Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)

1893-11-01 / 302. szám

len szellemének esett kora áldozatul. A halottakat ne hibáztassátok, jók vagy rosszak voltak, most már csak könnyet és koszorút nekik! Magatok­kal s az élőkkel pöröljetek s gondolkozván egy­­egy korai halál okai felett, — vonjátok le a tanul­­tságot, a mig nem késő. Halottak estéjén nappali világosság ragyog fel az örök sötétség birodalmában. Ha ez a fényes­ség kiáradna a temetőkért falán! Ha világot vetne sötét útjainkra, melyeken most annyian botorká­lunk ... E. A doktor szerelme. — Egy okos ember komédiája. — I. A liget teljes pompájában zöldéll. A főváros közönsége nagy számmal tolult kifelé, hogy elözö­­nölje ezt a fővárosból kiemelkedő kis »oázist« s megtisztítsa kissé tüdejét a főváros poros, füstös levegőjétől. A Stephania-út korzóját a látni és lát­tatni vágyók tömege foglalta el, a gondosan ön­tözött út közepén pedig a számozott és számozatlan fogatok egész raja robogott fel- és alá. Lóversenynap volt. Az ilyen napokon a kö­zönség hozzá van szokva, hogy megbámulja a nagyúri fogatokat, a hölgyek toilette-jeinek pazar fényét, a lovak szerszámait, hogy kíváncsian kuk­kantson be minden egyes kocsiba, találgatva ki ül benne. Nem-e valami kapacitás? valamely ismert alak a művészvilágból ? vagy nagyúr, a­kinek az életéből aztán a helyes vagy nem helyes infor­mációk alapján szerzett részletek előadása fűsze­rezze tovább a társalgását. Most épen az a kis énekesnő foglalkoztatta a korzó sorait, a­ki ernyős japáni cabriolettjában előttük elrobogott. — Ez a kis »X« — kezdődött meg a refe­­ráda az egyik oldalon s mint a táviró, vagy tele­phon-sodrony rezgése, úgy hullámzott tovább a beszéd egyik széktől a másikig. —• »Szép szemei, az állán gödröcskék és csinos lábacskái vannak, ebben áll az összes tehetsége, de ezeket aztán művészi érvényre is tudja ám emelni!« A vizitorony fordulójánál összetorlódtak a kocsik, s az összes fogatok a Stefánia út hosszá­ban csak lépésben haladhattak előre. Abban, a­melyik ép e pillanatban a korzó fizető közönsége előtt elhaladt, egy elegánsan öltözött, körülbelül negyven-negyvenöt éves férfi ült, hanyagul hátra dőlve. Szemeit szórakozottan, majdnem unalmat kifejező tekintettel jártatta végig a közönségen, aztán ismét visszatekintett a kutyájára, a­mely kocsija aljában volt elhelyezkedve s meglátszott rajta, hogy az összes élőlények között, melyek ottan összegyűltek, ez az egy érdekelte legjobban. Az eleven táviró adta tovább a jelzést: » A Nagyságos ur!« A nők bólintottak a fejükkel, a korzó férfi tagjai pedig tiszteletteljesen emelték meg előtte a kalapjaikat. * A » Nagyságos úr« hírneves orvos volt. Nagy­­fontosságú felfedezéseket és ujjításokat tett az or­vosi pályán, a­mi által e rövid időn európai hírne­vűvé vált. »A te hírneved« — mondogatták neki a ba­rátai — »tovább marad fenn, mint bármely állam­férfié, akinek ténykedését a jelenkor milliói kísérik figyelemmel.« Ez azonban őt kevéssé érdekelte. A jelenkor­ral sem törődött, minek gondolt volna a jövőre. Általában nem érdekelte más, mint a tudomány. Még az illető egyén sem, akivel foglalkozott, csakis a beteg szerv, vagy a kór, a­melyet épen tanulmá­nyozott, kötötték le a figyelmét, az egyén ránézve közömbös maradt. Mindegy volt neki, akár nagyúr vagy egyszerű, feldolgozott tenyerű napszámos, ifjú grófnő, vagy cselédleány volt is az, a­kivel foglalkozott, egyforma lelkiismeretességgel gyógy­kezelte mindeniket és bámulatos eredményt tu­dott felmutatni. Általánosan ismert és irigyelt ember volt a fővárosban. Elegáns magas alakja, szabályos, szép arca, s olyan szúró, átható tekintete volt, hogy az emberek ha vele beszéltek, önkénytelenül lecsuk­ták a szemüket. Ő maga sokszor nevetve mondta, hogy a májakba és a vesékbe lát. Az érzelmeket nem tartotta egyébnek kép­zelődésnél. Az ítélőképesség szerinte az egyedüli egész­séges működése a léleknek, s azért betegét mindig csak arra figyelmeztette: »viselje magát okosan.« A privát életben komoly és tartózkodó em­ber volt, hidegen kimért, udvarias modora még a férfiak számára is majdnem megközelíthe­tlenné tette, a nőket pedig kétségbe ejtette vele. Általá­ban minden nőbetege szerelmes volt bele. Nem volt meglepve, ha nagyúri nők, ma­­gasrangú hölgyek magukhoz hivatták és a leg­­badarabb ajánlatokat tették neki. Hozzá volt szokva az ilyesmikhez. Voltak olyanok is, akik va­lami betegség ürügye alatt befeküdtek a kórhá­zába csak azért, hogy naponként lássák, s beszél­jenek vele. Ha erős, fekete alakjával nesztelenül megje­lent a folyosón vagy a kórterem küszöbén, a női osztály betegeit olyan izgatottság fogta el, hogy sorban ideggörcsöket kaptak. A víztoronynál ismét eligazodtak a kocsik, é s újból kezdődött a fogatok őrületes hajszája. A doktor alig várta, hogy kocsija egy mellék­utcát érjen, ott behajtatott és hazament. Ide nem kísérte el az utca zaja, jól esett neki a csend. Egész nap rendszerint a türelmetlenül várakozó betegek tipegése, izgatott felkiáltásai, és nyöszörgése töltötték be s tették nehézzé laká­sában a levegőt, s csak ilyenkor érezhette magát jól, mikor haza ment. Ilyenkor lefeküdt a divánra, rágyújtott egy szivarra, és gondolkozott. Nagy szellemi harcot vívott, ellenségei azok a vaskos, régi könyvek voltak, melyek ott voltak felhal­mozva szobájában állványokon és könyvszekré­nyeiben. Mikor ma hazaérkezett a kocsizásból, inasa egy névjegyet adott neki át, melyen angol nyel­ven a következő állott: »Joh­n Browell már két­szer kereste önt, ha akarja őt látni, keresse fel a Vadászkürtben, ahol ebédelni fog.« A másik olda­lon : »John Browell.« A tanár átöltözködött, és a vendéglőbe sietett. John Browell egyike volt azon keveseknek, akikhez szoros barátság fűzte. Browell rögtön meg­ismerte a tanárt, amint belépett elébe ment és ke­zet fogott vele. A doktor nagyon csodálkozott, azt hitte, erősen megváltozott, mivel már vagy húsz éve volt, hogy Browellt utolszor látta. Ebéd után elmentek sétálni, hogy szabadab­ban beszélgethessenek. Browell azt mondotta, hogy neki tizenegy órakor rendez­vous­­a van a Hunnia-vendéglőben. Hogy jobban teljék az idő, elmentek addig az operába. Pontban tizenegykor ott voltak a Hunnia-vendéglőben. Browell meg­találta rokonát, a­kivel találkája volt, a doktor pedig újságot vett elő s leült olvasni. A mellette lévő asztalnál hangosan beszél­gettek és kacagtak, nagy társaság volt együtt, egy pár kaszinói tag, előkelő katonatisztek, s a a­mint a tanár odanézett, megismerte közöttük azt a kis énekesnőt, a­ki a Stephania-után olyan nagy feltűnést keltett. Valószínűleg anyja volt az az éltesebb nő, a­ki még a társaságban jelen volt, mert a legnagyobb elragadtatással, sőt a csodálat egy nemével kísérte az énekesnő minden egyes mozdulatát, s jártatta aztán büszke öntudattal a közönségen végig a tekintetét. »Látjátok az én leányomat ?« A tanár nem tudott tőlük olvasni. A kis éne­kesnő szép volt, kedves és műveletlen, úgy lát­szott központja volt a társaságnak, rajongással és hódolattal vették körül, mit ő látható gyönyörű­­séggel fogadott. A tanár nem hallgatta, hogy mit beszéltek, de a zajról nem tudott olvasni. Letette a lapot s szórakozottan jártatta végig tekintetét a terem­hesse. Lent a földön minden oly csöndes volt és aludni látszott. Kallemet hibájának érzete boszússá és ügyet­lenné tette. Meg volt győződve, hogy valamely kellemetlenség éri őket. Eszébe jutott gyermekko­rának ama zord estéje, mikor Tuft­­le titkának kikémlelése végett könnt káborgott a városon kívül. Hát ő már teljes életében aggodalmaknak lesz kitéve, hogy hibáit megbűnhődje ? A legnagyobb szívszorongással haladt előre, remegve a fölött, hogy Rágni el talál bukni. Eme félelem nélkül a lefelé menés kellemes csúszkálás lett volna, de most a fiatal asszony is osztozott aggodalmában. Minden sikamlós hely valódi veszély­nek tetszett előtte, alig menekült ki egyből, már a másiktól kellett félnie. Végre megpillantották távolról az ígéret föl­dét, vagyis a magas házakat az utca két oldalán, melyeknek árnyában a hó még nem olvadt el. Fő­dolog volt oda eljutni, ott közelben volt a bér­kocsiállomás. Mindjárt oda érkeznek már. A fiatal­asszony megállt lélekzetet venni. Megkísérelt mosolyogni, de nem sikerült. — Várjunk itt kissé, — csengett. Távolból csengetyűhangot hallottak. Mind a ketten figyelni kezdtek. — Csak az utolsó kocsi ne távozzék el, míg oda érünk! — sóhajtotta a fiatal­asszony, — hi­szen már késő van! Az út nem sokat javult, a hó kemény volt, de legalább fövénynyel szórták be a házak alatt a gyalogutat; kissé gyorsabban lépkedhettek s las­­san kint nekibátorodtak. — Hála istennek! — kiáltott föl Rágni, megvigasztalódva, mintha jégtorlásból menekült volna ki. Alig ejtette ki azonban e szavakat, midőn hanyatt bukott. Rossz helyre jutottak, hol a kiön­tött viz megfagyott és síkos jég képződött. Kallem felé dőlt, ki elvesztve az egyensúlyt, szintén elesett, de pillanat alatt ismét talpon volt s fölemelésével foglalkozott, de a fiatal assszony mozdulatlanul feküdt ott, lehunyt szemmel. Kallem megborzadt. Agyrázkódás talán ? Föl­emelte a fiatal asszonyt, kinek lecsüngött a karja s arca sápadt és hideg volt. Kallem kikapcsolta a köpenyét. Végre megmozdult a fiatal asszony. — Rágni! — susogta, Kallem. — Rágni! Édes Rágni, bocsáss meg nekem. Rágni fölnyitotta a szemét. — Bocsáss meg nekem! . . . Ugy­e meg­­bocsátsz ? A vér ismét visszatért a fiatal asszony ar­cába s kezével a fölkapcsolt köpenyt tapogatta. Tehát élt s csupán elájult. hallom, nem fékezhetve örömét, átölelte a fiatal asszony nyakát s kétszer-háromszor össze­csókolta az arcát. — Oh, mennyire szeretlek! — susogta, újra megcsókolva. Rágni fölkelt ugyan a fiatal­ember segélyé­vel, de nem tudva megállni a lábán, ingadozott. Kallem egy kert kerítéséhez vezette s midőn látta, hogy ott megtámaszkodva fenn állhat, igy szólt: — Mindjárt keresek egy kocsit. S legott tova futott. Útközben arra gondolt, hogy először is ezt kellett volna tennie s akkor ez a szerencsétlenség nem történt volna meg. Végre talált egy szánat az állomáshelyen, fölpattant rá s parancsolta a kocsisnak, hajtson oly gyorsan, a mint csak tud, a nélkül, hogy tudatta volna vele, hová kell menniök. Mikor végre fölvilágosítást adott a kocsisnak, megindult a szán; útközben arra gondolt Kal­lem, mit tett és mondott ő a fiatal asszonynak, mi­közben a karjai közt tartotta. Most már a lebonyolítás következik. — Gyorsabban! . . Erre jobbra! . . Eles­­tünk s ő megsérült . . . Amott van ni! Kallem hirtelen leugrott a kocsiról s oda fu­tott a fiatal asszonyhoz, mig a kocsis megfordítva a lovát, odaállt a gyalogút mellé. Még mindig a kerítéshez támaszkodott Rágni, de már jobban érezte magát, s leeresztette kalap­jának a fátyolát. Mikor a fiatal­ember féléje közeledett, kezét nyújtotta, ez pedig átölelve derekát, a szánhoz ve­zette, fölültette és jól betakarta. Aztán utasította­ a kocsist, hogy hová hajtson. A fiatal asszony nem kérte Kallemet, hogy kísérje haza, nem köszönt, sőt még a szemét sem emelte föl. A fogat tova iramodott a szánnal. * Semmi sem hangol le becsületes embert any­­nyira, mint a saját ostobaságának érzete. Kallem amaz éjjel sokáig bolyongott az ut­cákon, míg végre úgy kullogott haza, mint a­ vert eb. Másnap reggel mit sem mert kérdezni a cse­lédtől, de este értesült ettől minden tudakozódás nól- 2480 is.

Next