Fővárosi Lapok 1893. október (271-301. szám)

1893-10-01 / 271. szám

­ megtette az első lépést s bizonyára számos megye követi példáját. Csak gyorsan kövessék, mig a láng el nem alszik. És nyilatkozott Schlauch bí­boros is, s talán mondanunk sem kell, hogy a pap­ság — felekezeti különbség nélkül — kész sorom­póba állani e legsúlyosabb társadalmi betegség ellen. Azokat a kaszinókat pedig, melyek a tagok kizárásával vélik kipusztítani a párbajmániát, nem kérhetjük eléggé, hogy az orvoslás e módjá­tól álljanak el. Egy párbajjal sem lesz e miatt kevesebb, ellenben tartunk tőle, hogy sok kaszi­nónak, ha magukévá tennék e határozatot, lassan­ként elpárolognának a tagjai s helyükbe uj tago­kat aligha toborzanának. S nagyon furcsa és visz­­szás dolog lenne, ha kétféle kaszinók volnának Magyarországban: 1. oly kaszinók, melyeknek tagjait kigolyózzák, ha párbajt vivnak, és 2. oly kaszinók, melyeknek tagjait kigolyózzák, ha nem vívnak. S még furább lenne a helyzete annak a gentlemannek, a­kit több kaszinónak is lévén egyszerre a tagja, ha párbajozik, kidobják az egyik kaszinóból, ha meg nem, akkor kidobják a másikból. Szóval, így is, úgy is kidobatás a sorsa. Akárhogy forgassuk hát a dolgot, egyetlen­­és igazi gyógyszer súlyos betegségünkben: a tör­vény. Természetesen, a legszigorúbb törvény sem ér semmit, ha lelkiismeretesen, személyekre való tekintet nélkül végre nem hajtják. Hisz ma is meglehetős szigorúan meg lehetne büntetni a pár­­bajozókat, de látjuk napról napra, hogy esztendők helyett hónapokat, hónapok helyett napokat szab­nak ki a törvény alkalmazói. Ma senki sem fél a párbaj törvényes következményeitől s vannak emberek, kik azt hiszik, hogy nem is éltek addig, a­míg a szegedi államfogházban egy pár hetet nem mulattak. A szegedi államfogházban töltött pár hét, bizonyos nimbust kölcsönöz a gavallérok­nak s igy nem csoda, ha minden gavallér-palán­tának ambíciója, egy pár heti ülés. A közönséges polgári ész nem képes megérteni, hogy ilyen am­bíció is lehetséges, de igy van. S ez igy is lesz, mig a törvény rideg paragrafusai esztendőkben nem beszélnek a napok, hetek, s hónapok helyett. B. bekövetkezni. Miért ? Ma senki sem tesz semmit ■ ügyen, azért. Megértett? Hagyja el barátom, nagyja, él. Igyekezni fogok hozzászokni helyzetem­hez s ezután még figyelmesebben nézni a földet. Múltkor ugyanezt mondtam. Emlékszik. Lássa, nem hiába mondok ilyesmit. — Rendelkezzék velem. Mondja mit tegyek. A leány eléhajolt, benézett az ifjú kigyulladt arcába, bele­nézett a szemeibe és kiérezte azokból s a szívét. — Maradjon velem — súgta halkan. * Pár napra ezután arra kérte az ifjút, hogy hozzon magával alkalomszerüleg egy kis oltó­viaszt. Két vadrózsatot vásárolt a piacon, azokat veretné beoltani. Lőrinc készséggel ajánlkozott. Falun sok­szor foglalkozott ilyesmivel, elvégzi ezt is. Másnap oltó­viaszt vett és a professzorékhoz sietett. Út­közben azonban szembetalálkozott a levélhordó­­val, ki édes­anyjától adott át neki levelet. Elol­vasta az erős vonásokkal irt lapot, s rosszkedvűen gyűrte zsebébe. Nóra az első szobában várt reá. Kék csipké­vel szegélyezett, testhez simuló házi ruhában, de kissé halavány arccal, mely nagy szemeinek sötét fényét még inkább kitüntette. Lőrinc kissé elfogadva kivánt jó estét s azonnal munkához rán Lőtt. A rózsákat közelebb húzta a nyitott ablak­hoz, a viaszt rátette az ablakpárkányára, s Judith után kérdezett. — Még nem jött haza, — felelte a leány. — Kérek egy kést. Nóra nyújtotta s gyanakodva vizsgálta arcát. — Olyan izgatott ma . . . — Mindig. — Csak ma. Most. . . Kellemetlenség érte tán ? — Ellenkezőleg! Igen kellemes kötelességre figyelmeztet az anyám. — Anyja ? Az ön anyja nagyon szigorú asz­­szony . . . — És nagyon jó. Tőle kapom a legjobb és leggondosabb tanácsokat. Mióta emlékezni tudok és mióta édes atyám meghalt, mindig ő lát el utasításokkal. Kérek egy darabka vásznat. — Elég lesz ez ? — Elég. Lőrinc átvette s rákente a viaszt. — Ma ismét levelet ir az anyám, — foly­tatta élénkebb hangon, é s e levél ismét gondos tanácsokat tartalmaz. Tudja, egyedül vagyok. Soha sem volt testvérem. Én vagyok családom utolsó sarja s e miatt az egész család fő becéje. Mindenki velem vesződik. Ha valamennyi jó taná­csot megfogadnék, a­mit nagybátyáimtól, nénéim­­től és anyámtól kapok, egyenesen a paradicsomba jutnék. — Gúnyolódik ? — Isten ments! Most például, ismét szeretet­teljes figyelmeztetést kaptam az anyámtól, hogy ne keveredjem rossz társaságba, vigyázzak a drága egészségemre, s ha náthát kapok, csődítsem ma­gamra az egész orvosi fakultást és egyem végig mind a tizennyolc patikát. A leány elmosolyodott. — Ez az a kellemes kötelesség ? — Nem ez. Anyám házasságomra figyel­meztet. — Önt? — Igen. Kikötötte, hogy mire haza kerülök kettesben érkezzem. Mai levelében ismét­­ arra figyelmeztet és tizenöt tömött sorban óv az el­hamarkodott választástól.. — Jól teszi, — mondta a leány. — Meglehet, csakhogy az ilyen figyelmezte­tések merőben feleslegesek. Nekem legalább azok. Lássa, Nóra, beismerem, hogy engem könnyen hajlíthat tetszése szerint az, a­kivel rokonszen­vezek , tudom, hogy tele vagyok olyan indulatok­kal, melyek sehogy sem egyeznek a praktikus vi­lág közösen gyakorolt felfogásaival, de ebben az egy dologban nem fogadok el tanácsot senkitől. Még édes­anyámtól sem. — Javát akarja . .. — Oh tudom! Csakhogy nekem homlokegye­nest ellenkező felfogásom van a házasságról, mint az anyámnak, ki a kölcsönös becsülést, a vagyont is és a társadalmi állást tartja legelső sorban és egyedül szükségesnek. Én elengedem a vagyont és társadalmi állást is, s ha tanácsért kérdezne valaki, annak mind a két fülébe belekiáltanám, hogy a kölcsönös becsülés nagyon hideg kapocs egy egész életen keresztül tartó együttléthez, mely teljes odaadás nélkül az én szememben egyenlő a pokollal. Nóra ingerkedve intett. — Túloz. — Nem túlozok, — felelte hévvel a férfi. — Én .. . — Ön, barátom, ön még most is benne él a romantikában mely réges-régen eltűnt. — Vissza kell teremteni! — Meghalt . . .­ — ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése szeptember 30-án. Nagy a Polónyi öröme. Mégest sikerült neki az elszabadult nyájból nyolcat visszaterelni az egyedül üdvözitő akolba. És ennek a legújabb sikerének a tu­datában, nincsen olyan hosszú pózna, amelylyel föl le­hetne férkőzni az általa lakott magasságba. Ehhez a nagy örömhöz képest, nagy az ő lenézése is, minden rendű és rangú más embertársa iránt, mert hisz ki mutathat föl az övéhez hasonló sikereket; rajta kí­vül, ki az, aki még három nap alatt tudott huszonöt új hívet toborozni a zászlónak ? Olyan nincs több! Károlyi Gábor, a­kit a legújabb fúzió úgy ért, mint a­mikor valakit télvíz idején egy fazék hideg vízzel nyakonöntenek , csak úgy dúl-fül a benne meggyülem­­lett epétől. — Micsoda arrogancia lakozik ebben a tótban ? Szerinte a tót — Polónyi. És nem tudja megbo­csátani neki, hogy nagyra van a fúzióval. — Azzal ugyan kár hencegni! Ő zavarta ki — és ő hívta vissza őket! De engem ugyan hívhat! Aligha hívja. Elég neki az, amit már maga körül tud. Nem hogy a maszlagnak való Károlyit, de még csak a szelíd Madarász apót sem hívogatja. Pedig az öreg nagyon környékezi s még inkább mentegeti magát, amiért ő nem ment vissza. — Nem lehet — fiam, ha a szivem szakad meg, sem lehet! — Soh’se szakadj, Józsi bá’! Jól van ez igy! S úgy otthagyja a szegény Józsi bá’t a faképnél, mint szt. Pál a Pável püspök úr őseit. Aztán egyrészt, hogy megmutassa az ámuló publikumnak az ő rengeteg virtusát; másrészt meg, hogy fitogtassa az ő szabad­­elvűségét, foghegyről odaszól Magyarország leghatal­masabb emberének, a Wekerlének: — Hát... izé ... lesz e már valami abból a pol­gári házasságból ? — Micsoda arrogancia ! De micsoda farizeus ! — dünnyögi magában Károlyi Gábor, amint elvonul az irók karzata előtt. És kimegy egyenest a folyosóra. Hanem az ajtóban még egyszer visszafordul. Már az én gyomromban sok minden megfordult, de ezt az egyet nem veszi be ! Persze, hogy a jobb­oldal a prókátoros fortélytól dühbe gurult. És már-már rázúg, ha Wekerle meg nem csillapítja: — Hagyjátok csak ! Neki is kell élnie! Ravasz ember ez a Wekerle. Elhallgattatta a pártját, csak azért, hogy ő mehessen neki a fenkéjázó Polonniusnak. És neki ment, és szép szerével úgy meg­simogatta jobbról is, balról is, hogy a derék férfiú nagyon engedékenyen jegyezte meg végül: — Jól van, no... Hiszen csak azt akartam tudni.. Megszelídült pedig Polónyi attól, hogy igenis, az általa olyan forrón áhított polgári házasság meg lesz mentős hamarább. — Várjon ?! — rikkantott közbe Posinyi. Wekerle elmosolyogta magát: — Az én értesülésemben megbízható a kép­viselő úr. Tehát még nem tudja bizonyosan. És ha véletle­nül tévesen értesült, ha nem lesz polgári bázasság ? Wekerle olyas­valamit gondolhatott magában, hogy — akkor is te lesz az utolsó, a­kitől tanácsot kérek. Legalább vonásain a kicsibeverés ezt mutatta. Mondani azonban csak annyit mondott: — Akkor is fogom tudni — a kötelességemet! A mameluktábor megmozdult s hamarjában olyan éljenzést csapott, hogy csak úgy forrongott tök a Ház. Az éljenzés ugyan Wekerlének szólott, de mégis Po­lónyi vette magára: — Jól van, no ... . Hiszen csak ezt akartam tudni . . . Hát biz’ erre kár volt kíváncsiskodni. Mert ezzel ugyan nem lehet eldicsekedni az akolban. Közbe még volt egy kis intermezzo. Csipős is, metsző is, olyan, mint a decemberi szél. Nyilván előjele annak, hogy milyen csípősek lesznek itt majd decem­ber felé. Wekerle olyanfélét mondott, hogy maga taná­csolta a királynak : fontolja meg jól, hogy megadja-e az engedélyt a polgári házasságra, vagy ne ? És mert most a király megfontolja, Polónyiék fegyvert kovácsolnak abból, hogy a javaslat még nincs a Ház előtt. Aztán hozzá­tette: — Hohó ! Ezt nem engedjük a kezünkből kicsa­varni, mert ez a mi fegyverünk. Várady Károly, a­ki valaha ügyvédbojtárja volt Polónyinak, közbeszólt: — Csak aztán rozsdás ne legyen a fegyverük ! — Még azt sem tudja, hogy milyen. Hát várjon egy kissé ! Ezt Hegedűs Sándor mondta, a­ki egészen kijött a flegmából. De nyilván keveselte, mert aztán még meg­­toldta gondolatját : — Polónyi-iskola ! — Nem szégyellem! —­ replikázott Polónyi. — Gusztus dolga. Hogy Hegedűs, vagy valaki más vágta-e ki ezt a borsos két szót, azt nem tudom. De hallottam és a mi fő, láttam Polónyi színváltozását, nyilvánvaló jelét an­nak, hogy — de ez már nem volt a gusztusa szerint. Ilyen két szó után az ember rendszerint tízszerte élesebben visszavág. Ma megtudtuk, hogy van egy rend­kívüli mód is. A­mit Polónyi cselekedett meg. Hallgatott. Az ülés többi része már elmosódott. Csáky felelt Okolicsányinak múltkori interpellációjára a tanítók nyugdíjáról. Olyan feleletet adott, hogy Okolicsányi még meg is köszönte. Erről csak nem érdemes beszélni. Még kevésbé érdemes arról, hogy Perczel Dezső interpellált a takarmánykiviteli tilalom miatt. Mert ez csak akkor válik érdemessé, ha majd Bethlen felelni fog rá. Majd akkor mi is beszélünk róla ! 2212 —

Next