Fővárosi Lapok, 1892. szeptember (29. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-01 / 241. szám

Aztán folytatta: — Nem akarom itt őt lerajzolni, csak annyit említek meg, hogy a szépek legszebbike! Bolondulok belé, mindenütt a szemem előtt lebeg. Oh, ha látná ön őt! . . És én, a­ki teljes életemben daccal nem találkoztam, szörnyű kint, gyötrelmet érzek szívem­ben Echebrunené asszony kőszivüsége miatt! Örökö­sen kitörni készülő Vezuvot hordok magamban! Egy lépést sem tehetek anélkül, hogy láz ne szállja meg az agyamat. Tulságig ideges vagyok s szörnyű ingerlé­keny. S ez a nő tudja ezt!. . Mihelyt lát, mosolyog oly mosolylyal, mely engem megsemmisít! Vannak pil­lanatok, midőn rá szeretnék kiáltani: ne nevessen, mert megöl! — Ez már nagy bohóság! — szólt Bolandard. — Jól tudom én ezt magam is­ — válaszolta a vicomre. — Az, a­mit érzek, oly fájdalom, mely en­gem előbb-utóbb megemészt. Álmodozásom közben olykor Prométheusz szikláján képzelem magamat, érezve egy keselyű csőrének iszonyú vágásait s ez a keselyű nem más, mint az, a kit szeretek. Bolandard és Maxson hallgattak. Előbbit, min­den bölcsesége mellett is meghatotta ily fájdalom­nak az elképzelése. De a vicomte hirtelen fölvetette a fejét, mintegy elűzni iparkodva a fekete lepkéket, melyeknek raja szeme előtt röpkedett s fölkiáltott: — Ej, mit használ az, ha agyrémekkel küz­dünk ? Mily balga az ember, hogy igy szenved ! Az a nő, a ki hasonló fájdalmat okoz, szörnyű hidegvéré­vel, nem hasonlít-e ama hárpiákhoz, a­kik az életet teljesen megkeserítik. — Istenem, mily túlzott szenvedély ez ! — kiál­tott föl Bolandard. — Vicomte úr, — tévé utána, — a­mit szép szerével el nem érhetünk, azt ravaszsággal gyakran elérhetjük. — Ravaszsággal! .. . Minő ravaszsággal ? — kérdezte a vicomte. — Ej, istenem, ez a szó: ravaszság, mindent megmagyaráz. Semhogy valamely balgaságot köves­sen el, mit nagyon sajnálnék, inkább tehetségemet ajánlom föl önnek a szolgálatára. Ki tudja, vájjon­­ bájos grófnénak a szive oly megközelithetetlen-e, mint ön képzeli! — Én megsebezhetetlennek képzelem azt! —­­ válaszolta a vicomre. — Ön csalódhatik! — jegyzi meg Bolandard. — Csalódhatom ?... De hiszen ez a nő annyira­­ körülbástyázta magát erényeivel, hogy távolról sem közelítheti meg vértezett szivét. Szerettem volna,­­ha ön ma jelen van ama jelenetnél, mely köztünk le­folyt ! . . . Ott ült ő, a rendkívül szép asszony, fehér toilettejében a himzőasztalánál, — mert ez a tündér egész nap a tűjével foglalkozik . . . Én, illő távolban tőle, elhelyezkedtem egy karszékben s majdnem el­nyeltem a szememmel. Ez az asszony kacér, rendkivü­l kacér! Megint ajkán lebegett az a mosoly, mely en­gem semmivé tesz ... az a mosoly, mely eleinte jóté­kony verőfénynek látszik, majd perzselő hőséget áraszt ki, aztán izzó tűzzé válik ; az a mosoly, mely lángjá­val megemészti a szivet... Nagy fájdalmat éreztem; könybe lábbadt a szemem s égett az arcom . . . Lábai e­lé borultam .. . Szerelmet vallottam neki . . . Nem merve a lábát meg­csókolni, a földet csókoltam meg . . . megtébolyul­tam . . . Ott vergődtem előtte a szőnyegen s elkínzott lelkem zokogásba tört ki. Azt hiszi ön, hogy ily kínt könnyen elviselhetünk ? . . . És őt ez a nagy fölindu­lás legkevésbbé sem hatotta meg! .. . Nyitott ajkán most is ott lebegett az a mosoly. — Nagy bohó! — mondta angyali hangján ; — hát teljességgel nem akar ön észre térni? . .. Ha az­­ embereim így látnák önt, azt hinnék, hogy szerelmes belém! — Hogy szép vagyok, azt tudom! — jegyzé meg a grófné, — de ok-e ez arra, hogy ön ennyire túlcsapongó legyen a beszédében ! — Ön megtébolyit engem, asszonyom ! — Az ön bohósága nagyon mulattató... — Olyannak találja azt? — Kétségkívül! — Oh, — kiáltottam föl kétségbeesve, — csak­­ az igazat hinnék s mégis, mily mérhetetlen távolság­o választ el minket egymástól, mint legmesszebb eső csillagokat! — Mily fellengős hasonlat! — mondta ő nevetve. — Szépsége egészen elragad! — mondtam hévvel. — Asszonyom, — mondtam fölegyenesedve, — én sokkal emberiesebben érzek, mint kegyed! Én negyed részét sem kívánom, hogy érezze valaki ama kínnak, melyet én érzek. Ha kegyed hasonlót érezne, megnyitná életereit vagy pedig megmérgezné magát. A grófné kacajba tört ki. Ezt a kacajt nem tudtam tovább hall­gatni. Ha még néhány pillanatig ott veszteg­­lek, megfojtom őt! Elrohantam tehát s most itt vagyok. Hogy miért jöttem ide ? Azért, mert ön, Bolan­dard úr megígérte, hogy segélyemre lesz. Azt nem képezik az ilyen bálok zömét, hanem a Hágából kiránduló fiatalok, úgy látszik, a hágai kadétok kü­lönösen hivatvák arra, hogy e mulatságokon a vezér­szerepet vigyék, itt adva találkát pár lassú keringőre, lancier-ra a hágai kisasszonyoknak. A fád mulatság különben a nézőnek nem éri meg sem az egy forint belépti díjat, melyet a gyógyterem minden látoga­tásáért fizetni kell, sem azt, hogy ezen felül még pár hűsítőért derekasan behuzassuk magunkat a min­denesetre nagyon magas tarifával dolgozó tisztelt gyógyteremi igazgatóság által. A »Sem­post« olyan orfeumi mulatóhely féle, de szintén igen szolid, unal­masan szolid programotokkal. A közönség különben, úgy látszik, maga sem óhajt zajosabb mulatságokat. Ez a közönség csak számban nagy, de életet, elevenséget vajmi hiába keresnénk benne. Legnagyobb részben hollandusok és németek. Ezzel azt hiszem, minden bővebb jellem­zést fölöslegessé is tettem. Hideg, kimért mindenben, semmi különösebb, vidámabb élet nincs benne. Nin­­­csenek itt dúsgazdag, vakító öltözékeket mutogató orosz hölgyek, mint a Svájc fürdő- és nyaralóhelyein; nincsenek forró, lázas vérű, elegáns francia asszonyok sem, kik életet, előkelő, zajos életet visznek maguk­kal mindenüvé, hanem vannak gazdag hollandi csa­ládok, vén, beretvált papák, elhízott mamák, széles lábú, de többnyire csinos, csattanó piros arcú lányok, meg pénzes német bankárok, kik már csak azért is inkább eljönnek ide, mint Ostende-be, mert nem kell annyi francia szót hallaniok. Nemzetközi társaságról a szó igazi értelmében beszélni sem lehet. Egészen más­forma az, mely például az olasz tavak vidékét tavasz­­szal vagy ősz felé ellepi. De másforma az is, mely a versenytársaként emlegetett nagy belga tengeri für­dőbe páratlanul pezsgő életet varázsol. Természete­sen ott van a kontinens egész elegáns világa, itt csak Jávában, vagy Celebeszben meggazdagodott hollan­dusok. Akármint keveseljük is azonban az itteni éle­tet, kétségtelen, hogy Scheveningen fekvésénél fogva olyan szerencsés helyzetben van, melynek párjá hiába keressük a part összes fürdőhelyei között Egyfelől a kitűnő part, másfelől a szép, urias külsejt nem egy nevezetességet magában foglaló nagy város Hága közelléte, melytől csak a gyönyörű fasoru hága erdő választja el. Ez a százados gesztenye-, szil- ér tölgyfasorokból, terjedelmes ligetekből álló erdő melynek zöld törzsű fái közül a legcsinosabb nyár­lakók fehérlenek ki, óra számra elszórakoztatja az embert mindig hús, mindig árnyas helyeivel. Egy jó órai séta végig jutni a fasoron, melyen — különösen este felé — csinos, könyű vaskocsikból álló lóvonatos seregesen szállítják ki a tengerpartra a városiakat De oly változatos, élvezetes egy séta az egész, hogy az ember észre sem veszi. A­ki a tenger homokpart­jait megunta talán, annak itt van e nagy őserdő balzsamos levegőjével. Változtathatja kóborlásai he­lyét kénye-kedve szerint. Nem akarok azonban a nem hű tudósítás vét­kébe esni s azért még megemlítem, hogy Schevenin­­gennek látni valóit ez idő szerint két kiállítás szapo­rítja Az egyik a nemzetközinek nevezett halászati­­kiállítás, a másik a képkiállitás, melyet a rotterdami művészegylet rendezett s melyen olyan jeles mesterek­től, mint Diaz Descamps, d’Aubigni és Mesdag, lát­hatni képeket. A­hová az ember üdülni, egésségét erősíteni jön és épp azon igyekezik, hogy lehetőleg kiragadja magát a rendes, megszokott életből, hogy ne törődjék semmivel, átadva magát teljesen az édes dologtalan­­sággal teljes életnek, ott természetesen az efféle látnivalóknak úgy sincsen valami nagy szerepe. Meg­engedhető azért, ha bővebb leírásokba nem bocsát­kozom. Egy órai tengerparti sétát eléje helyezünk akármilyen másforma élvezetnek. Annak, a­ki ilyenformán gondolkozik, az itteni fürdőzés ki fogja minden igényét elégíteni a lehető legnagyobb mértékben. Mindig üde, kitűnő paratest Balogh Artur. . * 1795 ! mondja ön, ravaszsággal célhoz lehet jutni, ám­­ cselekedjék! ! A vicomte elbeszélése nagy hatással volt hall­­­gatóira. (Folyt. köv.) Tudomány és irodalom. * Közigazgatási munka. Az előttünk fekvő 464 lapra terjedő munka a szorosan vett közigazgatásinál még szélesebb tárgykört ölel fel ugyan, de első­sor­ban mégis közigazgatási érdekű. Címe: »A községi jegyző hivatása közigazgatásunkban és társadalmunk­ban«, szerzője Barta László nyug. főv. tanácsjegyző, a »Községi Közlöny« szerkesztője. A községi jegyzők orsz. egyletének pályázatánál dicséretet nyert. A ma községek közművelődési haladásának útját kívánja megjelölni. Útmutatással szolgál a községi közigazga­tás fejlesztésére és közhasznú intézmények létesítésére. Hogy kimutassa, mily nagy tényező a jegyző a köz­ségi életben, felöleli a közigazgatás legfontosabb fel­adatait, a közegésség, a rendészet és a népoktatás terén. Tételes törvények és kormányrendeletek nyo­mán rámutat azokra a módokra és eszközökre, melyek a létező bajok orvoslására fölhasználandók. A munka utolsó fejezetében szó van a községi jegyző befolyásá­ról a társadalmi téren, az anyagi érdekek, az okszerű mezőgazdaság, hitelszövetkezetek, postatakarékpénz­tárak s az egyleti élet körül. A mű számos apró rész­letre is kiterjed ; a közegésség címe alatt foglalkozik a hülyékkel, siketnémákkal, orvosokkal, a köztiszta­sággal, az élelmi­szerekkel, az építkezéssel sat.; külön részben tárgyalja a szerző az állategésségügyet; a községi rendészetről szóló fejezetben beszél az utak gondozásáról, a tűzrendészetről, a vásárokról, szegény­ügyről, a népoktatás főcíme alatt az elemi iskolákról, az iparos tanulók oktatásáról, az iskolaszékekről, a tanítók különböző viszonyairól, a kisdedóvó intézetek­ről s még sok egyébről. A gonddal megirt munka alkalmas a fiatalabb nemzedék látkörének szélesíté­sére. Hornyánszky Viktor sajtója alól került ki, ára 3 forint. * Nieyer Konrád, e kitűnő svájci elbeszélő, kinek egyik mesterműve »A szent« a Kisfaludy-Társaság kiadásában jelent meg magyarul, nem halt meg, ha­nem csak korai holthirét költötték. Félhalála, a meg­­tébolyodás azonban való. De Zürichből érkezett újabb sürgöny szerint: reményt kötnek kigyógyulásához. * »Erdély « Ez a címe az erdélyi tourista-ujság­­nak, melyet az erdélyi Kárpát-egylet ad ki és Radnóti Dezső szerkeszt. Ügyesen van összeállítva, csak na­gyobb elterjedésről kellene gondoskodni, szétküldeni a magyar fürdőhelyekre­kat. Az augusztusi füzetben van külön fürdő­rovat, kirándulások leírása dr. Szá­­deczky Lajostól (a Nyegoj), Schwarczel Adéltól (az erdélyi érchegység) és Hangay Oktávtól (az öreg-ha­vas). Veress Endre leirja a Vasvári Pál elestének he­lyéhez rendezett kirándulást s képben bemutatja az ott felállított keresztet. Kijegyezzük belőle, hogy ama hely neve Fontanele (nem Fontinel, a­hogy az E. M. K. E. erdélyi kalauza is hibásan írja és ma­gyarázza.) A képek elég tiszták,­­ levegő, melyet egyfelől a végtelen víztömeg, másfelől a terjedelmes erdőség tesz páratlanul éltetővé; egyen­letes, nem forró, de eléggé kellemes, száraz időjárás; tartós esőzéseknek hire sincsen. Ezek ama tényezők, melyek itt az életet kellemessé teszik. Végezetül az hiszem, nem fogok rosszul csele­kedni, ha az itteni tartózkodásra nézve pár gyakor­lati értékű megjegyzést teszek. Mindenek­előtt min­denkit, a­ki nem azért megy fürdőbe, hogy egy jó cso­mó pénztől megszabaduljon, óva intek a tengerparti nagy szállóktól, melyek ugyan szépen, kényelemmel berendezett szobákat adnak, kilátást a tengerre, unal­mas table d‘ hote-okat, de mindezek mellett csak azt az előnyt, hogy az ember közelebb kapja fürdő­he­lyét s a partot egyáltalán, a­mit természetesen meg kell fizetni becsületesen. A közeli, alig tíz perc­nyire eső Kaizer-straat példás tisztaságú kis, emeletes házaiban a lakás felényibe kerül és kap az ember hozzá jó reggelit, sőt második reggelit is éppen nem drága pénzen. A­mi pedig a háziasszonyok előzékeny­ségét illeti, az egyszerűen párját ritkító valami. Ha a vendég talán tízszer fürödne meg egy nap, mind a tíz­szer szépen kimosva, kivasalva találná a fürdő ru­háját. Arra, hogy valaki bent Hágában lakjék, semmi szükség, mert van ugyan közelekedési eszköz elég, két gőztramvay, egy ló- és egy villamosvasút, de a ki- és be­­kocsizás mégis unalmas és nincs vele semmi megtakarí­tás. De a­ki élvezni akarja a sós víz csapdosásait, annak ajánlhatom, hogy ne hallgasson a pedáns német orvosok szavára, a­kik fürdőzési­ kátéikban szeptember végét is, mint a fürdőzésre igen alkalmas időszakot emlegetik, mert ilyen kitűnő, állandó időt, mint most, később bajosan talál. A­ki tehát jönni akar, az »lasse heim die Sorgen,« mint egy ócska német költő: Phi­lander von Sittewald énekli. Jól megtöltse azonban a bugyellárisát, mert a scheveningeni hotelier­ek kü­lönös előszeretettel viselkednek a dupla krétával való számolás iránt.

Next