Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)
1892-11-01 / 302. szám
című rajz is, mely tréfás, víg epizódot ad elő bus cím alatt. Következnek fiatal korban elhunyt jó barátok: Toldy Pista, ki előbb költözött el, sem mint Isvánná lehetett volna, nem egy jó művet hagyva hátra, de még több szép reményt vive magával a sírba; Márkus Pista, ki már a törvényhozói pályán is utat tört magának, midőn erős teste megtört, éles elméjének világossága kihunyt. Györy Vilmos, e tetőtől talpig szeretni való ember, költő nemcsak munkáiban, hanem magánéletében is, a baráti asztalnál, a családi körben, e mellett tömérdek munkát végező pap, tanító, író, ki mindenre szerzett időt, csak arra nem birt, hogy sokáig éljen. A könyv legrégibb halottja egy erdélyi ifjú: Zajzoni Rab István, (meghalt 1862-ben), ki rajongott a szabadságért a szolgaság idejében, vágyott keletre, hogy őseink nyomát kutassa s Bécsben kellett egy kis hivatalban éldegélnie; álmodozott szabadságról, dicsőségről s egyik álma sem teljesült. Tóth Kálmánról, a magyar líra e kiváló képviselőjéről is van emlékezés, bár ennek széles körű pályájához mérten csak vázlatos. De vissza kell emlékeznünk az elöljáró beszéd őszinteségére, mely szerint itt a személyes érintkezések emlékeit kell keresnünk , nem teljesen kidolgozott lelki arcképeket, hanem csak jellemző vonásokat a képekhez. Élet- és jellemrajzokat nem találhat itt az olvasó, hanem az életrajzira fog találni értékes adatokat, történetkéket, de amelyekben kedvét lelheti mindenki, mert egyéni benyomásokat és korrajzi körvonalakat is kap. Írónk jó hegedűs lévén, még pedig érzéssel játszó magyar muzsikus, a ki játszott cigányok élén Trieniawsky és Liszt előtt is, könyvében három elköltözött jó cigány emlékét eleveníti meg. Ezek Rácz Pál, Berkes Lajos és Bunkó »bácsi.« Jellemzi játékukat és természetüket s igaz magyar érzéssel becsüli tőrül fakadt muzsikájukat. * Stefánia trónörökösné Jókai Mórnak. Jókai Mór, mint az »Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és képben« című néprajzi vállalat magyarországi részének szerkesztője, kérelmet intézett Stefánia özvegy trónörökösnéhez, hogy a »Dunántúl« és »Felvidék« című kötetekhez járuljon balatoni és pozsonyi képekkel. A főhercegasszony örömét fejezte ki a mű előhaladása felett és reményt nyújtott, hogy talán a jövő évben adhat rajzokat. Az erdélyi és horvátországi kötetekhez már most vannak rajzai, melyeket szívesen át fog engedni. A levélben a főhercegasszony megköszönte Jókainak a kis Erzsébet főhercegnő részére küldött »Mesés könyv«-et is, megjegyezvén, hogy Jókai műveit könyvtára díszének tartja. A levél e szavakkal végződik : »Legbensőbb köszönettel folytonos fáradozásáért sokszor üdvözli önt — Stephanie.« * Magyar Írókról Parisban. Érdekes, hogy a francia sajtó Justh Zsigmondnak »A puszta könyvéé című művével, melyet tudvalevőleg Vautier franciára fordított, még mindig foglalkozik. A Revue Bleue múlt heti számában Faguet Emil, a jeles és nagytekintélyű kritikus hosszabb cikket szentel neki. Azzal kezdi, hogy ő szereti a magyarokat, szereti a magyar költészetet, főképt Lenaut. Aztán általánosítva Justh szokását, kijelentik, hogy a magyarok nem a szerkesztőségek irodájában és a szalonokban, hanem a »Szilágyi effendje címen emlékezik a jó Szilá- I gyi Dánielről, aki honvédtisztként bujdosott ki Konstantinápolyba, ahol sokat tudó orientalista lett belőle s egész haláláig (1885-ig) szives kalauzolója a nagy török fővárosban minden valamirevaló magyar vendégnek, a ki őt fölkereste. Ludassy Mórról szintén olvasunk nekrológot, de még érdekesebb, (mert kort is fest, még pedig szomorút,) egy levél története, melynek címe: » Vadász Miklósné asszonyságnak Pesten.« Az 1850-diki ősz egy bus őszi estjén fáradt utas tért írónk szüleinek abonyi hajlékába. Bujdosó magyar volt: Vadász Miklós, voltaképp pedig Vörösmarty, a nagy költő. Mikor írónk, mint kis diák, a fővárosba jött az iskolába, rábíztak egy levelet, melyet a költő írt a nejének. Hogyan, mennyi szorongás és baj közt adta át ezt a levelet, az van leírva a rajzban. Egy keretbe három halott emléke van összefoglalva : a Fest Imréé, ki államtitkár, bank-alkormányzó volt s egyszersmind Petőfi lelkes magyar fordítója ; a Toperczer Jánosé, ki valaha irói babérokról álmodott, de a valóságban prózai kötelességek emberének kellett lennie; meg egy fiatal nőé, ki gazdag leány létére szegény iró neje lett s igen fiatalon halt meg. Berekeszti a sort az »Öreg ur« , Deák Ferenc, kiről az van elbeszélve, hogy mint időzgetett Ráth Mór könyvesboltjában s micsoda és mennyi könyvet vett. Mindenkiről valami érdekes, ami jellemez. Emlékeztető inkább, mint egész emlék. Komoly keretben eleven történetek és mozzanatok, akár a virágkoszoruk mosolya a sirhalmokról. Nem nyomasztó, hanem érdeklő hang, mely meg-megkap és mélázásba ejt. Jól mondja írónk, hogy »a szomorúságnak is megvan a maga édessége«. Emlékezni azokra, kik szivünknek kedvesek és büszkeségünkre méltók valának: ez a szomorúság édessége. A gyöngélkedő nem volna. Azt mondja, ha valaki a világon megtalálhatja az ő leányát, bizonynyal az, aki Alicet annyira szerette: a férje. De szeretné Alicenak a fiát is. Mindig sír, mikor felőle beszél. Oh, ha isten úgy akarja, egyszerre többen találhatnák föl a boldogságot, ügyeiket jól elrendezve. Vajha akarná! Ölellek, édes Odette, öreg lelkemmel, melyet csupán a remény szála köt még a földhöz. Keresztanyád Gaspeau Herminie.« Odette nehány hónappal azelőtt kapta ezt a levelet, melyet gyakran öntözött a könyeivel. Az meg átolvasta azt s ma, végre, elhatározta magát, hogy meghozza azt az áldozatot, melyre őt ez a kegyes életű agg leány buzdította. Elhatározta, hogy fölkeresteti Bernardnak és Alicenek a fiát. Minthogy ő bensőleg szerette férjét, kész volt még vértanuságot is szenvedni, ha az által férjének a boldogságát előmozdíthatta. De hasztalan volt minden törekvése. Az ügynök, akit Terrisnek a fölkeresésével megbízott, arról értesült, hogy ez mit sem tud nejének a hollétéről. Odettet megnyugtatta az a tudat, hogy ő megtette a kötelességét, pedig mennyi fájdalomba és önmegtagadásba került az neki! Eközben Bernardnak mogorva kedélyhangulata nem oszlott el, noha Odette váltig igyekezett őt fölvidítani s kellemessé tenni neki azt a néhány órát, melyet naponkint körében tölthetett. Küzdött ama közönyösség ellen, mely lassankint a legmélyebb szerelmet Bernardnál gyöngéd barátsággá változtatta. Odette gyorsan átalakult párisiasszonynyá, elhagyva tartózkodó modorát, a nélkül hogy kelleméből veszített volna, mig szendeségének a kacér divat különös bájt kölcsönzött. Megkisérle érintkezni a társadalommal, melyben kedvessé és igézővé tette magát, csak azért, hogy hódításainak a hire felébressze férjének kihűlni kezdő szerelmét. A férj mosolygott, midőn látta, hogy a felesége mennyire iparkodik kedvét keresni, de az udvarias hókkal nagyon fösvénykedett, azt hivén, hogy ő teljesen boldoggá tette Odettet. A fiatal asszony ekkor magába zárkózott , vagy a himzőtűhöz, vagy könyvekhez folyamodott, hogy szórakozást találjon azokban. Majd férjének a vágyait és ízlését tanulmányozta s dolgozó asztalát mindenféle oly csecsebecsével halmozta el, a melyekkel Bernardnak örömet szerezni vélt. Ügyelt különösen arra, hogy semmiben se találjon fogyatkozást. Ez pedig az önző közönyösségével fogadott mindent, anélkül hogy ezt a gyöngéd figyelmet legalább nyájas szavakkal viszonozta volna. Eszébe sem jutott, hogy háláját kifejezze, oly természetes dolognak tartotta nejének áldozatkészségét és előzékenységét. Azt látta Bernard, hogy felesége minden tekintetben megfelel a kötelességének s hűséges élettársa , de azt nem tudta neki megbocsátani, hogy apai örömben nem részesítette. Azt hitte egyébiránt, hogy e miatt keletkezett bánatát elpalástolhatja Odette előtt. Mind a kettőnek megvolt a saját gondolata, melyet nem közöltek egymással, mint nem közös szomorúságuknak az okát. Azonban egyszerre, eltérni látszott Bernard a rendes szokásaitól, mi nem csekély nyugtalanságot okozott Odettenek. Egy vasárnap, először történt, hogy férje távol töltötte tőle a napot. Odette bezárkózott a szobájába s tenyerébe hajtva fejét, a fölött tűnődött, mi oka lehet annak, hogy Bernard nem tért haza ? Több napon át nagyon későn tért vissza dolgozó szobájába, hol rendesen négy óráig dolgozott s midőn onnan kilépett, sajátságos vidámságtól sugárzott az arca s ha beszélt, élénken adott elő jelentéktelen dolgokat; aztán egyszerre elhallgatott, gondolatokba merült, miközben ajkáról olykor mosoly lebbent el. (Bolyt. köv.) 2251 — Tudomány és irodalom, falvakban és falukon élnek. De az ilyesmik mellett nem egy finom megjegyzéssel is találkozunk. Általában igen rokonszenves hangon ír Justh könyvéről, kiemeli egypár falusi képének költészetét, »kevés a képzelőtehetsége — írja, — de jól lát, jól színez és mélyen érez«. A mellett alkalmat vesz magának megdicsérni Haraszti Gyulának »Andre Chenierrel« írt kritikai könyvét, melyről annakelőtte mi is megemlékeztünk volt. Azt írja Harasztiról, hogy »könyvében igen pártatlan, igen tudós (talán nagyon is tudós), igen igazságos kritikusnak mutatta be magát«. Végre Parisban is kezdik igazságos mértékkel mérni az idegen írókat. * Tudományos út a kannibálok közé. Ifj. Abraham Antal bécsi ismert természetbúvár még e hónap folyamán nejével, ki gyakorlott praeparator, tudományos kutató és gyűjtő, útra indul az Új-Hebridákra, a Santa Cruz és Salamon-szigetekre. Ezek a déli tenger legkevésbbé ismert szigetei, nagyobrészt kannibál lakossággal. A szigetek belsejébe európai ember még nem hatolt és bizonyára Abrahamné lesz az első fehér nő, aki ott megfordul. Abraham Suez-Colombon át Melbornineba utazik, ahol kiegészíti felszerelését. Bár elsősorban zoológus, rajta lesz, hogy a fölkeresendő vidéken Ausztria kereskedelmének és iparának is új teret szerezzen. Az egész út 3 — 4 évet fog igénybe venni és eredménye osztrák tudományos intézetek javára fog szolgálni. * »Történelmi Tár.« Az akadémia történelmi bizottságának kiadványából az október-decemberi füzet látott napvilágot. Tartalma a szokott változatossággal és érdekességgel tűnik ki. Szilágyi Sándor befejezi »Újabb pótlék Szamosközy történeti feljegyzéseihez« című közleményét, mely az olvasó kiváló figyelmére tarthat számot. Ugyancsak Szilágyi közli Lippai György esztergomi érsek több levelét. Ezek a levelek a két Rákóczi György idejéből származnak is érdekesen jellemzik a főpapnak a protestáns fejedelmekhez való viszonyát. Willing R. folytatja a Svédország levéltáraiból való és Magyarország történetével összefüggő okiratok bemutatását. E második közleménye 40 lapra terjed. Az okiratok egy része az 1842-diki alkudozásokra vonatkozik. Beke A. az erdélyi káptalan levéltárából való feljegyzéseket, Barabás Samu pedig Erdély történetére vonatkozó regestákat közöl, mind a kettő folytatólag. Dr. Szádeczky Lajos Kovacsóczy Farkas kiadatlan leveleit (1574—94) mutatja be. Kovacsóczy, ki Erdély történetében kiváló szerepet játszott, előkelő politikus, államférfi, de kiváló író és tudós is volt. Levelezésben állott saját fejedelmein a Báthoryakon kívül Erdély, Magyarország és Lengyelország legkimagaslóbb történeti alakjaival és tudósaival. Mika Sándor közli I Rákóczi Györgynek a brassói bíróval és tanácscsal való levelezését, Szerémi pedig a hatodik közleménynyel befejezi a Bars megye hajdanából való »emlékek« bemutatását. Jakab Elek Bornemisza Anna fejedelemnő írásaiból közöl néhányat. Ezekből kitűnik, hogy Apafi volt az az erdélyi fejedelem, kinek a porta védelme a legtöbbe került. A fejedelem és fejedelemnél pontosan feljegyezték, mennyi arany meg tallér kell egy éven át a portának, követeknek, pasáknak. Akadémia. (Összes ülés, október 31-dikén.) Az akadémia tegnap báró Eötvös Lóránt elnöklete alatt összes ülést tartott. A programman a folyó ügyek mellett Szily Kálmán főtitkár emlékbeszéde állott a néhai Sztoczek József r. tag fölött. Szily kiváló gonddal készült, tartalmas beszédben emlékezett meg az elköltözött tudósról. A hallgatóság soraiban voltak mindkét egyetem tanárai és az akadémikusok közül számosan, a természettudományi társulat s a mérnök-egylet küldöttségei, az utóbbi Lipthay Sándor elnök vezetése alatt. Szily az emlékbeszédét azzal kezdte, hogy századunk közepén hárman, Tarczy Lajos, Jedlik Ányos és Sztoczek József tűnnek ki ama hazánkfiai sorából, kik magyar nyelven művelték a fizikai tudományt. Sztoczek, a legfiatalabb közöttük, 1819. január 19-dikén született Szabadkán ; a gimnázium végzésével a pesti szeminárium papnövendéke lett s mint negyedéves theologus, 1840. tavaszán a budaújlaki templomban hitszónoklatot tartott. Sztoczek elégedetlen volt e szónoklata hatásával s ekkor elhatározta, hogy megválik a papi pályától. Még ez év őszén a »mérnöki intézet« hallgatói közé iratkozott, ahol akkor fizikát nem is tanítottak. Később, mikor a kir. József-ipariskolán éppen a fizika tanára lett, kinevezése után kezdett tulajdonkép foglalkozni e tárgygyal, melynek utóbb első képviselőjévé lett Magyarországon. Midőn az intézetet műegyetemi rangra emelték, ő vette át annak igazgatását,, működésével a műegyetem jövendő felvirágzásának magvait hintve el. Szervező talentuma megszerezték neki a közoktatás élén álló férfiak bizalmát. Egymásután nyerte el a különböző kitüntető állásokat; alelnöke lett a közoktatási tanácsnak, igazgatója a középiskolai tanárképző intézetnek s elnöke a tanárvizsgáló bizottságnak. Ezek mellett szorgalmasan eljárt a főrendiházba, melynek 1885. óta volt tagja. *