Fővárosi Lapok, 1892. szeptember (29. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-01 / 241. szám

— Mindjárt jön a bánya. Ne félj, tet­szeni fog. — Gondolod ? — Tudom, bizonyosan tudom. Ne félj, légy erős. — Várjunk édes fiam, — bátorította az apja. Ebben aztán valamennyire megnyugodott. Most jön a bánya, ez tetszeni fog. Nem tetszett. Ma olyan hangulatban volt a kö­zönség, hogy semmi sem tetszett neki. A beteg ember nézett ide-oda és várt. Mikor a függöny harmadszor is elzárta szemei elől a színpadot , az ezerszájú ször­nyeteg még mindig némán vicsorította rá fogait — egy hang nélkül lefordult székéről a földre. Egyet-ket­tőt nyögött, mondani is akart még valamit, de már nem volt ideje rá, meghalt az utolsó Bokrossi. Ez volt a megrázó tragédia, nem a »Sybill«. Még megmaradt egy a családból, de az nem számít. Öreg és csendes, neki sincs már sok ideje hátra. A gonoszok. (Francia elbeszélés.) Írta Bertol-Graivil. (Folytatás.) — Nos, Bolandard, miképen vélekedik ön eme remekül fogalmazott levélkéről ? kérdezte Maxson. — Úgy tetszik nekem, mintha ez minta után volna írva. — De, én szeretem Emíliát! — Ejh, hagyjon békét neki; talál ön mást, a­ki sokkal méltóbb lesz önhöz! — Ilyen csupán egy volt Párisban s ezt is el­szalasztottam. — Majd fedezek én föl egy másikat, a­ki feled­teti önnel ezt a kis ostobát. — Ne beszéljen így, Bolandard; ön nagyon csalatkozik. — Nem én. — Nevezze ön ezt a minek tetszik, de én azt mondom, ez lopás! . . valóságos rablás! — Talán sajnálja ön a pénzét? — kérdezte Bolandard. — A pénzemet! — kiáltott föl Maxson, vállát vonogatva. — Valóban szép dolog! Ha én azt mon­dom, hogy engem megloptak ... ez annyit jelent, hogy nem kellett volna engem oly sokáig kecsegtetni a legszebb reménynyel, hogy aztán egyszerre kitépjék a szívemből a legkedvesebb érzületet! — Ejh, barátom, — szólt Bolandard, biztató hangon, — bátorság! Legyen férfi! Azt mondom én­­ önnek, majd találunk a számára egy más hölgyet, ki komolyabban gondolkodik s nem fog önnel játékot űzni! — Nincs többé szivem, hogy megnősülhessek. A tapasztalás hirtelen meggyógyított. — Se baj, ha mondom. Egyébiránt, akarja-e ön, hogy ezer frankját rögtön visszaadjam ? — Ön az első ember, Rolandard, a­ki nekem kárpótlásról beszél! Nemde ön becsületes ember? — S a­mi több, kissé barátja is vagyok. — Bizonynyal, még­pedig olyan barát, a­ki nem áhítozik a pénzemre. Ön nem is tudja, minő örö­­mött okozott nekem. A fiatal­ember fölkelt s gyöngéden megszoki­­tatta Rolandardnak a kezét. — Tartsa meg ön azt a pénzt, — szólt Maxson, majd lesz még alkalom, érttem szívességet tenni. Hála istennek, nincs minden veszve, mert boldog­talanságomban is megmaradt önnek nagybecsű ba­rátsága. Bolandard magában az ismert dal paródiáját dúdolta: Mi sem maradt boldogtalanságomban. Csupán egy fecskének a barátsága. — És ebben soha sem csalatkozik ön, édes unokaöcsém, — szólt Bolandard. A fiatal­ember némileg megvigasztaltnak lát­szott. Bolandard meghívta őt ebédre. Maxson elfogadta a meghívást. XII. A vicomt szerelme. Ama pillanatban, midőn Bolandard és barátja az ebédlőbe menni készültek, hol a szép Hamelné várta őket, váratlanul St. Quentin vicomte toppant be, épp oly dúlt arccal, mint előbb Maxson Rafael. — Az istenért! — kiáltott föl Bolandard, úgy látszik, valamenyi kliensem összebeszélt ma, hogy mennél levertebb, komorabb arccal lépjen be hozzám. Mi történt? Maxson távozni készült, hogy egyedül hagyja St. Quentin vicomteot az igazgatóval, midőn a fiatal­ember intett, hogy maradjon. — Ön itt maradhat, — szólt a vicomte, — hi­szen én oly jól ismeri az én ügyeimet mint önmagam, mert már régóta méltónak tartottam a bizalomra. Maxson meghajtotta magát. — Éppen nem államtitkok azok, — folytatta a vicomte, — a miket én Bolandard úrral közölni óhajtok, hanem Echebrunené asszony iránt való sze­­relmem ügyében akarok vele értekezni . . . — Echebrunené asszony ? — kérdezte Bolan­dard. — Ej, hogy kiszalasztottam a nevét a számon ! — szólt a vicomte. — No, sebaj! .. Kedves Bolan­dard úr, engedje meg nekem, hogy határozott titok­tartására számíthassa­k. — Uram ! szólt Bolandard, fejét büszkén föl­emelve. — Oh, bocsánat; jól tudom én, hogy önnél a a titkok a legjobb helyen vannak letéve. A­mi az én ügyemet illeti: eddig Echebrunené asszony diadal­masan ellentállt minden támadásomnak s nem sze­retném, ha jó hirnevére a gyanúnak legcsekélyebb árnya is vetődnék. Bolandard szánakozó mosolylyal nézett rá, mit azonban a vicomte nem vett észre. — Szóval, az ön szerelmi ügye nem haladt előre ugy­e ? — kérdezte Bolandard. — Sőt hátrafelé hanyatlott az! — szólt St.­­Quentin kétségbeesett arccal. — Pedig, higgye meg ön, folyvást járatos vagyok hozzá. — Tehát még folyvást elfogadja önt ? — kér­dezte Bolandard. — Saint-Quentin vicomteot minden szalonban szívesen látják, — jegyzi meg a fiatal­ember önér­zettel. — Nagyon jól van. Ez ugyan fontos dolog, — mormogta Bolandard. — Bizonyosan ma is látogatást tettél Eche­brunené asszonynál, nemde ? — kérdezte Maxson, ér­deklődő arccal. — Kétségkívül, ma is bemutattam neki hódo­latomat, mit naponként szoktam tenni, mióta férje utazik. — Um! tehát a férj utazik? — jegyzi meg Bolandard, ki a vicomte beszédét figyelmesen hall­gatta. — Echebrunené vidám, szeretetre méltó, ke­délyes nő, ki nem neheztel meg ránk, ha szerelmi nyilatkozatot merészlünk neki tenni. — No, különben ő lenne az első, a­ki kivételt képezne, — dörmögte Bolandard. — Ön ma nagyon kiállhatatlan, kedves nagy­bátyám. Ön most nincs a képviselőházban, hogy örök­ké a beszélő szavába vágjon. Folytassa csak, ked­­­ves vicomte, elbeszélése rendkívül érdekel engem. — Ön nagyon szeretetreméltó, Maxson! — szólt a vicomte, magát meghajtva. perni, hogy asztalsima, mindenütt egyforma föveny­nél nem lesz egyébb a helyén. De azért holnap ismét újra kezdik a nagy munkát és azután ismét, bármint teszi is semmivé az ár — »car tel est notre plaisir«, — mondják ezek az aranyos, hosszú fürtű, kék szemű gyerkőcök, kik a korukban legtöbbet érő tudományt bírják oly kitűnően, mint távolról sem a mi gyerme­keink, nagyon tudnak játszani. Némelyikök talán nem a homokkal fog bíbelődni csak egy év múlva is, de ma még a homok is boldogítja. És bizonyosan azt fogja mondani sok közülök, hogy az hűségesebb bol­dogító, mint a rossz férfiak.* Mikor a scheveningeni nagy aranykakasos tor­­nyú protestáns templom órája elüti a delet, legélén­kebbé kezd válni a part mindenütt. A kosarak renge­tegén alig birunk keresztülvergődni, melyekben csi­nos leányok, asszonyok csevegnek, olvasnak, kézimun­kát dolgoznak, vagy éppen semmit sem tesznek, csak nézik a maguk körül hullámzó tömeget, meg a nagy, végtelen, mindig egyforma és mégis minden pillanat­ban változó kék vizet, mely fölött fehér madarak rö­pülnek lassan a jégben. Megkezdődik teljes erővel a »strandolás«. Ki gyalog, ki jó, ki szamár háton indul neki a partnak, mely egész beláthatlan messzeségig oly finom, egyformán száraz, meleg fövenyű, minőnek párját hiába keresné az ember. Ezeknek az imént em­lített állatoknak megvan ugyan ama rossz tulajdon­ságuk, hogy különös vonzalmat éreznek mindig az istálló után, honnan kivezettettük őket és egyáltalán nem valami virgonc lábú jószágok, de hát puszta ké­nyelmi szempontból, hogy nagyon ki ne fárassza ma­gát az ember a különben is bőségesen kijutó gyalogo­lásokban, elfogadhatók. Mindenütt egyenletes, finom, puha a talaj; az oldalban magas fövényhalmok vo­nulnak végig a messzeségbe, melyeknek tetejét nagy szálú fű nőtte be, míg megmászva őket, sajátságosan érdekes világ tárul szemünk elé : dombos-völgyesen messze elterülő, szinte vulkanikus képet mutató, ma­gas fűvel, apró cserjékkel benőtt vidék, mely egész be­terjed a közeli nagyvárosig. Egy kis erősségnél, mely a part halmait megszakítja, öblös szájú, fekete ágyuk ásítanak felénk. A magányos helyen egy szakasz hol­­­­landi katonaság unatkozik és csinálja testgyakor­­­­latait. Mert ez már azoknak való vidék, a­kik szeret­­­­nek megfutni olykor a sok ember elől. Olyan a közön­­­­sége is. Természetkedvelők, kik el tudják óraszámra nézni ezt a víz- és homoktengert; meg olyanok, a­kik­­ egyelőre leginkább kedvelik az egymás szerelmes te­kintetű, forró sugarú szemét, s azok találkoznak itt.­­ Fiatal párok, kik kart karba fonva, gyöngéden, egy-­­ másra dőlve, andalgó léptekkel, lassan haladnak a , meleg verőfényben a finom, csillámló porondu tala- t jón, meg-megállva, összehajolva s bizonyára egy re­­­­fraint ismételve minduntalan. Szinte haraggal, szinte­­ le nézőn tekintenek arra, a ki magányukat zavarni meri. Hába! Les amoureux seuls ont raison. Ők leg­■ alább így gondolják bizonyosan. * Nehogy az olvasó túlságosan megbosszankod­jék unalmas képeim miatt, azt hiszem, ezek után valamit magáról a cheevningeni fürdőről és annak életéről is kell mondanom. És most, ha hű akarnék lenni a fürdői tárcaírók hagyományához, el kellene mondanom,hogy Scheveningen hányadik foka alatt fek­­szik tulajdonképen az északi szélességnek, merre, hol, és leírni töviről-hegyire berendezéseit. Minthogy azon­ban az a piros könyvek dolga, meg fogják engedni,­­ ha én mindezt mellőzöm és a kritikus szemüvegét téve fel, vetek ide egy pár vonást a fürdő képéről.­­ Mindenek előtt arról az igen vegyes benyomásról kell­­ számot adnom, melyet az első pillanatra nyerünk. Maga a kép olyanszerű, mint hogyha valami ki­­­­tűnően kárpitozott lakás pompás bútordarabjai mellé szalmafonatú, gyatra faszékeket és más diszharmó­niát okozó tárgyakat helyeznénk el. Maga a gyógy­­­­terem nagyszerű, impozánt, de kár, hogy kivéve a szintén kellemes benyomást tevő, bár kisebb arányú »Sem­post«-ot, alig van méltó folytatása és környe­zete. Amannak széles terraszai, melyeken hatezer ember élvezheti egész kényelemmel a gyönyörű ki­látást, pazarnak mondható fénynyel berendezett belső részei, az olvasó, játszó, társalgási termek és a hatal­mas üvegkupola alatti nagy, díszes táncterem, mind egy nagy világfürdő igényeihez mértek és minden kívánalomnak megfelelnek. A part azonban még­­koránt sincsen kiépítve, nagy darab közök tátonga­­nak az egyes épületek között, a­mi azt mutatja, hogy dacára az emlegetett húszezer embernek, mely itt egy fürdősaison alatt megfordul, a látogatottság még­sem egészen olyan élénk, mint minőnek ily helyen kellene lenni A parton s részben beljebb szép nagy szállók, majd kisebb villák néznek a tengerre, melye­k most, azt mondják, épp úgy el vannak foglalva, mint a gyógyterem emeletei. Ha igaz, mindenesetre örven­detes — a hóteh­ereknek, a­kik itt természetesen jó borsosan mérnek ám mindent az üdülni és mulatni vágyó társaságnak. Erre az utóbbira különben, pláne ha valami újabb mulatságokra gondolunk, az igazat megvallva, itt, dacára e hely minden nagy hívének, nem valami bőséges alkalom nyílik. A­mi van, az mind kimért, germánosan komoly élvezet. Hangverseny naponként kettő is, nem ugyan a szabadban, (nehogy a nem kurr­akom­ens közönség is élvezhesse!) , hanem a gyógy­terem kupolája alatt. A pénteki szimfóniás hang­versenyeket különösen nagyszerűeknek találja — a gyógy­terem hivatalos közlönye. A színházban, mely meglehetősen egyszerű és kicsiny, különféle vir­tuózok vendégszerepelnek. Minden hétfőn pedig, ha az idő megengedi, nagy tűzijáték van a parton. Szombatonkint nagy bál a gyógy­teremben. Bizony ezek a bálok egyáltalán nem emlékeztetnek azokra a mi tátrafüredi vagy balatonfüredi, sokszor virradtig tartó, igazi jókedvű, tüzes mulatságainkra, mert itt már tizenegy órakor utolsókat üti a karmester úr botjával a berlini zenekarnak. Nem is a fürdővendé- 1784

Next