Fővárosi Lapok 1893. március (60-89. szám)

1893-03-01 / 60. szám

»megindítása Nagy Károly műve« s ezzel megszün­teti közléseit. Ez mind az irodalmat és tudományt illette, tehát beszámoltunk róla, ha nem szívesen is, de kötelességszerűen. Az ötödik fejezetben elmondot­takat nem írjuk le utána. A mű­ klikkről, leány­ági, apósi stb. összeköttetésekről, csúfondároskodó hangon, határozott céllal mond — arról nem szá­molhatunk be. Az egyént illető gorombaságok nem kenyerünk, a tudományt illető kritika elöl nem zárkózhatunk el. Ha már összehasonlításról lehet szó, az első­séget a Plagiosippus félének kell adnunk. Mert bizonyításának ereje, dialektikájának készsége, hangjának nyugodtsága legalább megőrizték az érdektelen szenvedély külső látszatát. De ebben a szenvedély forr, tüzet és tüzet hány, egyáltalán nincs sine­­­a írva; nemcsak azt tanuljuk, hogy a Névtelen tudós, jártas ember, hanem, hogy csufon­­dárosan elmés. Tőle tanultuk cikkünk címet, az irodalmi szarhát. Mi a Névtelen kilétével nem törődünk. Országgyűlés. — A képviselőház ülése február 28-án. — Lassan, kimért lépésekkel bár, de feltartózhatat­­lanul közeledik a földmivelési átalános vita befejezésé­hez. Ehhez képest a kedélyek is kezdtek ébredezni, a hangulat pedig hova­tovább egyre élénkült, ésannyira, hogy az ülés végén már dörgött is. Hogy egész vihar nem támadt, ezt csak annak lehet köszönni, hogy a hon­atyák, de különösen az ellenzékiek jórésze már jóval kettő előtt odahagyták a Házat. A megmaradt kevés erő pedig elégtelennek bizonyult, hogy fölkavarja a hullámokat, így aztán nagyobb háborúság nem kereke­dett, legfölebb a holnap érdekessége gyarapodott, ami­korra néhány erélyesebb viszhangra lehet kilátásunk. De hát erről majd holnap. Ma Hortoványi József kezdte meg a vitát. Nem régi képviselő s így nyilván a szerénységén múlik, hogy a fellépése nem valami erélyes. Neki mindegy, akármiről beszél, a tenorja minden tárgynál csupa tolerancia, alázat és felebaráti szeretet, annyira, hogy rendesen már a harmadik szomszédja sem hallja, hogy miről beszél. Jobbfelöl egynémely túlbuzgó tölcsért csi­nál a fülei körül s úgy akar legalább egy szót ellesni a beszédéből. Meddő fáradság. — Bezzeg, nem ilyen kimondó vérü, ha szer­keszt! — jegyzik meg jobbfelöl, félreérthetlenül a Magyar Állam energikus cikkelyeire célozva. Ami a szomszédságot illeti, Hortoványinak ma a rendesnél is rosszabb napja volt. Nemcsak a harmadik szomszédja, de már a tőszomszédságában megtelepedett Atzél Péter is aludt a beszéde alatt. Arad város érde­mes képviselője úgy elunta magát, hogy félretett min­den respektust és a legszembeszökőbb módon bóbiskolt. — Ha mások nem restelnek elaltatni, ugyan miért res­­telnék én aludni ? — gondolhatta magában s olyan sort húzott, hogy bevált volna délutáni sziesztának is. Csakhogy ezért nem Hortoványi bűnhődött, hanem ő. Andreánszky, aki már valóságos veszedelemmé nőtte ki magát, lekapta Atzélt azon álmos positúrában, amint volt. Mivel azonban Atzél pártember, ezt a foto­­grafálást sokan zokon vették. Andreánszky megnyug­tatta feleit: — Hiszen ez nem Atzélra jellemző ! — Ugyan kire, amikor Atzél alszik ? — vetették ellene. — Hát Hortoványira, a­ki beszél. Az pedig nem pártember ! — védekezett Andreánszky. És valójában a fotográfus bárónak igaza van. Mert hát képzelhető-e szónoki hiúságot sértőbb malicia, mintha valakinek a hatásáról ilyen elaltatott argumen­tumokat örökítenek meg ? A gyorsírói följegyzések szorgos kutatása révén különben megírhatjuk, hogy Hortoványi ma nem Csáky, hanem a gabnaüzérek ellen s az olcsó hitel mellett foglalt állást. Herich Károly, a leyális horvát, sokkal udvaria­sabb ember, semhogy bántana valakit. És elannyira beléje csontosodott az udvariasság, hogy horvát létére még csak Magyarországot sem bántja. Ami manapság horvát embertől igazán csoda számba vehető. Ellenben aligha meg nem gyűlik a baja a »testvérekkel«, ha majd olvasni fogják, hogy milyen tanokat vall az ő delegátusuk. Mert Herich nem kevesebbet mondott, minthogy Horvátország jó gazdasági helyzetét föltéte­lezik a magyarországi egészséges gazdasági állapotok. Amennyire új hang ez, ép annyira jól eső horvát aj­kakról. Természetes tehát, ha Herichet minden oldal­ról tetszésnyilatkozatok fogadták. Még Baky István is egészen szelíden szólott és sürgette a vízszabályozást. Hanem már Kun Miklós, a következő szónok, sokkal telivérebb függetlenségi, sem­hogy ilyen simán adná. Úgy ráreccsentett a t. kor­mányra egykedvű mezőgazdasági politikája miatt, hogy csöndes állapotából még Atzél Péter is fölriadt. És pártolt minden elképzelhető indítványt,ami csak a kormány ellen szólott. A Kun példáján felbuzdult Molnár Józsiás is, ugyanaz a honatyánk, a­ki annak idején egyedül kár­hoztatta Wekerle valutás javaslatait. Ezúttal azonban nem a valuta ellen szólott, hanem romániai szarvasmarha és gabona ellen, a­melyeket tiltott utakon, Szerbián keresztül csempésznek be hazánkba a magyar tenyész­tés és termelés vesztére. Akárhogy nyújtották, akárhogy nyűtték, Mol­nárral mégis vége szakadt a szusznak. Nem akadt több szónok és be kellett az általános vitát zárni. Az egész Ház föllélegzett, olyan átalános örömmel látták ennek a tárgyalásnak a végét. Aztán sorra következtek a zárbeszédek. Dániel Ernő előadó eléggé terjedelmesen szólott a fölhozott vádak ellen s nem is valami lanyha modor­ban, ami nyilvánvaló volt az ellenzék sűrű és zajos til­takozásából. Bethlen András miniszter sokkal enyhéb­ben bánt a felszólalókkal, ami tőle egészen helyén­való volt, mert hát azok sem bántak vele mostohán. Ellenben Wekerle miniszterelnök, akinek a föld­­mivelés iránt tanúsított szűkmarkúságot vetették a sze­mére minduntalan, minden melléktekintettől menten lépett a küzdtérre s olyan erővel hol hadakozott, hol védekezett, aminővel az ellenzékiek közül is csak keve­sen éltek, minden számba vehető argumentum ellen hozott föl valamit. Bornemissza »apadék«-os kifogása ellen azt vetette, hogy hát a gyárosok ne használjanak likas hordókat, akkor kevesebb lesz az apadék. Likas hordókra nem lehet szeszadóreformot alapítani! — védte a miniszterelnök viharos tetszés mellett a maga álláspontját. Még nagyobb­ hatást ért el azonban annak kijelen­tésével,hogy hiszen az állami szükségletek növekedésével nem is fog­­ a tőzsde megadóztatásától visszariadni. — Éljen ! Helyes ! Ez már beszéd! — hajtották balfelöl. — Csak az ideje jöjjön meg ! —­ egészítette ki Wekerle. Ellenben Molnárnak a romániai gabona és főkép a malmok ellen való kifogásait nem találta indo­koltaknak. — Dejszen, sokkal kevésbé molnár hozzá Wekerle úr, semhogy erről beszélhessen! — vélekedett Molnár Józsiás székely őszinteséggel. — Kézdivásárhelyen magam is molnár vagyok ; jobban tudom a bajt! Azután a határidő üzlet ellen intézett hadjárat­tal szállt szembe. Ebben az üzletben nem lát akkora veszedelmet, mint látták a felszólalók, de ezt a kérdést különben sem lehet szabályozni úgy, a­mint kívánják, a külföldnek sem sikerült. Kun Miklós, a­ki szintén be­szélt erről a themáról, minduntalan közbeszólt.Wekerle utoljára is kijött a flegmából és kissé erélyesebben fe­lelt Kunnak, a mitől aztán Kun Miklós szörnyen hara­gos lett. Menten felszólalt s tiltakozott a miniszter­­elnök vágása ellen. — Egészen jogosan ! — vágott közbe váratlanul Apponyi Albert gr. Apponyi e megjegyzésével szemben a jobboldal hamarosan állást foglalt s viharosan kezdte éljenezni Wekerlét. A mitől Apponyi láthatólag még inkább neki­­gyuladt. — Nem fogjuk tűrni az ilyen hangot! — oppo­nált még egyre Apponyi. A jobboldal ettől ismételten vérszemet kapott és még zajosabban éljenezte generálisát. Apponyi pedig lenéző kicsinyléssel fordult hátra, ahol a pártjából egyetlen ellendemonstráló hang sem hallszott. Persze bizony, mert a hívei közül egyetlen szál sem volt már ott. Holott ilyenkor pedig helyén­való volna, hogy vezérük igazáért latba vessék szavukat, amint meg­teszik ezt odaát a mamelukok. Holnap már egy kissé későn lesz ! A többi zárbeszédet alig hallgatták. Az igaz, hogy csak ketten éltek a zárszó jogával: Bernáth Béla és Molnár Jónás, utólag azonban ezeknek a beszéde is hiábavalónak bizonyult. A többség csak a Szemercét fogadta el, a többit elvetette. Az ülés végén Busbach Péter interpellált sürgő­sen a fenyegető árvízveszedelem miatt. Bethlen minisz­ter megnyugtató választ adott, amit az interpelláló is, a Ház is tudomásul vett. — Kő . .. köszönöm . . . egy . . . egy pilla­natra, — hebegő zavartan a földesur, kit a fogad­tatás egészen kihozott sodrából, nejét a pamlag felé tolva, ki, nem akarván férjével bírókra kelni, engedett, noha látszott rajta a mély megilletődés és hogy csak egy hajszál választja el a sírástól. Mintha tövisekre ültek volna, helyet foglaltak egymás mellett, a méltoságos úr pedig állva maradt. — Ön az üzletét eladta, nemde ? . . . Mintha mondta volna valaki ... De én nem akartam el­hinni. Hiszen nagyon jól ment a mestersége. .. . — Igen, igen . . . nagyon jól ment, — vála­­szolá Gugyery emelgetve magát, mintha szúrná alulról valami és mintha föl is akarna állni, nem is. — A kedves feleségét igen szerették, — foly­­tatá a méltóságos úr. — Mondhatom, hogy igen szerették. . .. — Nagyon szerették . . . válaszolá Gugyery még jobban emelgetve magát, — igen nagyon szerették. — Mondhatom, én magam is szerettem. S egy­­átalában az egész tisztikar . . . — Oh igen ... az egész tisztikar . . . rebegő Gugyery, kinek hullt a verejték a homlokáról. — Sőt még a papok is . . . egészité ki az ez­redes úr, mire az asszony hangulata a sírásból a nevetésbe kezdett átmenni. Ezt az ezredes úgy értelmezte, talán azt hiszik felőle, hogy tréfál: — De komolyan mondom, kérem, még a pa­pok is. Hiszen maguk mondták a kanonokok. — Oh igen . . . igen . . . kérem . . . hogy ma­guk mondták . . . Épen azért, kérem, — szólt az excukrász végre fölemelkedve, mire neje is fölállt a zsebkendőt ajkaira szorítván. — Magamat aján­lom, kérem. . . Igen örültem, hogy szerencsém volt ... — Tehát mennek már . . . Részemről teljes sikert kívánok az uj pályához . . . Igen örültem... Igen örültem . . . A méltóságos úr meghajtotta magát és Gu­­gyerynéval ismét kezet fogott, sőt talán meg is szorította kissé, Gugyery pedig folytonosan haj­longva retirált az ajtóig : — Magamat ajánlom — igen örülök, hogy szerencsém volt. Az inas messziről nézte őket, amint a kocsi­ba másztak. — Hová megyünk most ? — kérdő Gugyery, mikor már egymás mellett ültek. — Haza, sziszegte a feleség. — Haza ? — kérdé a férj bámulva. — És miért haza ? . . — Azért, hogy ők járjanak én utánam és ne én ő utánuk . . . — Mondasz valamit ! . . kiáltá Gugyery, ma­ga is osztozván neje büszkeségében. IV. Az összeesküvők! Nincs mulatságosabb hely, mint az olyan falu, amelyben több közbirtokos lakik. Itt vagy az összetartás, vagy az ellenségeskedés van kifej­lődve, de mind a kettő nagyon mulatságos. Ha összetartanak, összejárnak, pompásan eltöltik, el­­pletykázzák, elkártyázzák, elvadásszák az időt ha pedig ellenségeskednek, akkor elveszekszik. Ez­ talán még nagyobb mulatság. Állandó azonban nem szokott lenni sem az egyik, sem a másik. Sem a barátkozás, sem a ve­szekedés. Időszakokra van beosztva, hogy föltalál­­j­­ák benne a változatosság ama varázsát, melynek a legnagyobb mestere, a rendező természet maga. Ő intézi azt úgy, családoknál, barátoknál, társasá­goknál, hogy a koronkénti összezördülések és neheztelések után, a kibékülés annál édesebb legyen. A borosnakiak, véletlenségből, most épen a barátkozás időszakát élték. A pünkösdnapi össze­jövetel Hadházyéknál volt előjegyezve s a dél­utáni órákat eltölteni, oda igyekezett valamennyi közbirtokos. Kedves, áldásos jó idő lévén, a csalá­dok gyalog indultak útnak. Egyik kúria a másik­tól nem is esett messze, maga a falu se nagy, még jólesik az a kis séta ebben a verőfényes időben­­ az ünneplő falusi nép tisztelettudó, tarka csoport­jain keresztül. Hol az egyik, hol a másik kúriából lépeget­­­­tek kifelé az uraságok, kisebb-nagyobb családta­­­­gok, felnőtt avagy növendék leányok, az ünne­­­­pekre haza­jött fiatal emberek, miniszteri fogal­­l mazók, törvényszéki jegyzők, joggyakornokok vagy jogászok, technikusok vagy medikusok sat Egyik-másik fiú a városból magával hozta a barát­ját is; ezek igen jól találták magukat a leányok- 504

Next