Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)
1892-11-01 / 302. szám
bejáratos, az utóbbi időben Bálint urfi is gyakran eljárt a malomba egy kis pipaszóra. Az ilyen megtiszteltetésnek Josiás mester mindig annnyira megörült, hogy nagyrabecsült úri vendégét a legjobb borával traktálta. Az est gyorsan mászott bele az éjbe, a kancsók ürültek gyorsan egymásután, a jó kedv hulláma olyan nagyot csobbant, hogy éjféltájon per te lett a barátság s őszinte nyilatkozatra került a dolog. Egy ilyen alkalommal, enyhe nyári idő lévén, az ablakok tárva-nyitva álltak s minden szó kihallatszott az oszlopos tornácra, hol Judit egymagában üldögélve, mély gondolatok közepett bámult a csöndes éjszakába. Ragyogó, csillagszemes menybolt terült az alvó föld fölött, a szellő halkan rázta meg a közeli berek lombjait, az álmukban zavart madárkák gyügyögése bele vegyült a malomkerekek egyhangú zakatolásába s a közeli rekettyés békái brekegve felelgettek egymásnak. E csöndes, álmatag hangversenybe mély, bortól rekedtes hang vegyült. — Te Bálint, mi a ménkűért nem házasodol meg? — Már én ? — Már te. — Hm ! Hiszen ha rajtam állana, megházasodnám akármelyik percben, de nagy baj van ám ! — Nagy baj ? Hát mi az ördög? _Hát tudod, akármiféle szegény leányt nem vehetek el s a gazdag meg ügyet sem vet rám. — Szamár vagy Bálint, ha így beszélsz. Én tudok egy gazdag leányt, a ki szívesen lenne Ilyéssi Bálintné. — Ne mondd! — Mondom. — No már azt szeretném látni, mert nem hiszem. — Pedig úgy van, ahogy mondom. Hát hol virít az a szép virág ? — Hol te bolond, hát vak vagy egészen, hogy meg sem látod ? — Szent igaz, hogy nem látom. — Az én házamnál. — A te leányod ? — Az ám te, bolond, az én szépséges leányom. — Tyűk be angyali gondolat, te gyöngye minden molnár mestereknek! Ezennel megválasztalak apósomnak! Éljél! A két férfi kocintott és kacagott is egymás jókedvén s nem hallotta a szivén lőtt galamb vergődését ott künn az oszlopos tornácon. Mert nagyon élesen találta Juditot az a szó. Rá alkusznak, az ő életére, az ő boldogságára, a kupecek! Ijedten futott le a lépcsőkön, a berekhez ért, hol lassú csobogással foly tova a Nyárád szőke vize, mintha annak akarta volna panaszolni baját. Hát így van ? El akarják adni, kopott névért, címért. Meg sem kérdik, csak oda dobják, mint egy hitvány rongyot. Nem a szívéért, nem a szerelméért, hanem hogy címe legyen, melyet utálna egész életében. (Folyt. köv.) Az emlékek sorát »Halál« című novemberi elmélkedés előzi meg. Erőteljes stílben, de révedező gondolatokkal van megírva. Komor és hosszú is, mint egy novemberi est; de a komor homályban egy-egy húr pendül meg s egy-egy fénypont csillan föl enyhítőül. Töpreng a halál sötét gondolatán, melynek gyászát nem csillapítja sem a fogyatékos tudomány, sem a biztató hit az ember agyában, aki élni akar és nem meghalni. Hisz a halál a megszűnés s még pihentető voltát sem ismerhetjük el, mert nem tudunk pihenésünk felől. írónk elbeszéli, hogy nyolc éves korában mint ébredt annak örömére, hogy van, létezik; méláz az élet örömei fölött; fölveti és fejtegeti a kérdést: fájdalmas-e a halál?; elmondja, amit akkor érzett, midőn két ízben volt a halál révén; tűnődései elviszik a sirkertbe, hol szülei és ifjúkori barátok nyugszanak, s mig könnyeivel öntözi a sírokat s áldja a bennök nyugvókat, a kemény rögön át is vigasztalan hajt ki a fűszál hű szivek porából. Ez az elmélkedés vége. Az a fűszál a hit képe, melyet a kétkedés, a töprengés sem bir végkép elhervasztani. Ki-kifrisül, hogy biztasson. Az elköltözöttek sorában első Kecskeméthy Aurél. Csak másfél évtizede, hogy amerikai útjából visszatérve, a férfikor munkabíró idejében meghalt! Sajátos jelensége volt az irodalomnak. Sokat tudó, elmés, éles tollú publicista, nem sok hittel a magyar faj jövőjében ; könyvei kapós olvasmányok, maga a legszeretetreméltóbb ember —s mégis alig emlegetik már. Ágai Adolfot hála köti hozzá: a tárcairásban némileg tanítványának érzi magát. Jól is jellemzi e »nevető filozófus«-t, kinek erős talentuma volt az élethez, kozmopolita, »eurapäer« szellemes lett; nem sok rokonérzettel viseltetett a magyar aspirációk iránt, de mikor Bécsben »Bücherrevisor« volt, sok Pesten eltiltott magyar könyvet bocsátott szabadon s Széchhenyi Istvánnal sokszor érintkezvén, a bécsi rendőrség, egyszer el is csukatta. Mikor magyarabbá lett a világ, a konservativekkel tartott. Az emlékezés azonban főleg mint a civilizáció emberéről, mint fényes tárcaíróról és mint kitűnő utazóról szól róla. Szívós teste akkor tört össze, világos elméje akkor aludt ki, midőn »tán« tisztára szűrődött lelkes csalódásoktól megtermékenyült szive még magvasabb és nemesebb gyümölcsöket termett volna. A Greguss Ágostról, e finom eszű eszthetikusról, a lelkiismeretes íróról és tanárról szóló rajzban van egy rég elfelejtett adat. Föllépett egyszer Deákpárti képviselőjelöltnek Orosházán, de megbukott. Furfangos kortesek ugyanis félrecsavarták egy pár modatát, sőt a nevét is.Elhitették, hogy e kijelentése: »nem szereti a válságokat«, azt teszi, hogy nem barátja a »váltságok«-nak, vagyis a szegény népet szeretné viszszagörbiteni a földesuraság jármába. A nevét is szégyenig mert voltakép »gróf«, Gr. Eguss Ágost, s mint minden nagyur, zsarnoka a szegénynek. És ezt elhitte százharminc választó, s Greguss elbukott, mint dölyfös mágnás.»Végre — jegyzi meg írónk — meglelte helyét. Nem a törvényhozó — a tanító székébe ült. Szép lelkének itt szórhatta el sugarait: világított és melegített. Szántott, elhinte a magot és gyomlált. A vetés, mely a keze után kelt, áldott vetés volt minden évben«. »Arany Jánosról,« mint egykori nagykőrösi tanáráról emlékezik írónk. Ez az ő boldog és bús büszkesége. Elbeszéli, hogyan tisztelték őt, a kerítésen át is lesve, amint háza körül járt kelt. Nagy tiszteletükből jutott a fiának is. A rajzban több jellemző vonást olvasunk Arany tanári életéből. Végül pedig azt a tiszta igazságot, hogy halála napjáig ő volt »a jelenkor legnagyobb élő költője,a mit a külföldiek is elismernének, ha eredetiben olvashatnák műveit. Mert őt fordítani az ő nyelve nélkül nem lehet. »Más ajtó nem nyílik bele abba a kincses házba, melyben az ő művei ragyognak.« Igen eleven a kép Izsó Miklósról, ez eredeti tehetségű és természetű szobrászról, kit írónk akkor ismert meg, midőn a művész Bécsbe ment tanulni. Ahogy gondolkozott, reménykedett, indulatoskodott és nőt szeretni tudott, megkapólag van leírva. Még az a harag története is, melylyel ez indulatos művész és írónk megváltak egymástól. Következnek a sorban: Pompéry János, a magyar hirlapírás és társas élet e sajátos distingvált alakja; Simonffi Kálmán, az úgynevezett magyar Schubert,« voltakép sok jó dal szerzője, ki onnan került ki, honnan a könyv írja: Abonyból; Hugó Károly, ez a három nyelven iró, örökké bolygó, beteg elméjű poéta, ki magát a »civilizáció pápájá«-nak tartotta, az önfüstölés vastag felhői közt élt sarka, elődi életét Milanóban fejezte be; Török János, ez a sarkantyus csizmája, Széchenyit bálványozó, magyarul ritka ékességgel iró publicista, ki a Bach-korszakban Bécsben szerkesztette »Magyar Sajtó«-ját, melynél dolgozott fiatalon a könyvírója is; tud tehát sok érdekest mondani a szerkesztőről is, a szerkesztőségről is. Ágai Adolf abban az időben orvos-növendék is volt s e réven került a sorba három orvos: Skoda, a halál e nagy magyarázója, ki írónknak bámult tanárja volt; Bókai János, a gyermekkórház e melegszívű főorvosa, ki mellett írónk másfél évig működött, jól megismerve főnökének tudását és jóságát; Balogh Kálmán egyetemi tanár, a kinek meg valaha tanulótársa volt Szolnokon. Melegen szól róluk, de még melegebben Pákh Albertról, a »Vasárnapi Újság« elmés nyelvű 8 hő kedélyű szerkesztőéről, akihez a dolgozó társ hosszas kapcsa kötötte. Az elmésség keretében tűnik föl a Kertben, Károly fura alakja, ki Petőfit fordítá, néha meglehetősen, néha furán, ki mindig figurázott s magát figurázta ki legszívesebben; vén korában is gyermek maradt és mindenképen eredeti egy ember volt. Vele áll kapcsolatban a »Széchenyi gyásztár Bécsben« — 2250 — Odette. (Francia elbeszélés.) Irta Georges de Peyrebrune. (Folytatás.) IX. »Kedves keresztleányom! Éppen most kerestem elő a szemüvegemet, mely nélkül nem tudnék neked írni, mert szükséges, hogy tisztán láthassam a soraidat, melyeket nekem kibetűzés végett küldték Ha jól megértettelek, orvosságot kérsz tőlem az unalomkor ellen, mely titeket, Bernardt és téged gyötör s hogy te csak akkor határoztad el magadat, hozzám folyamodni, miután hiába igyekeztél az ellen a gyógyszert megtalálni. Az én átalános gyógyszerem, mint tudhatod, a türelem és lemondás. De, úgy tetszik, mintha ez hatástalan volna a jelen körülményben. Nos, tanulmányozzuk a dolgot, amint mondaná keresztapád, aki, zárjel közt legyen mondva, nagyon boszankodik, hogy még családi örömeket nem élvezhettek. Nos, azt hiszem, most a rendes kerékvágásba jöttünk. Unatkoztok, mert tűzhelyeteknél hiányzik valami, mi a házaséletből merített boldogságnak mulhatalan kelléke: a gyermek. De, se baj, még egyátalában nem kell kétségbe esni; reméljük, édesedettem, hogy isten meghallgatja kérésedet s nem vonja meg tőletek a szülői örömöt. Azonban, addig is egymás szeretetében, becsülésében találjatok vigaszt s adjatok hálát istennek a tőle eddig nyert boldogságotokért is. De, úgy rémlik nekem, hogy az a mogorva és hidegvérű Bernard nem tanúsít többé irántad egyebet becsülésnél és tiszteletnél, ami kissé kevés, alig két év előtt keletkezett házasságnál; te pedig azzal töltöd a napokat, hogy vörösre sírod a szemedet s ezernyi bohóságot követsz el, hogy férjednek a szivében oly hő érzelmet ébressz föl, mely a tiédnek megfelel. Látom, hogy mind a ketten oly túlzásba estetek, melyből csak akkor ragadhatnálak ki titeket, ha huzamosan körötökben lehetnék s megjelölhetném az irányt, melyet érzelem dolgában kölcsönösen követnetek kell. Ti abban lelitek kedveteket, hogy házassági ügyeteket beszélitek el nekem, vén leánynak, ki csak hallomás után ismeri hymen örömeit és viszályait. Nem, édes Odette, én nem tréfálok ezúttal, mert sírva olvasom a leveledet; szeretnélek fölvidítani, mert a jókedv az a hatalmasság, mely egyensúlyba hozza a józan gondolkozást s egyengeti az utat a bölcseséghez. Most pedig figyelj, komoly dolgot mondok neked. Bizonyosan van valamely komoly oka a Bernard mogorvaságának. Én azt hiszem, szükséges azt ismerned, hogy úgy cselekedhessél, mint tartozol keresztyéni kötelesség és hitestárs szempontjából. Szegény gyermekem, a te férjednek van egy fia - ne hányd ezt szemére. Mikor te nőül mentél hozzá, ez a fiúcska négyéves volt- Ennek az anyja, a boldogtalan asszony, nemes szívének a sugalatából, mely őt nagyon emeli a szemem előtt, vissza akarta adni Bernardnak a szabadságát, hogy megnősülhessen, ő pedig egyszer csak eltűnt a fiával együtt. Te mit sem vethetsz a szemére. Azonban én értem azt, hogy férjed soha sem felejtheti el azt a kis teremtést, elsőszülött fiát. Talán, ha házasságotokból volna egy másik gyermek, — a férfiak sokkal önzőbbek, semhogy eme föltevésem megengedhető ne lenne — talán elfeledte volna Alicenak a gyermekét, legalább annyira, hogy elvesztése miatt nem szenvedne. De, a kalitkából hiányzik a madárka s ő emlékszik a másiknak a csevegésére! Talán ez okozza komorságát veled szemben. Ez ugyan igazságtalanság volna tőle, de hát a férfi nem tökéletes. Meg kell bocsátanod Bernardnak. Most, ha te még orvosságot kérsz unalmad ellen, azt fogom neked mondani: keresd azt a saját szivedben. Az áldozatkészség a mi kötelességünk s ugyanez a mi főerényünk. Mikor mi áldozatot hozunk egy szeretett lénynek, csaknem magunk is érezzük a boldogságot. A nagylelkűségnek nagy varázsa van. Gondolkozzál kissé e fölött s azt hiszem, nem fogsz csalódni. Végül, hadd mondjak el néhány újdonságot. A mi szegény szomszédasszonyunk, Rottierné, mostanában nagy felindulásnak a rabja. Valaki Párisból érkezve, azt mondta neki, hogy találkozott a vejével, Terris Endrével, aki szörnyen megöregedett. Az illető kísérte őt kíváncsiságból s megtudta, hol lakik. Egészen véletlenül jutottam a lakcíméhez s elküldöm neked. Rattierné szeretne Párisba utazni, ha oly