Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-01 / 302. szám

című rajz is, mely tréfás, víg epizódot ad elő bus cím alatt. Következnek fiatal korban elhunyt jó barátok: Toldy Pista, ki előbb költözött el, sem mint Isvánná lehetett volna, nem egy jó művet hagyva hátra, de még több szép reményt vive magával a sírba; Már­kus Pista, ki már a törvényhozói pályán is utat tört magának, midőn erős teste megtört, éles elméjének világossága kihunyt. Györy Vilmos, e tetőtől talpig szeretni való ember, költő nemcsak munkáiban, hanem magánéletében is, a baráti asztalnál, a családi körben, e mellett tömérdek munkát végező pap, tanító, író, ki mindenre szerzett időt, csak arra nem birt, hogy sokáig éljen. A könyv legrégibb halottja egy erdélyi ifjú: Zajzoni Rab István, (meghalt 1862-ben), ki rajon­gott a szabadságért a szolgaság idejében, vágyott keletre, hogy őseink nyomát kutassa s Bécsben kel­lett egy kis hivatalban éldegélnie; álmodozott szabad­ságról, dicsőségről s egyik álma sem teljesült. Tóth Kálmánról, a magyar líra e kiváló képvi­selőjéről is van emlékezés, bár ennek széles­ körű pályájához mérten csak vázlatos. De vissza kell emlé­keznünk az elöljáró beszéd őszinteségére, mely szerint itt a személyes érintkezések emlékeit kell keresnünk , nem teljesen kidolgozott lelki arcképeket, hanem csak jellemző vonásokat a képekhez. Élet- és jellemrajzo­kat nem találhat itt az olvasó, hanem az életrajzira fog találni értékes adatokat, történetkéket, de a­melyekben kedvét lelheti mindenki, mert egyéni benyo­másokat és korrajzi körvonalakat is kap. Írónk jó hegedűs lévén, még pedig érzéssel ját­szó magyar muzsikus, a ki játszott cigányok élén Trieniawsky és Liszt előtt is, könyvében három elköl­tözött jó cigány emlékét eleveníti meg. Ezek Rácz Pál, Berkes Lajos és Bunkó »bácsi.« Jellemzi játé­kukat és természetüket s igaz magyar érzéssel becsüli tőrül fakadt muzsikájukat. * Stefánia trónörökösné Jókai Mórnak. Jókai Mór, mint az »Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és kép­ben« című néprajzi vállalat magyarországi részének szerkesztője, kérelmet intézett Stefánia özvegy trón­örökösnéhez, hogy a »Dunántúl« és »Felvidék« című kötetekhez járuljon balatoni és pozsonyi képekkel. A főhercegasszony örömét fejezte ki a mű előhaladása felett és reményt nyújtott, hogy talán a jövő évben adhat rajzokat. Az erdélyi és horvátországi kötetek­hez már most vannak rajzai, melyeket szívesen át fog engedni. A levélben a főhercegasszony megköszönte Jókainak a kis Erzsébet főhercegnő részére küldött »Mesés könyv«-et is, megjegyezvén, hogy Jókai műveit könyvtára díszének tartja. A levél e szavakkal végző­dik : »Legbensőbb köszönettel folytonos fáradozásáért sokszor üdvözli önt — Stephanie.« * Magyar Írókról Parisban. Érdekes, hogy a francia sajtó Justh Zsigmondnak »A puszta könyvéé című művével, melyet tudvalevőleg Vautier franciára fordított, még mindig foglalkozik. A Revue Bleue­ múlt heti számában Faguet Emil, a jeles és nagyte­kintélyű kritikus hosszabb cikket szentel neki. Azzal kezdi, hogy ő szereti a magyarokat, szereti a magyar költészetet, főkép­t Lenaut. Aztán általánosítva Justh szokását, kijelentik, hogy a magyarok nem a szer­kesztőségek irodájában és a szalonokban, hanem a »Szilágyi effendje címen emlékezik a jó Szilá- I gyi Dánielről, a­ki honvédtisztként bujdosott ki Konstantinápolyba, ahol sokat tudó orientalista lett belőle s egész haláláig (1885-ig) szives kalauzolója a nagy török fővárosban minden valamirevaló magyar vendégnek, a ki őt fölkereste. Ludassy Mórról szintén olvasunk nekrológot, de még érdekesebb, (mert kort is fest, még pedig szomorút,) egy levél története, melynek címe: » Va­dász Miklósné asszonyságnak Pesten.« Az 1850-diki ősz egy bus őszi estjén fáradt utas tért írónk szülei­nek abonyi hajlékába. Bujdosó magyar volt: Vadász Miklós, voltaképp pedig Vörösmarty, a nagy költő. Mikor írónk, mint kis diák, a fővárosba jött az iskolá­ba, rábíztak egy levelet, melyet a költő írt a nejének. Hogyan, mennyi szorongás és baj közt adta át ezt a levelet, az van leírva a rajzban. Egy keretbe három halott emléke van össze­foglalva : a Fest Imréé, ki államtitkár, bank-alkor­mányzó volt s egyszersmind Petőfi lelkes magyar for­dítója ; a Toperczer Jánosé, ki valaha irói babérok­ról álmodott, de a valóságban prózai kötelességek emberének kellett lennie; meg egy fiatal nőé, ki gaz­dag leány létére szegény iró neje lett s igen fiatalon halt meg. Berekeszti a sort az »Öreg ur« , Deák Ferenc, kiről az van elbeszélve, hogy mint időzgetett Ráth Mór könyves­boltjában s micsoda és mennyi köny­vet vett. Mindenkiről valami érdekes, a­mi jellemez. Em­lékeztető inkább, mint egész emlék. Komoly keretben eleven történetek és mozzanatok, akár a virágkoszo­­ruk mosolya a sirhalmokról. Nem nyomasztó, hanem érdeklő hang, mely meg-megkap és mélázásba ejt. Jól mondja írónk, hogy »a szomorúságnak is megvan a maga édessége«. Emlékezni azokra, kik szivünknek kedvesek és büszkeségünkre méltók valának: ez a szomorúság édessége. A gyöngélkedő nem volna. Azt mondja, ha valaki a világon megtalálhatja az ő leányát, bizonynyal az, a­ki Alicet annyira szerette: a férje. De szeretné Alice­­nak a fiát is. Mindig sír, mikor felőle beszél. Oh, ha isten úgy akarja, egyszerre többen találhatnák f­öl a boldogságot, ügyeiket jól elrendezve. Vajha akarná! Ölellek, édes Odette, öreg lelkemmel, melyet csupán a remény szála köt még a földhöz. Keresztanyád Gaspeau Her­minie.« Odette nehány hónappal azelőtt kapta ezt a le­velet, melyet gyakran öntözött a könyeivel. Az meg átolvasta azt s ma, végre, elhatározta magát, hogy meghozza azt az áldozatot, melyre őt ez a kegyes életű agg leány buzdította. Elhatározta, hogy föl­keresteti Bernardnak és Alicenek a fiát. Minthogy ő bensőleg szerette férjét, kész volt még vértanuságot is szenvedni, ha az által férjének a boldogságát elő­mozdíthatta. De hasztalan volt minden törekvése. Az ügynök, a­kit Terrisnek a fölkeresésével megbízott, arról értesült, hogy ez mit sem tud nejének a hollétéről. Odettet megnyugtatta az a tudat, hogy ő megtette a kötelességét, pedig mennyi fájdalomba és önmegtagadásba került az neki! Eközben Bernardnak mogorva kedélyhangulata nem oszlott el, noha Odette váltig igyekezett őt föl­­vidítani s kellemessé tenni neki azt a néhány órát, melyet naponkint körében tölthetett. Küzdött ama közönyösség ellen, mely lassankint a legmélyebb sze­relmet Bernardnál gyöngéd barátsággá változtatta. Odette gyorsan átalakult párisi­­asszonynyá, elhagyva tartózkodó modorát, a nélkül hogy kelleméből veszí­tett volna, mig szendeségének a kacér divat különös bájt kölcsönzött. Megkisérle érintkezni a társadalommal, mely­ben kedvessé és igézővé tette magát, csak azért, hogy hódításainak a hire felébressze férjének kihűlni kezdő szerelmét. A férj mosolygott, midőn látta, hogy a felesége mennyire iparkodik kedvét keresni, de az udvarias hókkal nagyon fösvénykedett, azt hivén, hogy ő telje­sen boldoggá tette Odettet. A fiatal asszony ekkor magába zárkózott , vagy a himzőtűhöz, vagy könyvekhez folyamodott, hogy szórakozást találjon azokban. Majd férjének a vágyait és ízlését tanulmá­nyozta s dolgozó asztalát mindenféle oly csecsebecsé­vel halmozta el, a melyekkel Bernardnak örömet szerezni vélt. Ügyelt különösen arra, hogy semmiben se találjon fogyatkozást. Ez pedig az önző közönyös­ségével fogadott mindent, a­nélkül hogy ezt a gyön­géd figyelmet legalább nyájas szavakkal viszonozta volna. Eszébe sem jutott, hogy háláját kifejezze, oly természetes dolognak tartotta nejének áldozatkész­ségét és előzékenységét. Azt látta Bernard, hogy felesége minden tekin­tetben megfelel a kötelességének s hűséges élettársa , de azt nem tudta neki megbocsátani, hogy apai öröm­ben nem részesítette. Azt hitte egyébiránt, hogy e miatt keletkezett bánatát elpalástolhatja Odette előtt. Mind a kettőnek megvolt a saját gondolata, melyet nem közöltek egymással, mint nem közös szomorúságuknak az okát. Azonban egyszerre, eltérni látszott Bernard a rendes szokásaitól, mi nem csekély nyugtalanságot okozott Odettenek. Egy vasárnap, először történt, hogy férje távol töltötte tőle a napot. Odette bezárkózott a szobájába s tenyerébe hajtva fejét, a fölött tűnődött, mi oka lehet annak, hogy Bernard nem tért haza ? Több napon át nagyon későn tért vissza dol­gozó szobájába, hol rendesen négy óráig dolgozott s midőn onnan kilépett, sajátságos vidámságtól sugár­zott az arca s ha beszélt, élénken adott elő jelenték­telen dolgokat; aztán egyszerre elhallgatott, gondo­latokba merült, miközben ajkáról olykor mosoly leb­­bent el. (Bolyt. köv.) 2251 — Tudomány és irodalom, falvakban és falukon élnek. De az ilyesmik mellett nem egy finom megjegyzéssel is találkozunk. Általá­ban igen rokonszenves hangon ír Justh könyvéről, kiemeli egypár falusi képének költészetét, »kevés a képzelőtehetsége — írja, — de jól lát, jól színez és mélyen érez«. A mellett alkalmat vesz magának meg­dicsérni Haraszti Gyulának »Andre Chenierrel« írt kritikai könyvét, melyről annakelőtte mi is megemlé­keztünk volt. Azt írja Harasztiról, hogy »könyvében igen pártatlan, igen tudós (talán nagyon is tudós), igen igazságos kritikusnak mutatta be magát«. Végre Parisban is kezdik igazságos mértékkel mérni az idegen írókat. * Tudományos út a kannibálok közé. Ifj. Abraham Antal bécsi ismert természetbúvár még e hónap folyamán nejével, ki gyakorlott praeparator, tudományos kutató és gyűjtő, útra indul az Új-Hebridákra, a Santa­ Cruz és Sala­­mon-szigetekre. Ezek a déli tenger legkevésbbé ismert szi­getei, nagyobrészt kannibál lakossággal. A szigetek belsejébe európai ember még nem hatolt és bizonyára Abrahamné lesz az első fehér nő, a­ki ott megfordul. Abraham Suez-Colom­­bon át Melbornineba utazik, a­hol kiegészíti felszerelését. Bár első­sorban zoológus, rajta lesz, hogy a fölkeresendő­ vidéken Ausztria kereskedelmének és iparának is új teret szerezzen. Az egész út 3 — 4 évet fog igénybe venni és eredménye osztrák tudományos intézetek javára fog szol­gálni. * »Történelmi Tár.« Az akadémia történelmi bizottságának kiadványából az október-decemberi fü­zet látott napvilágot. Tartalma a szokott változatos­sággal és érdekességgel tűnik ki. Szilágyi Sándor befejezi »Újabb pótlék Szamosközy történeti feljegy­zéseihez« című közleményét, mely az olvasó kiváló figyelmére tarthat számot. Ugyancsak Szilágyi közli Lippai György esztergomi érsek több levelét. Ezek a levelek a két Rákóczi György idejéből származnak is érdekesen jellemzik a főpapnak a protestáns feje­delmekhez való viszonyát. Willing R. folytatja a Svéd­ország levéltáraiból való és Magyarország történetével összefüggő okiratok bemutatását. E második közle­ménye 40 lapra terjed. Az okiratok egy része az 1842-diki alkudozásokra vonatkozik. Beke A. az erdélyi káptalan levéltárából való feljegyzéseket, Barabás Samu pedig Erdély történetére vonatkozó regestákat közöl, mind a kettő folytatólag. Dr. Szá­­deczky Lajos Kovacsóczy Farkas kiadatlan leveleit (1574—94) mutatja be. Kovacsóczy, ki Erdély törté­netében kiváló szerepet játszott, előkelő politikus, államférfi, de kiváló író és tudós is volt. Levelezés­ben állott saját fejedelmein a Báthoryakon kívül Erdély, Magyarország és Lengyelország legkimagas­lóbb történeti alakjaival és tudósaival. Mika Sándor közli I Rákóczi Györgynek a brassói bíróval és ta­nácscsal való levelezését, Szerémi pedig a hatodik közleménynyel befejezi a Bars megye hajdanából való »emlékek« bemutatását. Jakab Elek Bornemisza Anna fejedelemnő írásaiból közöl néhányat. Ezekből kitűnik, hogy Apafi volt az az erdélyi fejedelem, kinek a porta védelme a legtöbbe került. A fejedelem és fejedelemnél pontosan feljegyezték, mennyi arany meg tallér kell egy éven át a portának, követeknek, pasáknak. Akadémia. (Összes ülés, október 31-dikén.) Az akadémia tegnap báró Eötvös Lóránt elnök­lete alatt összes ülést tartott. A programman a folyó ügyek mellett Szily Kálmán főtitkár emlékbeszéde állott a néhai Sztoczek József r. tag fölött. Szily kiváló gonddal készült, tartalmas beszéd­ben emlékezett meg az elköltözött tudósról. A hallga­tóság soraiban voltak mindkét egyetem tanárai és az akadémikusok közül számosan, a természettudományi társulat s a mérnök-egylet küldöttségei, az utóbbi Lipthay Sándor elnök vezetése alatt. Szily az emlék­beszédét azzal kezdte, hogy századunk közepén hár­man, Tarczy Lajos, Jedlik Ányos és Sztoczek József tűnnek ki ama hazánkfiai sorából, kik magyar nyel­ven művelték a fizikai tudományt. Sztoczek, a legfiata­labb közöttük, 1819. január 19-dikén született Sza­badkán ; a gimnázium végzésével a pesti szeminárium papnövendéke lett s mint negyedéves theologus, 1840. tavaszán a budaújlaki templomban hitszónoklatot tar­tott. Sztoczek elégedetlen volt e szónoklata hatásával s ekkor elhatározta, hogy megválik a papi pályától. Még ez év őszén a »mérnöki intézet« hallgatói közé iratko­zott, ahol akkor fizikát nem is tanítottak. Később, mikor a kir. József-ipariskolán éppen a fizika ta­nára lett, kinevezése után kezdett tulajdonkép fog­lalkozni e tárgygyal, melynek utóbb első képviselő­jévé lett Magyarországon. Midőn az intézetet mű­egyetemi rangra emelték, ő vette át annak igazgatását,, működésével a műegyetem jövendő felvirágzásának magvait hintve el. Szervező talentuma megszerezték neki a közoktatás élén álló férfiak bizalmát. Egymás­után nyerte el a különböző kitüntető állásokat; alel­­nöke lett a közoktatási tanácsnak, igazgatója a kö­zépiskolai tanárképző intézetnek s elnöke a tanár­vizsgáló bizottságnak. Ezek mellett szorgalmasan eljárt a főrendiházba, melynek 1885. óta volt tagja. *

Next