Fővárosi Lapok 1894. november (302-331. szám)
1894-11-01 / 302. szám
tetnek meg s amik értékükhöz híven épen olyan hamar tűnnek el minden hatás nélkül, amily keveset szoktak beszélni egy pár nap előtti ebédről. Úgy hiszem, nem tévedek, ha ennek okát abban találom, hogy hiányzanak azokból a könyvekből a nagy karakterek. Smiles A jellemről írt nagy műve körülbelül megtanította az egész művelt világot arra, hogy mit kell adni a jellemekre és mit azoknak a látszatára. Válogatós, finnyás lett a világ. Nem hisz már olyan bolondokban, akik lábbal tapossák a modern idők Mammonját, a pénzt, haszontalan érzékenykedésért, bolondos szerelemért. Egyik része még megelégszik a hihetetlen helyzeteken átvezetett, vakmerő regényhősökkel és elhisz nekik mindent. A másik rész már nem talál kedvtelést a nagy gazemberek, kalandorok viselt dolgaiban, hanem azt a vivisectiót keresi, amit a regényíró szereplőin szeme láttára elkövet. Tény, hogy az irodalom az idők folytán úgy alakult, hogy eleinte isteneket, később félisteneket, hősöket rajzolt s fokozatosan mind közelebb jutott — az emberhez. De tény az is, hogy az emberek egyszerű cselekedetei nagyon ritkán érdekelnek már bennünket. Ha szétboncolják, elemeikre szedik azokat, az még tetszik s ez a titka az idegen regények mohó olvasásánakis. Az én regényolvasó társnőm, aki azóta nagymamává lett s igy újra elég ideje van olvasmányai folytatására, határozottan azt állítja, hogy mindennek az az oka, hogy a regényekből kipusztultak a nagy karakterek. Lehet, hogy úgy van, mert sok könyvnek lesújtó bírálata van abban, mikor a kérdésre, hogy mit tartalmaz, mi van benne, az a felelet: — Semmi! Igaz, hogy a mai regények nagy apparátussal, sok tudománynyal készülnek, nem pedig azzal az elhatározással, hogy most szórakoztató olvasmányt adjunk az olvasó kezébe. Ez nem célja többé, csak eszköze az író népszerűségének. A magyar könyveknek is az a legnagyobb bajuk, hogy nincs elég magjuk. Hidegen hagynak, (tisztelet a kivételeknek) mert hosszú lére eresztve, végül azt kell beismernünk felőlük, hogy nem tartalmaznak olyat, amit az olvasó már többféle alakban nem ismerne. Jókainak is ama regényei a leggyűjtóbb hatásúak, amelyekben az ő páratlan képzelete hőseit félistenekké avatta, de akik azért földön, magyar földön jártak. És újabb munkáit azért tartják népszerűtleneknek, mert hiányzik belőlük a felemelő tartalom. De hát mit kívánhatunk egy regényírótól ? — kérdik önök. Erre a kérdésre a legmegfelelőbb válasz az volna: magvat, tartalmat! Hiszen Volter és Grizeldisz küzdelmei aligha hozhatják izgalomba immár az elkényeztetett kedélyeket. És látjuk, hogy olyan regényírók, mint Ebers, Jules Verne épen ennek a tartalomadásnak titka által lettek nagyokká, népszerűkké egyszerre, bármily különös, bármily tudományos is az. Nálunk a tudományos regény egyátalán ismeretlen valami. Nem is próbálkozott meg vele senki. Inkább látunk törekvést a humoros, a patriarchális nemzeti élet rajzolására és rá fogjuk, hogy abban van letéve a nemzeti szellem. De ez messze van attól a mi hasonló viszonyok között pl. a Middlemarch-ban letéve van. Hagyján, örvendetes dolog, hogyha Jókai, Mikszáth művei minél több idegen nyelvre lefordíttatnak, ezáltal mindenesetre elérjük azt, hogy a műveit külföld megtanulja, hogy nekünk irodalmunk van, amint az egy Krasovszky munkáiból megismerte a kisebb, jelentéktelenebb lengyel nép irodalmát is. De hát a magyar irodalom fellendülését nem ott kell keresni a külföldön, hanem itthon; a mi irodalmunk hatása itthon kell, hogy meglegyen. Erre pedig két mód kínálkozik. Az egyik, amit százszor elpanaszoltunk már, hogy ki kell szorítani az idegen termékeket, nevelni kell olvasóközönséget, amint nevelt magának közönséget a magyar színészet is, — a másik az, hogy íróink törekedjenek a tartalomra, a tanulmányokra, ne pedig a konvencionalizmusra, ami sohasem nyerhet utat a nemzet szívéhez igazán. Egyszóval reklamáljuk a regények kiveszett nagy karaktereit. 8. D. — Ne beszéljünk róla. . . . — Bocsánat! Kénytelen vagyok. — Közbevetőleg legyen mondva, az én udvarlásom merő szórakozás volt, minden komolyság nélkül. Tudod , ahogy tőlem telik. Öt üveg pezsgőmre térek. Atyád holnap fogja eljegyezni Helént. Tetszik ? Az ifjú belefogódzott az asztalba, s nyugodtan felelt. — Folytasd . . . — Csak ennyi. Úgy látszik megelőzött valaki. Igazán. .. . Vigasztalhatatlan vagyok és csodállak! Engem rögtön megütne a guta. Bámulom nyugalmadat. Persze e szent falak ... Mégis kiváncsi vagyok mit teszel? Ne hagyd magad. Dacolj, protestálj. .. . Rombolj mint a fergeteg, s bizonyítsd be a világnak, hogy e házasság atyádnak csak éppen olyan közönséges kalandja, mint a többi. — Majd meggondolom, Ottó. •— Eh ! csapj le. — Majd. — Majd, majd. . . . Most! Ha az én atyám követett volna el ellenem ilyen szeretetreméltó merényletet, már ott lennék és .. . Felugrott, kifeszítette a lábát, s felemelte a karját. — Öld meg az asszonyt! . . . szavallta gúnyos sajnálkozással, s nagy figyelemmel nézte az ifjú fehér arcát. Azután nyakába kerítette a köpenyt, felcsapta sipkáját, 8 csendes jó éjt kívánt a sötét boltokban alvó pátereknek. Az ajtóból visszaszólt. — El is feledtem! Hát megnyertem fogadásomat vagy nem ? László igent intett. — Megnyerted, — felelte darabokra tépve a csak imént félbenhagyott hosszú levelet. — Szép. A viszontlátásra! — Isten veled! Már régen elhangzottak Brencsán erős, sarkantyús lépései a kolostor hosszú folyosóján, s László még mindig belebámult a lámpa lángba, mely libbent erre, libbent arra világos fényével, melyből semmit sem látott .... Az ablak rezgett. Erős szél csapkodta az üveghez az esőt. A kanári tollait berzengette. Az ifjú pedig előkereste kalapját, s átment a kolostor balszárnyára, hol a rendfőnök lakott. — Bocsánat, hogy ily szokatlan időben zavarom. Meg kell lenni. Személyesen akarom tudtára adni, hogy még ma elhagyom a kolostort. — Elhagyja. — Elhagyom. Nehezemre esik — már ideszoktam. A sors azonban nem engedi, hogy megtaláljam a nyugalmat, amit keresek. Haza kell mennem. Az ősz szerzetes kedvetlenül csóválta fejét. — Ej . . . rosz dolog ez. Különös dolog. — Mikor utazik ? — Még ma. — Ilyen időben ? ítéletidő . . . — Nem borúsabb az ég, mint az én lelkem, — felelte fanyar hangon az ifjú. Azután elbúcsúzott, s visszatérve szobájába előhúzta az ágy alól a négy hónap előtt oda bedobott utazó táskát. Mire készen lett, a vihar künn egész erejével kitört. A hosszú, szűk folyosók búgtak, a vén padló meg-megpattant, s a nyikorgó, súlyos, rozsdás zárak öblös kulcslyukain dúdolva csapogatott be a szél. Valami kongott a kápolnában, s egy ablaküveg pengve tört szét a kövezeten. László felszakította hevesen az ablakot, s kihajolt, friss, hideg levegő hűtötte le arcán az odaszökött vért. Majd megfordult, s ideges gyorsasággal tépte le magáról a sötét ruhát, hogy szerte gurultak apró gombjai a padlón. Felöltötte kabátját, felhúzta magasszárú lovagcsizmáit, azután egy csomóba dobott össze-vissza mindent a hogy jött. Holnap, mondta Brencsán. Holnap reggelre tehát a ghéthi kastélyban kell, hogy legyen. Ott lesz. Harc kell ? Meglesz, Oh! meg . . . — Te . .. És megkapta remegő kézzel a bronzkeretű arcképet. A másik pillanatban földön hevert a kép. — Ostoba! A Ferencrendiek vén kolostorában öt perc múlva üresen állt a »Nro 3.« * Másnap kora hajnalra kiderült az idő, s a keleti égen felkelő nap millió rezgő esőszemekre vetette vöröses fényét. Megvilágította a kupolás giréthi kastélyt is, melynek magasan álló hatszögű tornyát jó másfél órás messzeségből könnyen meg lehetett látni. Megvilágította a kastélytól balra fekvő tágas Münster házat, s az ugyancsak szomszédos Brencsán-féle renaissance styly csinos nyaralót. A faluban még minden csendes. Az emberek alusznak még, egy-egy éberebb kutya ásítozik csak a küszöbök előtt, s egy-egy félreeső istálóban bőg a tehén. A folyam fölött,mely a »Szárhegy«-et megkerülve csendes folyással kanyarodik el a Giréthi-kastély vadonsággá nőtt parkja végén a rétek felé, könnyű reggeli pára lebbent a hűvös levegőben, s maga a sűrű erdőségből kiemelkedő hatalmas »Szárhegy«nek falu felől való oldala egészen homályos volt még. 2590 SZENT TEOPHINE. — Bretagnei legenda. — Guéreck a tizenötödik században uralkodott s mint okos, tudós fejedelem messze földön ismeretes volt, a minek legjobb tanúságát azzal adta, hogy szent Gildast vette maga mellé tanácsadóul, a század legbölcsebb emberét. A szent férfiú tanácsára Guéreck leányát, a szép és okos Tryphinet a vad Conamorhoz, Tréguier grófjához, ehez a későbbi század második Barbe- Bleue-éhez adta nőül. És bölcsen cselekedett. * Tryphine, aki hallomásból ismerte Conamor minden alávalóságát, akit azzal vádoltak, hogy négy feleséget emésztett el, sokáig visszautasította Tréguier grófjának a kezét. Conamor Tryphine következetes visszautasítása miatt feldühödve, boszut esküdött s e célból hatalmas sereget gyűjtött s megszente Guérecknek, hogy ha neki nem adja a leányát, erőhatalommal fogja tőle elragadni. Guéreck, kétségen kívül, bátor férfiú volt, de nem rendelkezett csapatokkal; elhivatta tehát szent Gildast s tanácsot kért tőle. — Fejedelem, — válaszolta a bölcs férfiú, — leányod menjen feleségül Conamorhoz. — De ha megöli ? — Isten meg fogja attól óvni. És e biztató szavakra fölkereste leányát s oly szépen beszélt hozzá, hogy a leány beleegyezett s nőül ment Tréguier grófjához. A gróf, a szeretett hitvest elvitte a szép Léonkastélyba, a mely a vidék legpompásabb lakóhelye volt s tiszteletére ünnepélyeket s tornajátékokat rendezett, melyeken maga is versenyre kelt hölgyéért. Tryphine eleinten csodálkozott férje udvariasságán, de lassan kint hozzászokott s azt hívén, hogy a gróf már teljesen megtért, megírta atyjának, hogy a gróf jobb a hírénél s hogy már bizonyos gyöngéd érzelmet is kezd iránta táplálni, mikor egy váratlan esemény egyszerre mély gyászszá változtatta örömét. Hat hónap gyorsan repült el a legkülönfélébb ünnepélyek s mulatságok közepette, mert a kastély soha sem ürült ki s napról-napra új vendégek érkeztenek. Ezek között volt Nantes grófja is, aki egyenesen azért jött, hogy szerencsét kívánjon unokaöcscsének szép feleségéhez. Még soha nem láttak olyan fényes kíséretet, mint az övé, s különösen a kíséretben volt hölgyek keltettek bámulatot szépségükkel s fényűzésükkel. Egy különösen ékeskedett ifjúságának minden bájával. Ostrogothe volt e feltűnő jelenség. Assérac márki leánya. Szép volt, de hűtlen, álnok és gonosz. Lelke oly rút volt, mint a mily szép az arca. Attól a naptól, a melyen Tryphinet megpillantotta, ellenségévé lett s megfogadta, hogy összetöri boldogságát, amire féltékeny lett. Evégből hát — igy mondja a legenda — udvaroltatott magának a gróftól s hogy őt egészen elszédítse, egy vadászati kirándulás alkalmával úgy tett, mintha nem tudná paripáját megfékezni s segítségül hívta. A gróf odasietett s megfékezte a megvadult állatot; de a fiatal leány folytatva a játékot, csendesen lecsúszott a földre, úgy intézve a dolgot, hogy egyik finom, fehér lába fedetlenül maradt, ami a grófot lángra gyűr