tündérkertjével. Parsifal nyitánya a »Lohengrin« hattyúmotivumával kezdődik, mely nem fölfelé, hanem lefelé haladó hangfűzésekkel a Graal-motivumba olvad, ez által is mintegy jelképileg mutatva, hogy visszatér a Graalhoz. A Graal-motivum emlékeztet a »Lohengrin« Graal-énekére, a hit-motivum pedig »Tannhäuser« zarándokkatára és elbeszélésének hatnegyed ütenyes szólamára, miből az látszik, hogy a mester nemcsak egyes műveinek keretén belül marad következetes a motívumaihoz, hanem hogy az ő lelkében egyes érzelmek ugyanazon húrt hozták rezgésbe. A többi thémában Wagner éppen olyan eredeti és találékony, mint egyéb műveiben. Motívumainak legtöbbje ama sajátságos fölfelé emelkedő quint-accordban végződik, melyaz ő zenei árnyalatát oly eredetivé és fölismerhetővé teszi. A nyitány a harang-motívummal végződik, de ezúttal Wagner nem használt harangot, mint az első- és harmadik felvonásban, hanem a nagybőgők pizzicatojával és a hárfákkal csalódásig híven utánozza,, festi a harangkongást. A festőművészet ecsettel és színekkel utánozza a természetet, és csalódásba ejti a szemet. Wagner az ő eszközével, a zenekarral hangot fest, hogy csalódásba ejtse halló érzékünket. Kundry, e női Ahasverus, varázshatalom alatt álló talányszerű démoni alak, kinek ábrázolása nehéz feladat. Az idén e szerep háromszorosan volt betöltve : Materna Amália asszony bécsi, Marten Teréz asszony drezdai és Mailhac Paulina k. a. karlsruhei