Fővárosi Lapok 1894. szeptember (241-270. szám)

1894-09-01 / 241. szám

féle járványos betegségek, mint a régi rozoga házak­nak, mert az épületek anyagát senki sem ellenőrzi, újra festett régi ajtók és ablakok kerülnek a fényes házakba, melyek még nedvesek s máris tele vannak lakókkal. Itt a rossz viz s ott a nedvesség, amott a tisztátalanság: szent igaz, hogy ránk fér ez a nyolc­száz előadás, mit a tudós doktorok a közegészség­­ügyéről tartanak. A világ előtt kész szerencsénk a fiatalságunk, a­mely sok mindent megmagyaráz és kiment. Ám, mindent egybe vetve, erős a hitünk, hogy vendégeink jó emlékkel, ránk nézve kedvező benyomással távoz­nak majd falaink közül s ha nem is valamennyien, de jelentékeny számban közülök nem is sajnálják a fáradtságot: megismertetni Budapestet a maga igaz mivoltában. Ebben a reményben köszöntjük szeretettel a holnap érkező vendégeket. B■ E. A VADÁLLAT. — Rajz. — Irta: Révész Ernő. Tavaly őszszel egy borongós napon táviratot kaptam Csoknyai Gábortól. »Ha istent ismersz, jöjj be holnap a déli vo­nattal. « Végtére valahányszor csak bajban vagyok, mindig gondolok ugyan az istenre , mert bajom gyak­ran van, nem mondhatnám, hogy nagy idő szokott volna eltelni a­nélkül, hogy ő szent felsége megfor­dulna a fejemben ; azonban a Szegedre való utazás és az örökkévaló közt szembeötlő összefüggést nem tudtam kieszelni; csak annyit gyanítottam, hogy sze­gény Gábor valami nagy bajban lehet. Ahogy sejtettem: várt a pályaháznál. Ábrázatáról lerítt a lelke gyűrődöttsége: a szemei beestek, sötét karikák fogták körül, arca megsoványodott és haja rendezetlenül borult széles homlokára. Fanyarul üdvözölt. — Nagy a hiba, Béla, nagyon nagy. — Beszélj, beszélj, kérlek, — szóltam izga­tottan. Az történt, hogy az üzlete rosszul ment — cséplőgépeket, szenet, mit egyebet árult a gazdák­nak — s a börzén próbálta kireparálni a szerencsé­jét. De ott rossz világ jár a vidéki emberre. Elúszott a megmaradt vagyon is s ő olyanképp gondolt segí­teni magán, hogy a hitelbe vásárolt gépeket potom áron elvesztegette, a jóbarátaival, rokonaival szíves­­séges váltókat íratott alá (de kutya portéka pedig az a váltó, azt verje meg az isten, aki kieszelte!) s mikor már nyakig belemerült a szerencsétlenségbe, a baj elvette az eszét, nem írt a könyveibe semmit, sem hogy ő kinek tartozik, sem hogy neki ki az adósa és legutóbb már egy-két váltócskát is ha­misított. Nem tudja hogy történt, végképp nem tudja. Talán maga az ördög adta kezébe a tollat, maga az ördög . . . Elgondolkozott, álmatagul nézett a robogó kocsikra; azt hiszem, szentül meg volt győződve, hogy Belzebub vitte a bűnbe. — Ha most valamelyik hitelezőm csődöt talál kérni s kisül, hogy könyvet nem vezettem és kibújik az a pár hamis váltó: becsuknak. Nyöszörögve ismételte: — Becsuknak engemet, Béla, becsuknak. — De hát mennyivel fölözi az adósság a va­­gyonodat ? — kérdem elhülve. — Sokkal, nagyon sokkal. Lehet tízezer, tizen­ötezer, talán még több is. És a hitelem ki van me­rítve, a bank visszautasítja a váltóimat. Talán sej­tenek valamit a cudarok. Fogalmam sem volt róla, hogy mi végre avat be engem a titokba, mikor egyszer én pénzt neki nem teremthetek, hitelhez sem segíthetem. — Tudom, tudom —szólt csüggedten. De nem bírom már tovább magamban tartani. A világon senki sem tud a dolog felől, a feleségem sem. Azon­ban érzem, hogy megrepeszti a fejemet, ha nem mondom el valakinek. Ismered Midás király borbélyá­nak a történetét. — Régi, jó pajtások vagyunk gye­rekkorunk óta, de meg te okos ember vagy, annak ismerlek, hátha tudsz is számomra valami módot. Vagy ha nincs szabadulás, legalább megbizonyoso­dom felőle a te szádból s nyugodtam lövöm maga­mat agyon. — Gábor, Gábor, mi lesz a feleségedből, a gyermekeidből ? — A fiukat is megölöm. A feleségem majd megél. Gyönyörű szép asszony. Az megél. Az ajka megrándult, mint az elpityeredő gyereké. — Oh, azt az asszonyt itthagyni, azt! De nincs hozzá szívem, hogy elpusztítsam. Szótlanul ballagtunk befelé. — Végig gondol­tam az életét, melynek fiatalsága együvé esett az én ifjúságommal. Hányszor métáztunk együtt a régi te­metőben, öntöttünk a mezőn ürgét, mászkáltunk át a gyümölcsösbe a zsendülő barack és a nadrágunk ve­szedelmére, hányszor borsoltunk a preceptor ar orra alá vásottságunkkal, amely farsangok után alig igen maradt el a bojt: micsoda pompás világ volt az! Azután a munka esztendői jöttek , én betű­vel rongáltam a szemem, ő elment világot látni s ne­kem még a diploma sem volt kezemben, ő már meg­települt, tisztes kenyerét kereste, szép asszonyfeleség oldalán, majd két aranyhaju fiúcska fölnevelésének boldog gondját hordozva. Irigyelt ember lett. S most mindez egyszeriben füst és hamu. A »Tisza-kávéház« előtt haladtunk el. Odajárt ő is ebédutánonkint, meghányni-vetni a világ sorát s közben egy kis »csöndest« ütni. Alighanem lesz a kártyának is része az ő mostani állapotában. A nagy, tisztára törülgetett ablaküvegek mö­gött ültek ismerősei, ki kávét szü­rcsölve, vidám teve­­ferében, ki megelégülten pislogva kifelé a járó­ke­lőkre, akkorákat füstölvén, mint egy basa. Az egyik ablaknál sakkozó, a másiknál kártyás emberek. Mind jóllakott, magát kialudott úr, akinek rendben van a szénája. Gábor csak úgy lopva pillantott feléjük: neki ott nincs többé maradása. A törvényszék körül egy börtönőrrel találkoz­tunk. Sötétkék zubbonyban, kukorica­nadrágban és mindenek fölött óriási önérzettel lépdelt felénk. Kö­zömbösen tekintett ránk, de alighanem tűnődött egy pillanatig, billentsen-e tiszteletünkre a sapkája er­nyőjén , mert a karja mintha megmoccant volna e végből. Azután végigsiklott szemével Gáboron s vé­leményt változtatott. Gábor idegesen rezzent össze és meggyorsított léptekkel haladt tovább. Haza értünk. Az asszony a folyosón üldögélt s valami var­rást, kis ingecskét tartott ölében. Puha, fehér keze is le volt eresztve a munka fölibe s ő maga elmélázott szelíd, kék szemével az udvarban álló akácon, mely­nek ágait az őszi szellő gyöngéden hajtogatta jobbra­­balra.. Egy-egy fonnyadt levél hullott, szállingott le a gallyak közül: vége a nyárnak, vége! Oh, de rövid volt pedig, istenkém, de csak rövid! Észre sem vett bennünket, ahogy a tárva nyi­tott ajtón beléptünk. Hanem a szék mögött játsza­dozó két fiúcska közül a nagyobbik, szélnek eresztő kötényéből az ólomkatonákat — egy kapitánynak nyilván fejébe kerül a dolog — elibénk szaladt s a Gábor térdét nyalábolva körül, harsány örömben sikongott föl. — Apusom, apuskám! Az asszony meg sem mozdult, szomorúan nézett ki tovább a bólingató fára; csak mikor megszólítot­tam, kelt föl székről s mint a suttyó leány, akit a vendég tükrözésen kap rajta, zavartan, szemlesütve nyújtott kezet és mosolyogni próbált. — Isten hozta! Aztán enyelgő szemrehányással fordult a férjéhez. — Hát napközben is megtisztelsz bennünket ? Persze, csak azért, mert vendéget hoztál. Ugy­e, te gonosz ? Ezt a látogatásodat Kovács úrnak köszön­hetem. Nem tudtunk rá szólni semmit. Pillanatnyi szünet állott be. Az asszony alighanem tovább is megszerette volna őrizni ezt a kedélyeskedést, de nem bírta. Talán Gábor hallgatása is bántotta, talán nem volt képes magát oly gyorsan kiszabadítani azon érzelmek alól, melyeket az előbbi mélázás rakott szi­pillanatra elhallgatott a gróf s gondolatokba s merült. Majd kérdezte a tábornoktól, hogy vissza akarnak-e legott utazni. Az igenlő válasz után a gróf fölajánlotta nekik kocsiját, hogy a corbiei vasúti állomásig vele men­jenek. — Különben is, — tévé utána — Párisig együtt utazunk, ha önök is úgy akarják; én pedig sietve be­váltom ígéretemet, melyet egy haldokló asszonynak tettem, mielőtt Bécsbe utaznám. — Szívesen fogadjuk ajánlatát, uram s még ön emberbaráti kötelességét végzi, írni fogunk a zárda fejedelemasszonyának, a kinél Rozita kisasszony tar­tózkodik, hogy készítse elő őt oly újságra, mely vál­tozást fog életében előidézni. — Nagyon jól van, uraim, — szólt az apa komo­lyan , — egyébiránt, mihelyt Jonsevay-sous-Boisból, hová most megyek, visszatérek, fölkeresem önöket. Róbert a lehető legegyszerűbben mondta el Alby úrnak a leányával való találkozását, de sem a saját, sem a Rozita szerelméről nem tett említést. Róbert finom tapintattal úgy gondolkozott, hogy be kell várni az időt és körülményeket a helyzet földerítésére. Úgy tetszett neki, hogy most helytelen­ség volna az apa akaratát befolyásolni, beleegyezésé­nek kivívása végett s hogy annak minden nyomás nélkül kell történnie. Az utasok az északi vaspályánál váltak el egy­mástól. A tábornok és Róbert haza tértek, mig a gróf ama szerencsétlen nőt kereste föl, a ki őt látoga­tásra kérte. Az a kórház, melyben az a nő volt, Fontenay Vincennes környékén feküdt, erdő közelében, hogy a szenvedők, egészséges levegő beszivása által, hama­rabb meggyógyulhassanak. Ott is tartották őket, mindaddig még teljesen föl nem üdültek s az apácák a kiknek a gondjaira voltak bízva, teljes lélekkel és áldozatkészséggel szolgálták ki őket. Alig virradt, mikor Alby ur a rácsos kapunál csöngetett. — Oh, uram, — szólt az apáca, ki a kaput ki­nyitotta — nagyon ideje volt, hogy megérkezett; a beteg egyre nyög és nyugtalankodik s nem akar addig meggyónni, mig önt nem látja. »Én méltatlan terem­tés vagyok, — mondja, — sok rosszat tettem s hogy isten föloldozzon bűneim alól, szükséges, hogy Alby ur kitörülje emlékéből mindazt, mit ellene vétettem! Másképen, — tévé utána — örökre elkárhozom!« — Nagy isten! — gondolta a gróf, — vájjon nem Lustrophine-e az, a kit itt találok ? És sietve ment ama szobába, hol a szerencsét­len nő emberfölötti erővel igyekezett életleheletét visszatartani. Ritka haja homlokára és vállára hullott alá; arcát hideg veríték borította s imára kulcsolt kezeit idegesen szorította fuldokló kebléhez. — Uram, — szólt a boldogtalan teremtés, mi­kor hajdani gazdáját megpillantotta, — engem nem Ballet Franciskának hinak, én Lustrophine vagyok! Ez a név eszébe juttatja önnek bűnömet vagy inkább esztelenségemet, mert habár én voltam, a­ki azt a nyomorult Oriont a kastélyba bebocsátottam, koránt sem gyanítottam, hogy gyilkosságot akar elkövetni. Alby úr egész lelkében megrendült. Az igazság mindenfelől kiderült s eme bűnös nő vallomása kiegészité Róbertnek az elbeszélését. — Beszélj, gyermekem, — szólt a gróf a beteg­hez szelíd hangon. Ekkor Lustrophine, meghatva eme derék em­ber jósága által, kinek ő egész életét elkeserítette, elmondta, hogy őt Orion megcsalta, mert azt ígérte neki, hogy a gyermeket rögtön visszahozza, mihelyt az öreg Mitynek megmutatja. — Hittem annak a gonosz asszonynak a varázs­lataiban, — szólt a haldokló remegve, — s én azt hittem, hogy Yolande kisasszonyra oly áldást hoz, mint valamely jó tündér, a minőről oly sokat mesél­tek nekem gyermekkoromban. Oh, mennyire csalód­tam ! Még most is borzadok, ha úrnőm meggyilkolása eszembe jut! ... Ez a szerencsétlenség föltárta sze­memet s kétségbeesésemben utána futottam a nyomo­rultnak, hogy visszaköveteljem tőle a gyermeket, attól félve, hogy ezt is megöli ... De hát mit tehet­tem ? Ő sokkal erősebb volt mint én! Nem akadá­lyozhatván meg a terveit, azt gondoltam, hogy vala­mely jelet, tárgyat kell adni a gyermeknek, melyről később rá lehet ismerni, ha életben marad; aztán visszatértem, minden félelmem mellett a kastélyba, a végzetes szobáig, hol megtaláltam azt a medaillont, melyben az úr arcképe volt. Aztán a cigányokat ke­restem föl s még elutazásuk előtt beszélhettem velek. Ott láttam, hogy Orion a szegény Yolendeot a húga gondviselésére bízta, ki ép oly jó volt, mint a minő gonosz a bátyja s miután a medaliont ennek megőr­zésére bíztam és a gyermeket lelkére kötöttem, me­nekültem ezektől a rablóktól, messze, nem tudván többé közelükben tartózkodni. — Boldogtalan Lustrophine! — szólt Alby úr, — ön kegyetlenül meglakolt vétkéért s isten önt némi vigasztalásban részesíti. Hála a képnek, melyet: 2062

Next