Fővárosi Lapok 1893. november (302-331. szám)
1893-11-01 / 302. szám
len szellemének esett kora áldozatul. A halottakat ne hibáztassátok, jók vagy rosszak voltak, most már csak könnyet és koszorút nekik! Magatokkal s az élőkkel pöröljetek s gondolkozván egyegy korai halál okai felett, — vonjátok le a tanultságot, a mig nem késő. Halottak estéjén nappali világosság ragyog fel az örök sötétség birodalmában. Ha ez a fényesség kiáradna a temetőkért falán! Ha világot vetne sötét útjainkra, melyeken most annyian botorkálunk ... E. A doktor szerelme. — Egy okos ember komédiája. — I. A liget teljes pompájában zöldéll. A főváros közönsége nagy számmal tolult kifelé, hogy elözönölje ezt a fővárosból kiemelkedő kis »oázist« s megtisztítsa kissé tüdejét a főváros poros, füstös levegőjétől. A Stephania-út korzóját a látni és láttatni vágyók tömege foglalta el, a gondosan öntözött út közepén pedig a számozott és számozatlan fogatok egész raja robogott fel- és alá. Lóversenynap volt. Az ilyen napokon a közönség hozzá van szokva, hogy megbámulja a nagyúri fogatokat, a hölgyek toilette-jeinek pazar fényét, a lovak szerszámait, hogy kíváncsian kukkantson be minden egyes kocsiba, találgatva ki ül benne. Nem-e valami kapacitás? valamely ismert alak a művészvilágból ? vagy nagyúr, akinek az életéből aztán a helyes vagy nem helyes információk alapján szerzett részletek előadása fűszerezze tovább a társalgását. Most épen az a kis énekesnő foglalkoztatta a korzó sorait, aki ernyős japáni cabriolettjában előttük elrobogott. — Ez a kis »X« — kezdődött meg a referáda az egyik oldalon s mint a táviró, vagy telephon-sodrony rezgése, úgy hullámzott tovább a beszéd egyik széktől a másikig. —• »Szép szemei, az állán gödröcskék és csinos lábacskái vannak, ebben áll az összes tehetsége, de ezeket aztán művészi érvényre is tudja ám emelni!« A vizitorony fordulójánál összetorlódtak a kocsik, s az összes fogatok a Stefánia út hosszában csak lépésben haladhattak előre. Abban, amelyik ép e pillanatban a korzó fizető közönsége előtt elhaladt, egy elegánsan öltözött, körülbelül negyven-negyvenöt éves férfi ült, hanyagul hátra dőlve. Szemeit szórakozottan, majdnem unalmat kifejező tekintettel jártatta végig a közönségen, aztán ismét visszatekintett a kutyájára, amely kocsija aljában volt elhelyezkedve s meglátszott rajta, hogy az összes élőlények között, melyek ottan összegyűltek, ez az egy érdekelte legjobban. Az eleven táviró adta tovább a jelzést: » A Nagyságos ur!« A nők bólintottak a fejükkel, a korzó férfi tagjai pedig tiszteletteljesen emelték meg előtte a kalapjaikat. * A » Nagyságos úr« hírneves orvos volt. Nagyfontosságú felfedezéseket és ujjításokat tett az orvosi pályán, ami által e rövid időn európai hírnevűvé vált. »A te hírneved« — mondogatták neki a barátai — »tovább marad fenn, mint bármely államférfié, akinek ténykedését a jelenkor milliói kísérik figyelemmel.« Ez azonban őt kevéssé érdekelte. A jelenkorral sem törődött, minek gondolt volna a jövőre. Általában nem érdekelte más, mint a tudomány. Még az illető egyén sem, akivel foglalkozott, csakis a beteg szerv, vagy a kór, amelyet épen tanulmányozott, kötötték le a figyelmét, az egyén ránézve közömbös maradt. Mindegy volt neki, akár nagyúr vagy egyszerű, feldolgozott tenyerű napszámos, ifjú grófnő, vagy cselédleány volt is az, akivel foglalkozott, egyforma lelkiismeretességgel gyógykezelte mindeniket és bámulatos eredményt tudott felmutatni. Általánosan ismert és irigyelt ember volt a fővárosban. Elegáns magas alakja, szabályos, szép arca, s olyan szúró, átható tekintete volt, hogy az emberek ha vele beszéltek, önkénytelenül lecsukták a szemüket. Ő maga sokszor nevetve mondta, hogy a májakba és a vesékbe lát. Az érzelmeket nem tartotta egyébnek képzelődésnél. Az ítélőképesség szerinte az egyedüli egészséges működése a léleknek, s azért betegét mindig csak arra figyelmeztette: »viselje magát okosan.« A privát életben komoly és tartózkodó ember volt, hidegen kimért, udvarias modora még a férfiak számára is majdnem megközelíthetlenné tette, a nőket pedig kétségbe ejtette vele. Általában minden nőbetege szerelmes volt bele. Nem volt meglepve, ha nagyúri nők, magasrangú hölgyek magukhoz hivatták és a legbadarabb ajánlatokat tették neki. Hozzá volt szokva az ilyesmikhez. Voltak olyanok is, akik valami betegség ürügye alatt befeküdtek a kórházába csak azért, hogy naponként lássák, s beszéljenek vele. Ha erős, fekete alakjával nesztelenül megjelent a folyosón vagy a kórterem küszöbén, a női osztály betegeit olyan izgatottság fogta el, hogy sorban ideggörcsöket kaptak. A víztoronynál ismét eligazodtak a kocsik, é s újból kezdődött a fogatok őrületes hajszája. A doktor alig várta, hogy kocsija egy mellékutcát érjen, ott behajtatott és hazament. Ide nem kísérte el az utca zaja, jól esett neki a csend. Egész nap rendszerint a türelmetlenül várakozó betegek tipegése, izgatott felkiáltásai, és nyöszörgése töltötték be s tették nehézzé lakásában a levegőt, s csak ilyenkor érezhette magát jól, mikor haza ment. Ilyenkor lefeküdt a divánra, rágyújtott egy szivarra, és gondolkozott. Nagy szellemi harcot vívott, ellenségei azok a vaskos, régi könyvek voltak, melyek ott voltak felhalmozva szobájában állványokon és könyvszekrényeiben. Mikor ma hazaérkezett a kocsizásból, inasa egy névjegyet adott neki át, melyen angol nyelven a következő állott: »John Browell már kétszer kereste önt, ha akarja őt látni, keresse fel a Vadászkürtben, ahol ebédelni fog.« A másik oldalon : »John Browell.« A tanár átöltözködött, és a vendéglőbe sietett. John Browell egyike volt azon keveseknek, akikhez szoros barátság fűzte. Browell rögtön megismerte a tanárt, amint belépett elébe ment és kezet fogott vele. A doktor nagyon csodálkozott, azt hitte, erősen megváltozott, mivel már vagy húsz éve volt, hogy Browellt utolszor látta. Ebéd után elmentek sétálni, hogy szabadabban beszélgethessenek. Browell azt mondotta, hogy neki tizenegy órakor rendezvousa van a Hunnia-vendéglőben. Hogy jobban teljék az idő, elmentek addig az operába. Pontban tizenegykor ott voltak a Hunnia-vendéglőben. Browell megtalálta rokonát, akivel találkája volt, a doktor pedig újságot vett elő s leült olvasni. A mellette lévő asztalnál hangosan beszélgettek és kacagtak, nagy társaság volt együtt, egy pár kaszinói tag, előkelő katonatisztek, s a amint a tanár odanézett, megismerte közöttük azt a kis énekesnőt, aki a Stephania-után olyan nagy feltűnést keltett. Valószínűleg anyja volt az az éltesebb nő, aki még a társaságban jelen volt, mert a legnagyobb elragadtatással, sőt a csodálat egy nemével kísérte az énekesnő minden egyes mozdulatát, s jártatta aztán büszke öntudattal a közönségen végig a tekintetét. »Látjátok az én leányomat ?« A tanár nem tudott tőlük olvasni. A kis énekesnő szép volt, kedves és műveletlen, úgy látszott központja volt a társaságnak, rajongással és hódolattal vették körül, mit ő látható gyönyörűséggel fogadott. A tanár nem hallgatta, hogy mit beszéltek, de a zajról nem tudott olvasni. Letette a lapot s szórakozottan jártatta végig tekintetét a teremhesse. Lent a földön minden oly csöndes volt és aludni látszott. Kallemet hibájának érzete boszússá és ügyetlenné tette. Meg volt győződve, hogy valamely kellemetlenség éri őket. Eszébe jutott gyermekkorának ama zord estéje, mikor Tuftle titkának kikémlelése végett könnt káborgott a városon kívül. Hát ő már teljes életében aggodalmaknak lesz kitéve, hogy hibáit megbűnhődje ? A legnagyobb szívszorongással haladt előre, remegve a fölött, hogy Rágni el talál bukni. Eme félelem nélkül a lefelé menés kellemes csúszkálás lett volna, de most a fiatal asszony is osztozott aggodalmában. Minden sikamlós hely valódi veszélynek tetszett előtte, alig menekült ki egyből, már a másiktól kellett félnie. Végre megpillantották távolról az ígéret földét, vagyis a magas házakat az utca két oldalán, melyeknek árnyában a hó még nem olvadt el. Fődolog volt oda eljutni, ott közelben volt a bérkocsiállomás. Mindjárt oda érkeznek már. A fiatalasszony megállt lélekzetet venni. Megkísérelt mosolyogni, de nem sikerült. — Várjunk itt kissé, — csengett. Távolból csengetyűhangot hallottak. Mind a ketten figyelni kezdtek. — Csak az utolsó kocsi ne távozzék el, míg oda érünk! — sóhajtotta a fiatalasszony, — hiszen már késő van! Az út nem sokat javult, a hó kemény volt, de legalább fövénynyel szórták be a házak alatt a gyalogutat; kissé gyorsabban lépkedhettek s lassan kint nekibátorodtak. — Hála istennek! — kiáltott föl Rágni, megvigasztalódva, mintha jégtorlásból menekült volna ki. Alig ejtette ki azonban e szavakat, midőn hanyatt bukott. Rossz helyre jutottak, hol a kiöntött viz megfagyott és síkos jég képződött. Kallem felé dőlt, ki elvesztve az egyensúlyt, szintén elesett, de pillanat alatt ismét talpon volt s fölemelésével foglalkozott, de a fiatal assszony mozdulatlanul feküdt ott, lehunyt szemmel. Kallem megborzadt. Agyrázkódás talán ? Fölemelte a fiatal asszonyt, kinek lecsüngött a karja s arca sápadt és hideg volt. Kallem kikapcsolta a köpenyét. Végre megmozdult a fiatal asszony. — Rágni! — susogta, Kallem. — Rágni! Édes Rágni, bocsáss meg nekem. Rágni fölnyitotta a szemét. — Bocsáss meg nekem! . . . Ugye megbocsátsz ? A vér ismét visszatért a fiatal asszony arcába s kezével a fölkapcsolt köpenyt tapogatta. Tehát élt s csupán elájult. hallom, nem fékezhetve örömét, átölelte a fiatal asszony nyakát s kétszer-háromszor összecsókolta az arcát. — Oh, mennyire szeretlek! — susogta, újra megcsókolva. Rágni fölkelt ugyan a fiatalember segélyével, de nem tudva megállni a lábán, ingadozott. Kallem egy kert kerítéséhez vezette s midőn látta, hogy ott megtámaszkodva fenn állhat, igy szólt: — Mindjárt keresek egy kocsit. S legott tova futott. Útközben arra gondolt, hogy először is ezt kellett volna tennie s akkor ez a szerencsétlenség nem történt volna meg. Végre talált egy szánat az állomáshelyen, fölpattant rá s parancsolta a kocsisnak, hajtson oly gyorsan, a mint csak tud, a nélkül, hogy tudatta volna vele, hová kell menniök. Mikor végre fölvilágosítást adott a kocsisnak, megindult a szán; útközben arra gondolt Kallem, mit tett és mondott ő a fiatal asszonynak, miközben a karjai közt tartotta. Most már a lebonyolítás következik. — Gyorsabban! . . Erre jobbra! . . Elestünk s ő megsérült . . . Amott van ni! Kallem hirtelen leugrott a kocsiról s oda futott a fiatal asszonyhoz, mig a kocsis megfordítva a lovát, odaállt a gyalogút mellé. Még mindig a kerítéshez támaszkodott Rágni, de már jobban érezte magát, s leeresztette kalapjának a fátyolát. Mikor a fiatalember féléje közeledett, kezét nyújtotta, ez pedig átölelve derekát, a szánhoz vezette, fölültette és jól betakarta. Aztán utasította a kocsist, hogy hová hajtson. A fiatal asszony nem kérte Kallemet, hogy kísérje haza, nem köszönt, sőt még a szemét sem emelte föl. A fogat tova iramodott a szánnal. * Semmi sem hangol le becsületes embert anynyira, mint a saját ostobaságának érzete. Kallem amaz éjjel sokáig bolyongott az utcákon, míg végre úgy kullogott haza, mint a vert eb. Másnap reggel mit sem mert kérdezni a cselédtől, de este értesült ettől minden tudakozódás nól- 2480 is.