Fővárosi Lapok 1894. február (32-59. szám)

1894-02-01 / 32. szám

illetőleg az első triennium után nyilvánvaló, hogy rátermett e súlyos portreuille viselésére,­­ úgy mint senki más. Zichy Géza három esztendeje viseli immár azt nagy szakértelemmel, éber gonddal, példás íz­léssel (az Ízlést végig értelmezve az egész vonalon, az intendánsi szobától az ördöngös folyosókon ke­resztül a színpadig) és nagybecsű hidegvérrel. Az ügy iránt való egész szeretetre és igaz lelkese­désre volt szüksége, mikor az operaháznak részint ez intézettel született, részint különböző időpon­tokban beállott kóros állapotai orvoslásához fo­gott. Ez az intézet annyi financiális és művészeti krízisen ment keresztül, hogy lábraállítása meg­haladta egy ember erejét. Összeültek gyakorta a tudós és nem tudós konzíliumok. Zichy közvetlen elődje financiális tekintet­ben sokat jóvá tett, az ez idő szerinti intendánsra hagyva a nemesebb művészi teendőket, azt, hogy — mint Beniczky a búcsúbeszédében mondta — a próza aerája után következzék a költészet aerája. Mi most újra elolvastuk a Zichy gróf beik­tatásakor mondott beszédeket, elkészítettük az ígéretek és beváltások mérlegét s arra a meggyő­ződésre jutottunk, hogy a mostani intendánsnak még sok esztendeig nem adható meg — a föl­­mentvény. Lássuk, Zichy ezelőtt három évvel magyar művészetet enunciált »európai színvonalon«. A le­folyt három esztendő alatt több — egész estét betöltő — eredeti újdonság k­erült színre az operaházban, mint az előző évekkben együttvéve. Az összes újdonságok tiszta magyar előadásban kerültek színre és az ösz­­szes idegen művészeti magyarul tanulták be új szere­peiket. A múlt színházi idényben nem kevesebb mint hat újdonságot adtak elő, köztük két erede­tit, és három operát elevenítettek föl, köztük két eredetit. Ennél teljesebben nem váltható be programra. Az európai színvonal ideálja is egyre bizta­tóbban lengi át az előadásokat. Itt jelentékeny nehézségekkel kell küzdenie az intézet vezetősé­gének. Operaiskolánk működésének meddősége közismeretes. Azután a financiális tekintetek által szabott korlátok. Örökös rettegésben kell lenni, hogy megbillen az egyensúly vagy a művészeti vagy a pénzügyi serpenyő rovására. A legközelebbi jövőben itt az intendánsra és az igazgatóra ép oly terhes felelősségű, mint kényes feladatok várnak: sok éles és nyugodt kritikára, sok elszántságra lesz szükségük, hogy az operaház a jövőben túlságosan meg ne dráguljon. A fizetések fokozatos emelését ki lehet kötni szerződésileg, de a hang nem lesz szükségképen ú­ fizetéssel együtt nagyobb s így a közönség sem. Az intendáns még egyebet is hozott szóba ezelőtt három évvel: »Haladást, nyíltságot és mél­tányosságot«. A legszigorúbb méltányosság nélkül nem le­het el szolid alapon nyugvó műintézet. Egyenlő jogot kérünk a képességek kifejtésére mindenki számára! Senki senkinek kedvéért nem szerződ­tethető és el nem bocsátható, mert keserves leend a hosszú művészre, kasszára, vezetőségre nézve. Senki előtérbe nem tolható, senki háttérbe nem szorítható. Minden új szerep, ha csak lehetséges, két­­két művésznek, illetőleg művésznőnek osztandó ki; ez lehetetlenné teszi a művészi monopóliumot és a művészt megóvja a kifáradástól, így kívánja ezt a művészeti morál. Ez a ne­mes apodiktum mindenkor aktuális. Az intendáns feltűnően demonstrálta méltá­nyosságát, mikor azt a sokat firtatott, de maga az intendáns által nobilis könnyedséggel fölfogott paragrafust, az ebben biztosított vétő­jogát, me­lyet a miniszter teljes mértékben fönntartandónak mondott, az utóbbi hetekben, még a Nikisch emlék­iratát megelőzőleg is, nem használta föl. Ellenvetés nélkül aláírt az utóbbi hetekben az igazgató által elébe terjesztett két, nagy összegekre szóló szerző­dést (a Perottiét és az Ábrányinéét) és megnyugodott egy artistanő (Henszler idején) elbocsáttatásában. Zichy Géza tehát nem zavarja meg az igazgató circulusait. Hogy ki a legfőbb fórum egy costume kiutalványozására, ebből, azt hisszük, a legügye­sebb agent provocateur sem tudna palotaforradal­mat csinálni. Az intendáns még egyebet is megpendített beiktatásakor. »Önök néha — így aposztrofálta a művészeket — elismeréssel lesznek irántam, néha meg is haragszanak reám, csak arra kérem önö­ket: neheztelésük tűnő, bizodalmuk állandó le­gyen.« És azt is mondta az intendáns, hogy »Jaj annak az intézetnek, hol mindenki csak kötelessé­gét teljesíti: többet kérek, — lelkesedést!« Semmi kétség, ilyen intézetnél a ki nem elé­gített hamis ambíció mindig felüti csúnya fejét, melyről hamar lehull a masque, de állandó lett a bizalom és tisztelet az intézet összes komoly ele­meinél az intendáns iránt, a minden kicsinyesség­nek fölébe emelkedő karaktere iránt, a­mint hogy oly eklatáns módon nyilvánult irínta a bizalom és elismerés csak legutóbb úgy a korona, mint a kormány részéről. Neki épen a lejalitásának segélyével, sike­rülnie kell a személyzet minden egyes tagját meg­nyerni nem egy kontraktus, hanem a művészi cé­lok iránti igaz lelkesedés eszméjének. Hogy igé­nyeik maradjanak a méltányosság határai közt, hogy a sértett hiúság ne a cause celebreeket befogadó baráti újságpapíron keressen igazságot. Ilyen vezetés mellett, aminő a Zichyé volt, az intézet a lefolyt három év alatt végre meg volt óva mindennemű krízisektől és az Andrássy-úti házban mi sincs útjában az öntudatos, higgadt munkának. A nehezteléseknek, melyek itt-ott mutatkoz­tak s melyekhez elvégre mindenkinek joga és talán oka van, egészen ártatlan jellegük, lefolyásuk és következményük volt az opera vezetőségére nézve. A francia négyesnél mindig vannak tánco­sok, kik megbontják a rendet, sőt a könnyű és kellemes hírben álló quadrilleba tudvalevőleg be­állnak sokan, kik egyátalán nem tudnak a quad­­rillehoz. És mennyi baja a quadrille-rendezőnek a a táncosokkal. A vetélytárs­ hölgyek a chaine de dame-ban vonakodnak egymással kezet fogni, az egyik úr folyvást tour de dame-ot forog az ő höl­gyével, sőt többen is egyesülnek petit ronde-ra, két kezet fogva. A figurák és tourok egyre bo­nyolultabbakká válnak, a párok nem boldogulnak és azt mondják, hogy a rendező nem tud rendezni. Zichy Géza okosan és hidegvérrel rendezte, az első három tourt. — lássuk a következőket ! Ő tud hozzá! A kitűnő képzettségű új igazgató azt mondta a király ő felségének, hogy nagyon boldognak érzi magát — re bene gerenda. Az intendáns is, azt hisz­­szük, nagyon boldog és nagyon elégedett lehet re bene gesta et gerenda. MOLNÁR GÉZA. — Ez a tiszt valóban illik ehhez a leányhoz. — Miért inkább tiszt, mint más ? — Mert védelmezni fogja. — Mikor lesz az esküvőjük ? — Néhány nap múlva. — Ugy­e szereti kegyed ezt a kedves leányt ? — Nagyon. Sok szép tulajdonság van benne. Mint mondtam önnek, az atyja jó barátja volt fér­jemnek. Mielőtt elhalt, ránk bízta. Azóta soha sem vesztettük el szemünk elől. A legnagyobb gonddal neveltettük. Pompás kedélyű. Kissé büszke és merész. Ha férj volnék, engem is föllelkesítene. Derék, őszinte leány. Köztünk mondva, a büszke­­keség nőnél megbecsülhetetlen gyöngeség egy férj előtt. — Ha szereti kegyed, beszélje rá, hogy ke­rülje a korzikai levegőt. — Miért, mily okból ? — Mert ott baja történhetik. — Oly sok év után ? — Tartok tőle. — Rég volt ön Korzikában ? — Öt éve múlt. Ugyanakkor újra láttam azt a házat, melyben Savelli kisasszony született. — Nem lehetett attól megszabadulni, — mondta Ronconené. — Nem jelentkeztek rá vevők. A többi birtokot Corte és Bastia vidékén, könnyű szerrel lehetett értékesíteni. A san-marcellói bir­tokot, kétségkívül, elátkozottnak tekintik. — Valóban. Saját szememmel láttam. Puszta a kastély környéke s paraj, dudva, tüske borítja a talajt. Műveletlenül egyéb sem tenyészik ott, mint a rezgő nyárfa meg a gesztenyefa. Itt-ott láthatni juh- vagy kecske­nyájakat, egy-egy mogorva pász­tor őrizete alatt. Minden oly komor, vigasztalan ott, így beszélgettünk egy ideig, a tágas termek­ben föl s alá sétálva. Szeréna a táncosok tömegében volt, mikor, egy tiszt közeledett Ronconené felé. — Saran vicomte, — szólt a háziasszony felém fordulva. Láttam tehát a bálkirálynő jövőbeli férjét. Csinos, érdekes alak volt ez, finom, szőke bajuszával, rövidre nyírt hajával. Elegáns modora kifogástalan volt. Amaz udvarias tisztelettel közeledett a házi­asszony felé, mely a világfiakat jellmzi s midőn Ronconené észrevette, hogy a fiatal tiszt szeme valakit keres, igy szólt: — Ne háborgassa most. Ő pompásan mulat, így kell a fiatal korban. Nagyon szereti a keringőt táncolni. Midjárt visszatér­­. A tiszt leült mellénk s élénk társalgás fej­lődött ki köztünk. A vicomte a fiatal kor lelkesültségével be­szélt nekünk terveiről. Elmondta, hogy egy parányi kis palotát, egészen kicsiny, de kényelmes palotát rendez be magának, valahol a külvárosban. Váltig keres egy alkalmas lakhelyet, a mint a fészkelni készülő veréb valamely falüregben , de még nem talált. Aztán jegyeséről beszélt nagy lelkesedéssel. — Arany szív s egyenes lélek­­, — mondta; — finom, gyöngéd — és mily kedves! Látta-e ön? Valóságos ékszer­­! A szerelmes férfit oly terepre vezettem, melyen látni óhajtottam. — Ugy­e, Savelli kisasszonynak Korzikában tekintélyes vagyona van ? — kérdeztem. — Valóban. — De azt hiszem, nagyon el van az a birtok hanyagolva. Végzetes családi dráma folyt ott le, mint hallottam, midőn évekkel ezelőtt ott jártam. — Úgy van, — szólt a tiszt. Oly eset volt az, minek csak regényekben és szomorújátékokban fordulnak elő, de én annak köszönhetem, hogy jegyesemmel megismerkedhettem. — Hallottam, hogy véres harc folyt ott . . . — Valóban. Bősz lovagok, dühös Rolandok csatája volt az, de mai napság Korzikában is sze­lídültek az erkölcsök. Ezek a vad harcok csak a legendák országába tartoznak már .... — Azt hiszi ön ? — kérdeztem, kételkedve csóválva a fejemet. A kapitány a meggyőződés hangján viszonzó: — Alapos értesülés után beszélek. Ajacció­­ban és Bastiában több pajtásom lakik s a préfet is jó barátom, ki rég óta a legjobb viszonyban van családommal. A régi gyűlölködés kihalt. Tizenöt év alatt a villám, a vasút, a jó országutak gyors változást idéznek elő. Első gondom lesz fölkeresni azt a vidéket s ismét jó karba hozni az ott levő birtokot ? — Oda szándékozik ön költözni? — Természetesen. Nagyszerű vadászterületek vannak ott. — Feleségét is magával viszi ön ? A kapitány mosolygott. — Azt hiszi ön, hogy a lakodalom után rög­tön elhagyom ? Európai háborúnak kellene lenni, hogy erre bízhassanak, de még akkor is nagyon meggondolnám a dolgot. Elnémultam, mert nagyon bajos és nevetség 270

Next