Fővárosi Lapok, 1892. szeptember (29. évfolyam, 241-270. szám)
1892-09-01 / 241. szám
— Mindjárt jön a bánya. Ne félj, tetszeni fog. — Gondolod ? — Tudom, bizonyosan tudom. Ne félj, légy erős. — Várjunk édes fiam, — bátorította az apja. Ebben aztán valamennyire megnyugodott. Most jön a bánya, ez tetszeni fog. Nem tetszett. Ma olyan hangulatban volt a közönség, hogy semmi sem tetszett neki. A beteg ember nézett ide-oda és várt. Mikor a függöny harmadszor is elzárta szemei elől a színpadot , az ezerszájú szörnyeteg még mindig némán vicsorította rá fogait — egy hang nélkül lefordult székéről a földre. Egyet-kettőt nyögött, mondani is akart még valamit, de már nem volt ideje rá, meghalt az utolsó Bokrossi. Ez volt a megrázó tragédia, nem a »Sybill«. Még megmaradt egy a családból, de az nem számít. Öreg és csendes, neki sincs már sok ideje hátra. A gonoszok. (Francia elbeszélés.) Írta Bertol-Graivil. (Folytatás.) — Nos, Bolandard, miképen vélekedik ön eme remekül fogalmazott levélkéről ? kérdezte Maxson. — Úgy tetszik nekem, mintha ez minta után volna írva. — De, én szeretem Emíliát! — Ejh, hagyjon békét neki; talál ön mást, aki sokkal méltóbb lesz önhöz! — Ilyen csupán egy volt Párisban s ezt is elszalasztottam. — Majd fedezek én föl egy másikat, aki feledteti önnel ezt a kis ostobát. — Ne beszéljen így, Bolandard; ön nagyon csalatkozik. — Nem én. — Nevezze ön ezt a minek tetszik, de én azt mondom, ez lopás! . . valóságos rablás! — Talán sajnálja ön a pénzét? — kérdezte Bolandard. — A pénzemet! — kiáltott föl Maxson, vállát vonogatva. — Valóban szép dolog! Ha én azt mondom, hogy engem megloptak ... ez annyit jelent, hogy nem kellett volna engem oly sokáig kecsegtetni a legszebb reménynyel, hogy aztán egyszerre kitépjék a szívemből a legkedvesebb érzületet! — Ejh, barátom, — szólt Bolandard, biztató hangon, — bátorság! Legyen férfi! Azt mondom én önnek, majd találunk a számára egy más hölgyet, ki komolyabban gondolkodik s nem fog önnel játékot űzni! — Nincs többé szivem, hogy megnősülhessek. A tapasztalás hirtelen meggyógyított. — Se baj, ha mondom. Egyébiránt, akarja-e ön, hogy ezer frankját rögtön visszaadjam ? — Ön az első ember, Rolandard, aki nekem kárpótlásról beszél! Nemde ön becsületes ember? — S ami több, kissé barátja is vagyok. — Bizonynyal, mégpedig olyan barát, aki nem áhítozik a pénzemre. Ön nem is tudja, minő örömött okozott nekem. A fiatalember fölkelt s gyöngéden megszokitatta Rolandardnak a kezét. — Tartsa meg ön azt a pénzt, — szólt Maxson, majd lesz még alkalom, érttem szívességet tenni. Hála istennek, nincs minden veszve, mert boldogtalanságomban is megmaradt önnek nagybecsű barátsága. Bolandard magában az ismert dal paródiáját dúdolta: Mi sem maradt boldogtalanságomban. Csupán egy fecskének a barátsága. — És ebben soha sem csalatkozik ön, édes unokaöcsém, — szólt Bolandard. A fiatalember némileg megvigasztaltnak látszott. Bolandard meghívta őt ebédre. Maxson elfogadta a meghívást. XII. A vicomt szerelme. Ama pillanatban, midőn Bolandard és barátja az ebédlőbe menni készültek, hol a szép Hamelné várta őket, váratlanul St. Quentin vicomte toppant be, épp oly dúlt arccal, mint előbb Maxson Rafael. — Az istenért! — kiáltott föl Bolandard, úgy látszik, valamenyi kliensem összebeszélt ma, hogy mennél levertebb, komorabb arccal lépjen be hozzám. Mi történt? Maxson távozni készült, hogy egyedül hagyja St. Quentin vicomteot az igazgatóval, midőn a fiatalember intett, hogy maradjon. — Ön itt maradhat, — szólt a vicomte, — hiszen én oly jól ismeri az én ügyeimet mint önmagam, mert már régóta méltónak tartottam a bizalomra. Maxson meghajtotta magát. — Éppen nem államtitkok azok, — folytatta a vicomte, — a miket én Bolandard úrral közölni óhajtok, hanem Echebrunené asszony iránt való szerelmem ügyében akarok vele értekezni . . . — Echebrunené asszony ? — kérdezte Bolandard. — Ej, hogy kiszalasztottam a nevét a számon ! — szólt a vicomte. — No, sebaj! .. Kedves Bolandard úr, engedje meg nekem, hogy határozott titoktartására számíthassak. — Uram ! szólt Bolandard, fejét büszkén fölemelve. — Oh, bocsánat; jól tudom én, hogy önnél a a titkok a legjobb helyen vannak letéve. Ami az én ügyemet illeti: eddig Echebrunené asszony diadalmasan ellentállt minden támadásomnak s nem szeretném, ha jó hirnevére a gyanúnak legcsekélyebb árnya is vetődnék. Bolandard szánakozó mosolylyal nézett rá, mit azonban a vicomte nem vett észre. — Szóval, az ön szerelmi ügye nem haladt előre ugye ? — kérdezte Bolandard. — Sőt hátrafelé hanyatlott az! — szólt St.Quentin kétségbeesett arccal. — Pedig, higgye meg ön, folyvást járatos vagyok hozzá. — Tehát még folyvást elfogadja önt ? — kérdezte Bolandard. — Saint-Quentin vicomteot minden szalonban szívesen látják, — jegyzi meg a fiatalember önérzettel. — Nagyon jól van. Ez ugyan fontos dolog, — mormogta Bolandard. — Bizonyosan ma is látogatást tettél Echebrunené asszonynál, nemde ? — kérdezte Maxson, érdeklődő arccal. — Kétségkívül, ma is bemutattam neki hódolatomat, mit naponként szoktam tenni, mióta férje utazik. — Um! tehát a férj utazik? — jegyzi meg Bolandard, ki a vicomte beszédét figyelmesen hallgatta. — Echebrunené vidám, szeretetre méltó, kedélyes nő, ki nem neheztel meg ránk, ha szerelmi nyilatkozatot merészlünk neki tenni. — No, különben ő lenne az első, aki kivételt képezne, — dörmögte Bolandard. — Ön ma nagyon kiállhatatlan, kedves nagybátyám. Ön most nincs a képviselőházban, hogy örökké a beszélő szavába vágjon. Folytassa csak, kedves vicomte, elbeszélése rendkívül érdekel engem. — Ön nagyon szeretetreméltó, Maxson! — szólt a vicomte, magát meghajtva. perni, hogy asztalsima, mindenütt egyforma fövenynél nem lesz egyébb a helyén. De azért holnap ismét újra kezdik a nagy munkát és azután ismét, bármint teszi is semmivé az ár — »car tel est notre plaisir«, — mondják ezek az aranyos, hosszú fürtű, kék szemű gyerkőcök, kik a korukban legtöbbet érő tudományt bírják oly kitűnően, mint távolról sem a mi gyermekeink, nagyon tudnak játszani. Némelyikök talán nem a homokkal fog bíbelődni csak egy év múlva is, de ma még a homok is boldogítja. És bizonyosan azt fogja mondani sok közülök, hogy az hűségesebb boldogító, mint a rossz férfiak.* Mikor a scheveningeni nagy aranykakasos tornyú protestáns templom órája elüti a delet, legélénkebbé kezd válni a part mindenütt. A kosarak rengetegén alig birunk keresztülvergődni, melyekben csinos leányok, asszonyok csevegnek, olvasnak, kézimunkát dolgoznak, vagy éppen semmit sem tesznek, csak nézik a maguk körül hullámzó tömeget, meg a nagy, végtelen, mindig egyforma és mégis minden pillanatban változó kék vizet, mely fölött fehér madarak röpülnek lassan a jégben. Megkezdődik teljes erővel a »strandolás«. Ki gyalog, ki jó, ki szamár háton indul neki a partnak, mely egész beláthatlan messzeségig oly finom, egyformán száraz, meleg fövenyű, minőnek párját hiába keresné az ember. Ezeknek az imént említett állatoknak megvan ugyan ama rossz tulajdonságuk, hogy különös vonzalmat éreznek mindig az istálló után, honnan kivezettettük őket és egyáltalán nem valami virgonc lábú jószágok, de hát puszta kényelmi szempontból, hogy nagyon ki ne fárassza magát az ember a különben is bőségesen kijutó gyalogolásokban, elfogadhatók. Mindenütt egyenletes, finom, puha a talaj; az oldalban magas fövényhalmok vonulnak végig a messzeségbe, melyeknek tetejét nagy szálú fű nőtte be, míg megmászva őket, sajátságosan érdekes világ tárul szemünk elé : dombos-völgyesen messze elterülő, szinte vulkanikus képet mutató, magas fűvel, apró cserjékkel benőtt vidék, mely egész beterjed a közeli nagyvárosig. Egy kis erősségnél, mely a part halmait megszakítja, öblös szájú, fekete ágyuk ásítanak felénk. A magányos helyen egy szakasz hollandi katonaság unatkozik és csinálja testgyakorlatait. Mert ez már azoknak való vidék, akik szeretnek megfutni olykor a sok ember elől. Olyan a közönsége is. Természetkedvelők, kik el tudják óraszámra nézni ezt a víz- és homoktengert; meg olyanok, akik egyelőre leginkább kedvelik az egymás szerelmes tekintetű, forró sugarú szemét, s azok találkoznak itt. Fiatal párok, kik kart karba fonva, gyöngéden, egy- másra dőlve, andalgó léptekkel, lassan haladnak a , meleg verőfényben a finom, csillámló porondu tala- t jón, meg-megállva, összehajolva s bizonyára egy refraint ismételve minduntalan. Szinte haraggal, szinte le nézőn tekintenek arra, a ki magányukat zavarni meri. Hába! Les amoureux seuls ont raison. Ők leg■ alább így gondolják bizonyosan. * Nehogy az olvasó túlságosan megbosszankodjék unalmas képeim miatt, azt hiszem, ezek után valamit magáról a cheevningeni fürdőről és annak életéről is kell mondanom. És most, ha hű akarnék lenni a fürdői tárcaírók hagyományához, el kellene mondanom,hogy Scheveningen hányadik foka alatt fekszik tulajdonképen az északi szélességnek, merre, hol, és leírni töviről-hegyire berendezéseit. Minthogy azonban az a piros könyvek dolga, meg fogják engedni, ha én mindezt mellőzöm és a kritikus szemüvegét téve fel, vetek ide egy pár vonást a fürdő képéről. Mindenek előtt arról az igen vegyes benyomásról kell számot adnom, melyet az első pillanatra nyerünk. Maga a kép olyanszerű, mint hogyha valami kitűnően kárpitozott lakás pompás bútordarabjai mellé szalmafonatú, gyatra faszékeket és más diszharmóniát okozó tárgyakat helyeznénk el. Maga a gyógyterem nagyszerű, impozánt, de kár, hogy kivéve a szintén kellemes benyomást tevő, bár kisebb arányú »Sempost«-ot, alig van méltó folytatása és környezete. Amannak széles terraszai, melyeken hatezer ember élvezheti egész kényelemmel a gyönyörű kilátást, pazarnak mondható fénynyel berendezett belső részei, az olvasó, játszó, társalgási termek és a hatalmas üvegkupola alatti nagy, díszes táncterem, mind egy nagy világfürdő igényeihez mértek és minden kívánalomnak megfelelnek. A part azonban mégkoránt sincsen kiépítve, nagy darab közök tátonganak az egyes épületek között, ami azt mutatja, hogy dacára az emlegetett húszezer embernek, mely itt egy fürdősaison alatt megfordul, a látogatottság mégsem egészen olyan élénk, mint minőnek ily helyen kellene lenni A parton s részben beljebb szép nagy szállók, majd kisebb villák néznek a tengerre, melyek most, azt mondják, épp úgy el vannak foglalva, mint a gyógyterem emeletei. Ha igaz, mindenesetre örvendetes — a hótehereknek, akik itt természetesen jó borsosan mérnek ám mindent az üdülni és mulatni vágyó társaságnak. Erre az utóbbira különben, pláne ha valami újabb mulatságokra gondolunk, az igazat megvallva, itt, dacára e hely minden nagy hívének, nem valami bőséges alkalom nyílik. Ami van, az mind kimért, germánosan komoly élvezet. Hangverseny naponként kettő is, nem ugyan a szabadban, (nehogy a nem kurrakomens közönség is élvezhesse!) , hanem a gyógyterem kupolája alatt. A pénteki szimfóniás hangversenyeket különösen nagyszerűeknek találja — a gyógyterem hivatalos közlönye. A színházban, mely meglehetősen egyszerű és kicsiny, különféle virtuózok vendégszerepelnek. Minden hétfőn pedig, ha az idő megengedi, nagy tűzijáték van a parton. Szombatonkint nagy bál a gyógyteremben. Bizony ezek a bálok egyáltalán nem emlékeztetnek azokra a mi tátrafüredi vagy balatonfüredi, sokszor virradtig tartó, igazi jókedvű, tüzes mulatságainkra, mert itt már tizenegy órakor utolsókat üti a karmester úr botjával a berlini zenekarnak. Nem is a fürdővendé- 1784