Fővárosi Lapok 1894. október (271-301. szám)
1894-10-01 / 271. szám
A templomok felé hömpölygő népáradat malasztos érzelmektől sugározó arca, nagy tanulságokban mutatja az eszmék hatalmát. Ide a népgyűlésekre, az általános szavazati jog, a felvilágosodottság terjesztése érdekében együvé csődített tömeg, jelentős jeligéivel ajakán még erősebben tanúskodik a mellett, hogy az eszméknek hatalma van, erős hatalma, a mely megdönti a várak falait azokon a keskeny réseken, a melyeken beszivárog. És az uj társadalomnak, a mely ki fogja vívni a maga jogait tollal, szóval, betűvel ha lehet, — erővel, munkában megizmosodott karjainak erejével, ha kell, majd csöndesebbek lesznek a vasárnapjai, mint a mieink. Mert csak annak van nyugalma, akinek vágyait nem verte békába a teljesülés lehetetlensége. Aki hiszi, hogy jogos kívánalmai teljesednek, annak idegzetét nem bántja a harc izgalma, az vágyódik pihenésre és öntudatosan emeli szemét ama megmérhetetlen nagyság, kifürkészhetetlen igazság felé, amelyben forrását találja a megváltásnak és az igaznak. De a kit a jogtalanság érzete izgat, a ki a maga emberi mivoltának tudatában azt mérlegeli, hogy nekem nem úgy mérnek, mint neked és a te meggazdagodásod nyomán fogy az én erőm és nem tűnik el szegénységem: annak nincsen ideje a pihenésre, annak nincsen érzéke a nyugalom iránt, annak nem kell a vasárnap.Dr. Berényi Pál. Hogy támadnak a találmányok ? — Amerikai levél. — Amerikában sok minden új, ami Európában régi, s viszont sok olyan találmány van, amely még nem találta meg útját az öreg Európába. Egy este Washingtonban, egy »patent«-ügyvéd barátomnál vacsoráltam, azaz egy olyan embernél, aki a szabadalmak beigtatásával foglalkozik. Három jól nevelt, hattól tíz éves gyermeke zsongott körültem, kérdezősködve az óceánon túl élő testvéreikről, a gyermekek játékairól, tanulmányaikról. — Elmondtam aztán nekik, hogy bizony Európában a gyermkeknek többet kell tanulniok, néha olyan dolgokat is, melyeknek igen kevés praktikus haszna van a valódi életben, ami pedig a játszást illeti, arra vajmi kevés idejük és ami nagy baj, igen csekély térségük van. — Elbeszélésem közben levettem egy diót a gyümölcsös tálról, s kétfelé hasítva az egyik felének csúcsos végét lefaragtam a tollkésemmel, majd cérnát kérve és egy gyufaszálat véve, csináltam nekik egy dorombot, vagyis csattogtatót. Nagy volt az öröm a gyermekek között: mindegyiknek kellett egyet csinálnom, mert még ők olyat nem láttak. Patent barátomhoz fordulva, megjegyeztem, hogy ez a kis játékszer volt az alapja ama párisi ember szerencséjének, a ki midőn a krinolin megszűnt divat lenni, összevásárolta az összes abroncsokat ás azokat apróra vagdalva, egy vas ékbe úgy illesztette, azaz szorította be, hogy rugékonyságával hangot adott és megszületett a Krikri, melyet a hetvenes években utcán, kávéházakban, sőt még a színházakban is lehetett hallani, s melynek feltalálója milliomos lett. Meg volt kezdve a beszéd fonala s az én »patent« ügyvédem elhallgattatván a gyermekek dióhéj csiripeléseit, hozzá kezdett mondókájához : — Néhány év előtt egy yankee ügyvéd érkezett hozzám, aki szintén szabadalmi ügyekkel foglalkozott. — Elbeszélte, hogy egy Bell nevű úriember olyan gépet talált fel, mely villamos erő hozzájárultával és huzalokkal úgy köthető össze egy másik géppel, hogy azon a távolban levő beszélgetést tisztán meghallani. Bell úr hajlandó a találmányával járandó haszon felét,annak oda adni, aki őt anyagilag segíteni fogja. — Én több pénzes emberhez utasítottam kartársamat, de mind hiába. — A pénzes emberek nem foglalkoznak villamossággal. — Egyik azt hitte, hogy valami »perpetuummobile«-ről van szó; másik ördöngős masinának nevezte, végre az ügyvéd fáradtan és megtörve haza utazott. — Útközben a vasúti kocsiban elbeszélte egy ismeretlen urnak hiába való útját. — Az illető aki maga is foglalkozott villamossággal, késznek nyilatkozott a szükséges összeg — néhány száz dollár — előteremtésére. Az üzlet megköttetett, a találmány bevált, és ma a Bell Telephon Company 75 millió dollár alaptőkével dolgozik. Az ő telefonjai vannak egész Amerikában elterjedve, és azt a nagy pert is megnyerte, melyet Edison folytatott ellene, magának vindikálván a Telefon feltalálását. — A washingtoni híres tőkepénzesek pedig vakarják füleiket. De kisebb dolgok is vannak, amelyek szintén érdekesek, — folytató barátom. — Mindenki emlékezhetik azon csinos nikkelből készült hatosos masinára, mely az Egyesült Államok pénzügyminiszterét majd kétségbe ejtette, egyszerre eltűnvén majd minden hatos (egy dimed 10 cent) a forgalomból. A népséget valódi takarékossági düh szállotta meg, gazdag, szegény, kisasszony, szobaleány, művész és csizmatisztító fiú, mind örömmel számlálgatta, hogy mennyi pénzt takarított meg. Ennek a története következő: Egy nap beállít hozzám egy mechanikus kinézésű ember s előadja, hogy van egy ideája, melyet szabadalmazni szeretne. — Montam neki, hogy a költség 135 dollárra rúg. — 135 dollár — szólt ő — annyi pénzem talán sohasem lesz egyszerre. Elment, de néhány nap múlva visszatért a sógorával, ki hajlandó volt az összeget előlegezni, egyszersmind előadta az eszméjét is, melyre mint elbeszélő, a következőképpen jött rá: A pennsylvaniai vasútnál volt alkalmazva, heti 14 dollár fizetéses. — Felesége vett egy játék perselyt kis 4 éves fiacskájának, és a gyermek mihelyest kapott egy pár krajcárt, mindjárt szerette volna kivenni a persely összes tartalmát, hogy megszámlálhassa az egész összeget. — Ugyan te, ha már mechanikus vagy miért nem csinálsz olyan perselyt, melyben látni és megolvasni lehet a pénzt, — mondogatta a felesége. Csinált is egyet vascsőből, melynek a belseje éppen alkalmas volt a hatosok befogadására, ezen hosszában nyílást vágott, egyik felét beforrasztotta és azalatt keresztben megint nyílást fűrészelt, a melyen egy hatos éppen befért. A másik végére pedig lemezt tett, melyet sróffal csak akkor lehetett kinyitni, ha a cső hatosokkal megtelt. Ötvenhatosra azaz öt dollárra számította a kis gépet. Midőn szabadalmát megkapta, elkezdte gyártani a kis perselyeket, de azok oly kelendőségnek örvendettek, hogy lemondott állásáról is, sőt egy nap bejövén hozzám, felkért, hogy szerezzek neki társat, pénzzel, hogy gyárat állíthasson. — Megígértem neki, de már másnap itt, hogy egy ír barátjával ötezer dollárt nyert a Louisiana sorsjátékon és már nincs szüksége a pénzre. A gyárat meg is nyitotta, egyik héten ezer, majd kétezer dollárt keresett és később igen meggazdagodott. De a takarékossági düh nem tartott soká; az emberek resteltek addig várni, mig öt dollár összejön, különösen ha megszomjadoztak és igen gyakran megtörtént, hogy a munkás beállított a korcsmároshoz kis kézi perselyével, melybe már egy vagy két dollárt belerakosgatott és kérte Gambrinus utódját, hogy kölcsönözzön neki három-négy dollár áru hatást, hogy ki vehesse a benne levő összeget, mert öt dolláron alól nem nyilt ki a persely. — Hát aztán mi lett abból az emberből —kérdem. Belemászott mindenféle spekulációkba, elvesztette minden pénzét, s ma talán 8—10 dollárért dolgozik ugyanannál a vasútnál, mert azalatt a munkabér nagyon megcsappant Amerikában, más idők járnak a demokrata uralom alatt. De legérdekesebb volt a híres inventáló Westinghouse-nak az esete, aki az »air-brake«-t, azaz a levegő nyomása által használatban levő vasúti kocsik fékezőjét találta fel. Elment találmányával a vasúti király és sokszoros milliomos Vanderbilt-hez. Alig bocsátották be. — Az öreg Commodore épen egy levelet olvasott. — Westinghouse előadta 2326 n gora is és megcsendült. Éva üde, édes, hízelgő hangja, melynek rezgése visszhangzott szivem megfeszült húrjain. Hallottam, a mint a zongorát lecsukták s azt is hallottam, a mint a csészék és kanalak csengettek . . . . Egyszerre csak vakító fényözön áradt be a homályos kis szobába és belépett Éva. Egyenesen hozzám futott, kezei közé fogta lázban égő fejemet, s egyetlen szót sem szólva, hevesen megcsókolt: — íme, itt a te teád! — szólt. * S midőn én visszacsókoltam őt, midőn lázasan dobogó szivemhez szorítottam őt, halkan felsikoltott — a boldog szerelem, a kielégített vágy édes sikolya volt ez, mely leírhatatlan gyönyörrel töltötte el keblemet. — Ah! ne szoríts oly erősen! — lihegte. Aztán nevetve bontakozott ki ölelő karjaimból, szokása szerint merően, hosszasan rám nézett, s gyermeteg, naiv szemeiben a szenvedély gyújtó villámai cikáztak; karjait előrefeszitve, távol tartott magától s felkiáltott: — Mily szép vagy! mily forrón tudsz szeretni. — Jer — folytatta, megfogva kezeimet s maga után húzott; — Jer, — de ne szólj, csendesen légy ülj ide mellém a szólóra és hallgass! Végigsimogatta arcomat, kibontotta hullámzó aranyhaját, betakarta vele kezeimet, nyakamat s aztán újra kezei közé fogva fejemet sokáig, mélyen nézett lángoló szemeimbe s öntudatlanul susogta: — Kedvesem! én szép kedvesem! Egyszerre aztán elkomolyodott, szinte megdöbbenve tekintett reám s fojtott hangon kiáltott fel .— Azt hiszem, hogy komolyan szeretlek .... hogy igazán szerelmes vagyok beléd! Fölugrott a szójáról, s mint valami madár, odarepült az ajtóhoz, melyre ráfordította a kilincset. — Jó éjt, uraim! — kiáltott át az ajtón keresztül s aztán felém fordulva, oly szívből kacagott mint egy gyermek, aki csínyt követ el s nem fél, hogy felfedezik. — Ha látnának bennünket! — tette hozzá halkan. Az ajtó mögött, a másik szobában zajosan követelték az urak, hogy térjen vissza közéjük. — Álmos vagyok! — felelt Éva. — Jó éjt! — Mily ostobák! — súgta aztán felém. — Azt hiszik, hogy joguk van untatni engem akkor is, mikor boldog vagyok! Egy ideig hallgatózott s néhány perc múlva megszólalt, vidáman, megkönnyebbülve: •— Végre valahára elmentek! El fogsz jönni holnap is, ugye ? — Igen. — A rendes órában. A színházban fogsz reám várni ? — Igen. — Sőt jobb volna, ha kocsiba ülnél a Santa Maria Nuova téren s ott várnál meg. Én aztán oda megyek érted. Vedd a kilences számú kocsit, azon a napon láttál engem legelőször, ez szerencsét fog hozni mindkettőnknek. No és most mit akarsz tenni ? — Hogy tudjam én neked megmondani azt, hogy mit akarok tenni ? . . . mikor magam sem tudom . . . mikor már elvesztettem a fejemet is és egész testemben a gyilkos láz gyötör . . . hogy tudhassam én ?! Lebontott hajával legyezte arcomat, amint mellette ültem a szófán. — Nos, — szólt hozzám, — ha lázad van, akkor legjobban teszed, ha hazamégy. — Nem, itt maradok és megvárom, míg elalszol. — Eh ?! — Ki fogok nézni az ablakon; látni akarom, hogy szoktál aludni. Hangosan felkacagott és hófehér kezeivel gúnyosan csókokat hányt felém. — Még csak az kellene! Összekuszálta hajamat homlokomon; igéző szemeiben újra megvillant az a végzetes, szenvedélyt keltő tűz, mely gyógyíthatatlan sebeket égetett a szívben, hova behatolt . . . sokáig, nagyon sokáig nézett reám így, folyton homlokomon tartva kis fehér kezét... aztán, mintha csak önmagának felelne, megszólalt : — Menj! — susogta — menj el innét! — s nem engedett mozdulnom, hanem felém nyújtotta bíboros, édes ajkait s lehunyta villámló szemeit. Midőn az ajtó küszöbén voltam, ismét visszahívott : — Adj valami emléket, — szólt — add ide zsebkendődet, arról rád gondolok. S midőn már szintén a küszöbön álltam : Várj, intett megint; — azt akarom, hogy te is gondolj rám, hogy rólam álmodjál. Kivett egy gyémántos tűt, melylyel csipkeruhája keblén össze volt tűzve s gyöngén megszúrta kezemet. — Igyin ni! — kiáltott fel; — most már mehetsz. Isten veled! S meg ne feledkezzél holnap estéről.