Fővárosi Lapok, 1892. december (29. évfolyam, 332-361. szám)
1892-12-01 / 332. szám
— Én nem mondtam, hogy unatkoztam, csak türelmetlen, izgatott voltam, vágytam ki a szabadba mint a madár, ha kalitkába van zárva és csak akkor csendesültem le egy kissé, mikor a napsugár egy-egy percre áttört a fellegeken, mert ilyenkor valami olyat reméltem látni, ami nagyon kedves előttem és ez a reményem egy párszor teljesedett is. Este pedig, tudja mivel mulattam ? megkerestettem azokat a népzenészeket és egész este muzsikáltattam magamat velük. — Igazán ? és tetszik önnek a mi méla, bánatos, de kissé egyhangú nemzeti zenénk ? Én azt hittem, csak reánk, románokra bírnak azok hatással és idegenek nem tudják élvezni azt. — A mi népzenénket is ország, világ hallgatják az emberek s a kettő között sok a rokon vonás. — Az önök népzenéje sok az más; azok ragyogó, szingazdag dallamok, melyekben élet, szenvedély sziporkázik, mig a mi zenénk csak borús, fájdalmas, mint a soká elnyomottságban sínylődött nép lelkülete. .. . — Amely annak a tegnapi énekesnek a dalában olyan igaz kifejezésre jutott. De hát ismeri ön a mi dalainkat? — Hallottam egy párszor magyar cigány zenét. Ide is elvetődik olykor egy-egy banda. Királynőnk szereti hallgatni őket. Az az érzelmes és mégis szilaj zene kellemesen hat költői kedélyére, míg a mienk még bánatosabbá hangolja szegényt. — Pedig az a dal, amit tegnap az a népdalnok akkor énekelt, mikor ön hallgatta, nagyon szép, azóta folyton a fülembe cseng, így kezdődik, ugyebár ? — — és halkan dúdolni kezdte. — És igy megy tovább— folytatta épp oly halkan Zinka és a két hang oly szépen olvadt össze a halk, panaszos melódiában. * S amint teltek, múltak a napok, Zoltán mind inkább haladott a javulás felé, a kötelékek rendre mind eltünedeztek, minden nap hosszabb sétákat lehetett tenni a pompás fenyves titokzatos mélyébe és ez a két lény, kiket a szánalom és a hála hozott össze, napról-napra jobban megértette, megszerette egymást. Még csak a kar hadd szabaduljon fel, hogy két karjával ölelhesse magához a szeretett leányt, akkor nem lesz többé béna, nyomorult, akkor megkérheti őt feleségül magának. — Zinka, drágám! — kiáltott elébe azon a napon, mikor először jött fel a maga erején a hegyre és bal karját először nyújthatta szabadon elébe — Zinka, édesem ! most már nem pirulhatsz magával tehetetlen kedvesedért, most már vezess, mond kihez forduljak, s kitől reméllhetem, hogy szived mellett a kezedet is megnyerhetem? Zinkám, én soha se tudakozódtam, élnek-e, hol vannak a szüleid ? ha nem, kitől függsz, kihez tartozol ? de most kérlek, mond, hova folyamodjam? Szemét lesütve, halványan, egész testében reszketve állott előtte a leány, ajka mozgott, mintha szólni akarna, de hang nem jött ki a torkán. (Folyt, köv.) A kiengesztelődés. — Olasz elbeszélés. — írta G. Pierantoni-Mancini. (Folytatás.) Először is, jó sokáig teljes csönd uralkodott a szobában. Rejtekemből jól szemügyre vehettem az öreg ur halvány arcát, melyet felülről egy nagy ablak világított meg. Nagyon különböző érzések hullámzását olvastam ki a szeméből. Vézna, fonnyadt arca idegesen mozgott s hol duzzadtnak, hol még inkább beesettnek látszott mint elébb ; vékony ajka remegett, midőn végre kérdezte: — Ön Rafáel képiró úr ? Semmi válasz. A báró egy lépést közeledett. — Eljöttem, műtermét megszemlélni . . .hogy a műveit láthassam. De Rafáel néma maradt, mintha az egész dolog nem tartoznék rá. — Sokat hallottam ön felől beszélni. ... De talán most nagyon is el van foglalva. . . . No majd máskor jövök. . . . S indulni készült a báró, mert Rafael hallgatásából azt gyanította, hogy ez rá ismert s mennél előbb óhajtott visszavonulni. Ám András, ki elérzékenyültségében oly furcsa arcot öltött, mely más körülmények közt nevetséges lett volna, elállta az útját s igy szólt: — Oh, kérem, báró ur, ugyan nézze meg őt jól! Hát nem látja, hogy ő csupa Julián ur, testestül lelkestől? . . . Nem érzi-e, hogy ő az ön véréből való? A szegény öreg szolga nem türtőztethette magát tovább s minden arisztokrata szokásairól és egyenruhájáról megfeledkezve, megragadta Rafaelnek oda nyújtott kezét s csókjaival és könyeivel borította el. Eme pillanattól fogva a csatát megnyertem. — Nagyapám! — kiáltott föl Rafael, oly hangon, mely a holtat is fölébresztette volna. Az öreg kitárta karjait s a következő pillanatban átölelték egymást oly szorosan, hogy összenőni látszottak. Midőn a gyöngédség emez első kitörése némileg alább hagyott, a fiatal ember csaknem felölelve vitte az öreget egy karszékhez, leültette s aztán melléje, az egyik térdére ereszkedett. Csak most láthattam Rafaelt arcban, mert addig folyvást háttal volt felém. . . . Mily szép volt ő! Oly túlvilágiasnak látszott s egy festőművész mintául használhatta volna egy szerájhoz. Szeme, mely most könynyel telt meg, telt, piros arca, mely most a fölindulástól meghalványult, a magas nyilt homlok, melyet fekete, göndör fürtök boriítottak, a finom ajk, mely most mozgott, mintha esdekelt volna, mindez nagyban járult az öreg báró büszke szivének a meglágyitásához, úgy hogy végre a göndör fejhez hajolt s csókjai közben susogta: — Oh, Julián, édes Juliánom! Talán azt hitte az öreg báró ebben a pillanatban, hogy rég látott fiával találkozott ismét. Rafael lassan kint kezdte visszanyerni hidegvérét , de mégis úgy tetszett, mintha inkább önmagával beszélne, semmint a nagyapjával, mikor ennek sovány, fehér kezét a kezébe vette és gyöngéden simogatva mondta: — Szegény, öreg nagyapám, mennyire törődöttnek látszol! . . . Sokat kellett szenvedned, midőn eltaszított hontalan fiadra gondoltál, kinek oly ifjún és áldásod nélkül kellett meghalnia ! ... De a büszkeség ... a gonosz büszkeség ! . . . Lásd, én értelek téged s megbocsátok neked azoknak a nevében, akik az égben érttünk imádkoznak! Ki adhatta neked azt a jó gondolatot, hogy engem fölkeress? . . . Vájjon nem a jó Beppe volt-e az? Te azt remélted, hogy inkognitódat megőrizheted. . .. Oh, legyen áldva az a jó öreg a ki.. . . — András! — vágott közbe a szolga, — András, a ki önnek az atyját a karjain hordozta. — De, én téged, nagyapám már százszor is láttalak. . . . Lásd, engem, egész életemben soha senki meg nem cirógatott az anyámon kívül s az a szegény s jó lélek is már sok évvel ezelőtt magamra hagyott. Ugye, nagyapám, meglátogatsz engem ezentúl is a műtermemben, hogy kissé bátoríts a munkámban ? Tudod-e, hogy tegnap még azt hittem, gyűlöllek , de most már szeretlek, hogy történt ez és miért, magam sem tudom; de érzem, hogy neked is szükség iged van némi szeretetre s hogy én is tehetek valamit öreg napjaid földerítésére. Én eközben úgy sírtam, mint a gyermek s igy gondolkoztam: — De jó, hogy most nincs itt az öregem, mert különben könybe fúrnánk mindannyian. — Rafael, te velem fogsz jönni, — szólt az öreg báró. — Én unokámnak és törvényes örökösömnek érzékenykedve. — »Úgy látszik mégis jól jövedelmez,« s mondám körülnézve a lakásban. — »De a rizikó és azonkívül a hatóság« . . . hozzám hajolt és fülembe súgta: »Ennek is, annak is, pénzzel kell betömni száját.. . egynek kétszáz, másnak ötszáz rubel jár hónaponként . . .« — A harmadik vagy negyedik szobában mintegy tiz személy volt. Némelyek teát ittak, mások bort. Mindnyájan a társasághoz tartoztak, kikről felteszik, hogy »tisztességesek.« Mindegyik ki volt fésülködve, tekintetük bágyadt, beszédük kásás stb. Midőn egymásnak bemutattak, majdnem csupa jóhangzású neveket hallottam. Kiderült, hogy az egyik a szomszéd birtokos, jóllehet még életében nem látta birtokát. »Ugyan mondja, szép birtok ?« — »Azt önnek jobban kell tudnia, hiszen hozza a jövedelmet.« — »Akár elhiszi, akár nem — semmit.« — »Jöjjön oda és nézze meg.« — »Csakugyan gondoltam rá, hogy szabadságot kérek és oda utazom, ha a miniszter megengedi . . . « mondá a görvélyes fiatal ember, minden szót álmosan ejtve ki. Igazságos isten ! gondoltam akaratlanul, midőn ezt a nyomorúságos, kiélt arcot néztem, azzal az utálatos, pöffeszkedő kifejezéssel —• ugyan melyik miniszter szorulhat te reád és minek is mondod ezt? — »Bizonyosan meg fogja engedni . . .« — »Gondolja ?« — »Sőt meg vagyok győződve róla,« mondom mosolyogva. — »Én az ellenkezőtől tartok. Túl vagyunk terhelve minisztériumunkban. Franciaországban Gambetta pártja már megint .. . szemmel kell őket tartani . . . Ma a herceg olyan rosszkedvű volt.« — Alig tudtam elrejteni, mennyire undorodtam e »tisztességes« társaságtól. És ezek csupa földbirtokosok voltak. Nem laknak birtokaikon, sőt el sem látogatnak oda! Folyton új vendégek érkeztek. Rajtam kívül csupa ismerősök voltak. Néhány francia nő is megjelent, továbbá két vagy három német és ugyanannyi orosz nőszemély . . . Trágár beszéd és kurjongatás hallatszott. Végtére mindnyájan, férfiak és nők, úgy vélekedtek, hogy ideje volnaelkezdeni.« »Rögtön elkészítek mindent. Kedve van ma nyerni, hercegem ?« mondá Kostya, egy rendkívül szép modorú és tétova tekintetű ifjú vállát barátságosan veregetve. »Múltkor vesztett, ha jól tudom?« — »Csekélység, tizenkét vagy tizenháromszáz rubelt. Nem emlékszem már.« — A hölgyek igyekeznek a gavalléroktól néhány aranyat kicsalni, azok szerencsehozók. Az utóbbiak pedig azt tartják, hogy játék előtt nem szabad pénzt sem ajándékozni, sem pedig kölcsönözni. Végtére mégis mindegyik kapaint valamit magának saját ügyességéhez, vagy a másiknak ostobaságához mérten. Rögtön készen volt minden, a másik szobában tolongtak és két asztal körül csoportosultak. Két toulettet állítottak fel. Az ebédlőből kihangzott egy utcai lármás nóta kórusban. Az ebédlőben, egy nagy, hosszú helyiségbe drága faragott bútorzattal, ezüstneművel dúsan megrakott pohárszékkel, középen állt, egy gömbölyű banker-asztal, mely nem volt kihúzva, sőt még abrosszal sem leterítve. Körülötte ültek a »mieink« (orloviak, tamboriak) két, három más egyénnel, kiket elébb nem láttam. Az asztalon egész battéria állt különféle pálinkás cognacos és boros palackokból. Tányérokon egész garmadákban fel volt halmozva a kaviár, sajt, nyers és főtt sódar, sült fogoly. Egy nyitott kártyaasztalon volt két gyertya és egész halom kártya; körülbelül két játék a földön hevert szétszórva. »Mitska!« kiálták mindnyájan, amint Szolderevszkyt megpillantották. És járta az ölelés és csókolódzás. Szolderevszkyt (a házigazda jó barátja és vele együtt tönkrement földesurból fölcsapott szerencsevadásznak) az első lépéssel benne volt a kerékvágásban és ő uralkodott a társaságon. — Hiába tettek nála eddig látogatást: »Csak tegnapelőtt jöttem vissza faluról. — Nos, igyunk egyet, nemde ?« — »Hogyne. De az ördögbe, milyen meleg van itt.« — Miért nem vetitek le kabátaitokat ?« — »Hja, barátocskám, itt van ám a házigazda — olyan mint egy hölgy: ugyan nagyon örül, hogy van szerencséje, de csak csendesebben legyünk, mondja. Követek volnának nála. Ezt bizonyosan csak úgy hazudja« — Petrovics Iván valami táncnótára gyújt és lábával a taktust dörömböli hozzá. Mindnyájan vele énekelnek, Szolderevszky hangosabban valamennyinél. — »Milyen hangja van a gazembernek! Lelkemet adnám értte! Gyere csókollak.« — Szolderevszky megölelte és jó oroszosan meg is csókolta. »Jól kirúgtunk ma. Az üzletet megkötöttem,« szólalt meg Nedobjeszkin, — »azaz, hogy majdnem megkötöttem. A szerződést Karlovics Kazimirral már aláírtam, a provízió felét kifizettem neki, nyugtát is kaptam róla. Itt hordom.« — És oldalzsebére ütött. — »Kapitányom szintén dolgozik. Tegnap az egész éjszakát átkorcsmáztuk ... a dologban már kész a felterjesztés a miniszterhez. . .. Látod, igy fogjuk elcsípni a milliócskát!» — Ismét egész khorusban rágyújtottak egy nótára. Szolderevszky rám nézett, szemével hol az egyikre, hol a másikra intve, mintha mondaná, micsoda kényelmű emberek,hogy kifosztanák magukat. »És az én téglagyáraim, azt el kell mondanom.« — szólalt meg az egyik. Szolderevszky azonban félbeszakítja, most nincs ideje az üzletekről való beszédnek. De az az ember részegségében fáradhatatlan és mindenkit téglagyárával untat. — »Kérlek, ne zavarj. Százezret vetnek egy órában . . . mennyit is tesz ez egy hónapban ?« — Általános kacagás. Összevissza kiabálnak:« «Öt milliárdot!« — »Többet!« — »Félannyit se!« Szolderevszky énekli: »Ez az ember téglát vet — 2484