Fővárosi Lapok, 1892. szeptember (29. évfolyam, 241-270. szám)

1892-09-11 / 251. szám

251. szám, Vasárnap, 1892. szeptember 11. Huszonkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. ' Előfizetési dij: Télévre....................8 frt Negyedévre .............4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes melléklettel együtt 15 kr. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT“ HETI MELLÉKLAPPAL Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere. Atlienaeum-épület) küldendők. Az ón vendégein, Kertemből egy méh, lágyan dongva, Képűit be íróasztalomra, S mint a virágra künn a réten, Tintatartómra ült le szépen. Balga bogár, ha lopni mézet Csábított a vágy ide téged: Az úttal úgy, mit mostan tettél, Időt hiába vesztegettél! Mit önként ád künn a virágszál: Nem méz van ott, a hova szálltál, Hanem fekete méreg, melyhez A ki mohón nyúl, könnyen elvesz. Kik annak leghűbb ismerői: Tudósok és a lant verői, Sokat szenvedve, sokat sírva, Hányan merülnek kora sírba ! Eredj hát onnan, jó bogárka, Ki a napfényes, víg batárba, Hol boldogsággal, mézzel várnak Virágai a nyíló tájnak. Lásd, én is mennék, ha lekötve Nem volnék idő mindörökre ; Ha vágyaimmal útra kelve : A régi szabad szárny emelne. Oh de a kinek szárnya szegve, Az legfölebb csak sülyed egyre, Mindig alább, míg végre békén Elül egy sír bús menedékén ! Jakab Ödön --------------------A Bagyán uram furfangja. (Beszély.) irta Tóvölgyi Titusz. (Folytatás.) Addig-addig halasztja pedig az idő a hetek, hónapok, pláne az évek napjait is, hogy azért akárhová teszi, akár hátra, akár a hónap elejére, akár utoljára, mégis csak megérkezik. Hát bár november jó végén jár az esztendőnek, sőt novembernek meg majdnem egészen a végére esik Katalin-napja, hogy már fűteni kell neki erősen, azért csak megérkezik. Hol fagyosan, ködösen, zuzmarásan , hol sárosan, lucskosan ragadósan, de azért csak beállít. És hogy Bagyán uramnak a portájához is közeleg már, elárulta a rettentő sürgés-forgás, lótás-futás, a sütőkemence kéményének sűrűn füstölése, csirkék krátyálása, malacok visítása, a nagy tűz a konyhán és a rettentő nagy hagymaszag. Bagyánné, aki termetre nem igen engedett az urának s a két csípője közt, — nem hazudunk, ha azt mondjuk, hogy — bőségesen megfért volna két ember, úgy forgott a konyhában, mint egy nagy gőzhenger s akihez hozzá ért, azt fölborította menten. Hát olyan tért engedtek neki a milyenen megférhetett. Neki volt gyürkőzve és neki volt pirulva. Vastag karjain csak úgy rengett a hús. A fején hátra volt kötve a kendő és nem mondhatni, hogy rosszul nézett ki, mert szép leány volt, sőt asszonynak se csúnya, kiváltképpen ha a másfél méter mázsából engedhetett volna valamit. Bigyán uramat nem lehetett látni, az úgy elkotródott valahova, Rózsa meg egész nap zongorázott és énekelt, hadd hallják a falusiak, hogy milyen boldog! A szomszédos községekből és közeli városból már délutáni négy órakor érkezni kezdtek a vendégek mert jó út volt ugyan, de a hold éppen az utolsó negyedet járta s nem világított csak reggel, ami igen jó alkalmatosság lesz hazafelé, de idefelé öt óra után már olyan sötét van, hogy az ember nem ismeri meg az egymás hangját. A Bagyán uram nagyijistálói egyre népesedtek idegen vendéglovakkal, kocsikkal, akik a lovak és kocsik kinézése után követelték és kapták meg a tekintélyt. Hányták, túrták lefelé a padlásról a Bagyán uram kitűnő takarmányát és gyűrték a lovak elé, melyeket meglepett a takarmány jósága és a bőkezűség. A szobákban az »uraságok« kezdtek szaporodni, a férfiak nagy tajtékpipákkal, mert ünnepélyre csak nem illik vinni selmecit, az asszonyok ráncos kesztyűkben, színes kis kendőkkel, csipkegallérokkal a nyakukon. Olyan szabású ruhákban, hogy a legtöbbnek szélesebb volt a dereka mint a válla; némelyik alatt semmi tournei, de némelyik alatt olyan, mint egy balkon. — Adjon isten, Bagyán uram ! — kiabáltak a férfiak a megkerült Bagyánra, aki olyan kelletlenül mozgott, hogy nyikorgott bele és mentek hozzá parolázni. Hála istennek, jól néz ki. Van egésség bőven. — Meg egy kis ennivaló is hozzá, — jegyző meg a rektor, mely talpra esett ötlet felett általános lett a nevetés. Bagyán uram mérsékelt kedvvel nyujtogatta duzzadt jobbját és még mérsékeltebben mosolygott, mintha kénytelenségből tenné. Egynémely szekéren leányok is, némelyiken fiatal emberek is érkeztek. Segédjegyzők vagy tanítók, kisbirtokos urfiak, olykor egy-egy előbbkelő járásbirósági írnok vagy gazdasági gyakornok. Mindenkinek a külsejéről, viselkedéséről meg lehetett ismerni a társadalmi forgalom ama rangját, mely neki osztályrészül jutott. Néha megesik az, hogy valaki többnek vagy kevesebbnek látszik, mint a mi, de a tipikus külső mégis csak olyas valami, ami elárulja az embert. A félműveltség hetykeségének és bárgyúságának bizonyos vegyülete a magatartásban. A ki vagyok, mi vagyok feszítés, a mozgás félénkségével és bizonytalanságával keverve, ami az öltözeten éppen úgy meglátszott, mint a zsibárus utcák kirakatain annak a közönségnek az ízlése és anyagi helyzete, a melyiknek szánva vannak. Mint ember, mindenki érzi, hogy az emberiség családjához tartozik s az Úristent nevezi közös atyjának a mint arra őt Jézus Krisztus tanította, de mert az élet valóságában rettenetes a különbség, hát ez ellen akar demonstrálni és pedig a gyarlóságnak ama ki hogy nyitogatja az ajtót. (Genrekép.) Az öreg Lavatert egyszer megtréfálta valamelyik német duodez-fejedelem. Egy tábornokot öltöztetett föl fegyencruhába és nagy társaság előtt bemutatta a tudósnak, mint veszedelmes rablógyilkost, kit életfogytig tartó fegyházra ítéltek. Most hozatta ki a börtönből. Fölkérte egyszersmind a tudóst, hogy magyarázná meg a társaságnak a fegyenc koponyájának melyik hajtásaiból, emelkedései vagy mélyedéseiből ismerhetők meg a bűnös szenvedélyre valló ösztönök ? Az öreg tudós lépre ment. Kezei közé fogta a tábornok koponyáját, megtapogatta, megkopogtatta, (a nézők alig fojthatták el a nevetést,) koponyacsontjain pontos méreteket tett, megállapította a domború és homorú részeket, a füle tövét, az orra cimpáját, a szeme fehérét behatóan megvizsgálta, azután számítgatott néhány percig, végre kisütötte, hogy a veszedelmes »gonosztevőnél« a két halánték közti feltűnő mélyedésekben rejlik minden bűn fészke. Ily alaposnak bizonyult ez egyszer Lavaternek arc- és koponyatana, melyből az emberek lelkületére, jellemére vélt következtetést vonhatni, sőt azokra bizton ráismerhetni. Már hiába, az az egész frenológia alighanem humbug. Vonalakból, emelkedések és gödröcskékből, ily tisztán esetleges fizikai alakulásokból épp oly kevéssé lehet az embernek jellemére következtetni, mint a cigányasszonyok nem jósolhatják meg a kéz vonalaiból a jövőt. De igenis sokszor biztosan meg lehet határozni, hogy ki milyen lelkületű ember, ha némely magában véve jelentékteleneknek látszó cselekvényét kellően megfigyeljük. Abból, ki hogyan ásít, nevet, trüsszent, járkál, hogyan foglal helyet, hogyan kel föl,nagyon sok i kát lehet erkölcseire, szokásaira, tehát jellemére, lelkületére is következtetni. Merjük állítani, hogy abból is, ki mikép nyitogatja és teszi be az ajtót, sokkal inkább lehet az illetőnek jellemét meghatározni, mint koponyájából. Természetesen sokat határoz az, hogy ebbeli tanulmányainkat hol és mikor tesszük? Mert az emberek nem mutatják ám mindig és mindenhol a maguk igazi, hamisítlan természetüket. A legtöbb halandónak ugyanis, ha nincs is mindig farsang, két arca van, egy álarca és az igazi arca. Az álarcot mutatja legtöbbször a társadalomban, a közéletben, ott, hol érdeke, becsvágya megkívánja. Ott és azokkal szemben, a hol és a kiknek nem ő parancsol, a kiknek nem adhat semmit, hanem a kiktől vár valamit. Igazi arcát, jellemét mutatja otthon, családjával, feleségével, cselédjeivel szemközt; nyilvánosan csak ott, ahol fizet, boltokban, ahol vásárol, de leginkább vendéglőkben. Mily sima, finom és alázatos volt például tegnap este Hozománylesi úr az Aranyborjósiék estélyén, mily szeretetreméltó és előzékeny, még az inasok és szobaleányoknak is tudott valami kellemetest mondani, mert a háznál gazdag leány van, kire hálóját kivetette. Ellenben milyen durva, bárdolatlan volt ma este az étteremben a pincérekkel, a kiknek borravalót ad, a vendéglőssel, kit mint törzsvendég boldogít és csak azért durva és neveletlen, mert fizet. Itt nincs szüksége a finomság álarcára. Ott ülünk egy látogatott étterem bejáró ajtajával szemközt. Jár ide férfi, nő, mindenféle rangú és rendű, fiatala véne, nagyja, apraja, írók, művészek, képviselők, grófok, börziánerek, öreg revék, fiatal dandyk, koros hölgyek, ifjú menyecskék, szépek, ruták, nagyok, kicsinyek. Ha telvék az éttermek, egész emberi állatkert van együtt és ha nézzük az egyesek ábrázatát, csakugyan mindegyike többé-kevésbé hasonlít valami vad vagy szelíd állathoz, úgy hogy ön i s kénytelenül többet hiszünk Darvinnak, mint Lavaternek. Nézzük csak, ki hogy nyitogat be az ajtón. Kettős szárnyú, nagy csiszolt üvegű ajtók vannak, úgy hogy már kívülről lehet látni a jövőket. Kifogástalan, legújabb divat szerint öltözött úr fogja meg a külső ajtó kilincsét. Egész tágasságában fölrántja az ajtót s belépve, úgy becsapja maga után (pedig önmagától is csukódnék), hogy az ablakok rezegnek bele s a nagy vendégsereg fölriad. Biztosan, önérzetesen ront előre, az előtérbe, hogy mindenki lássa, hallja és bámulja. Oly büszkén és magával megelégedetten tekint mindenfelé, mintha az egész világ ő körülé forogna, mintha ő volna e nyomorvölgyének egyetlenegy világitó napja s a többi emberek csupa pislogó mécsek. Ha ez nem kiállhatatlan, nagyképüsködő, arrogáns jellemű ember, akkor nem létezik emberismeret a világon ! Nem sokára jő egy másik, ki épp az ellentétje az elsőnek. Lábujjhegyen lopódzik be s mintha látatlanná akarná tenni magát, mintha végtelenül röstelné, hogy ő is létezik, sietve telepedik le a legelső, keze ügyébe kerülő üres széken, habár a legrosszabb hely, mert léghuzam éri, a pincérek pedig mind mellette hordják el az ételeket, italokat. Ott is a legutolsó, legfélreesőbb zugot keresi föl. Ez okvetlenül túlságosan szerény ember, kiben nincs egy mákszemnyi önbizalom, ki valószínűleg mindenkit nagyobb urnak, okosabbak tart magánál, habár tán többet tud, mint azok, akik előtt szerénykedik. Most következik egy, ki elébb az orrát dugja be és csak azután tolja utána a becses énjének többi részeit. Szaglálódzik, kémkedik, meg-megáll és nézeget, szúró szemeket meresztgetve nőkre, férfiakra, mintha a vesékből ki akarná olvasni mindenkinek legtitkosabb gondolatát. Ez bizonyára valami kiváncsi pletyka is, ki távozva innét, utcán, kávéházakban, magánházaknál. Mai számunk 10 oldalra terjed.