Fővárosi Lapok 1894. november (302-331. szám)
1894-11-01 / 302. szám
MH' _ ***&-v -• ■ . -• - . ,-%.,r. 9«»'^ — 2591 — totta s még ugyanazon este elkezdte a szegény Tryphinet gyötörni. A fiatal asszony egész éjjel sirt s még a kelő nap is könyek között találta. Elhatározta magát, hogy kerülni fogja hűtlen férjét, sietett elhagyni a kastélyt s futott a szomszédos erdőbe, hogy ott kedve szerint álmodozhassék. Alig sétált egy negyed órát, a mikor találkozott róka mesterrel, aki rókáné asszonynyal ballagott a tisztáson keresztül. Megirigyelte boldogságukat s odaszólt hozzájuk: — Ah! milyen boldogok a vadak, nyugodtan élnek, egymást szeretve s senki sem állja útját boldogságuknak. — Mert hát mi okosak vagyunk, — felelte a róka. — Hát én nem vagyok az ? — Nem állítom rólad, Tryphine, te jó vagy, de férjed gonosz csont. — Ha nem adok neked egy jó tanácsot: fuss innen minél előbb, mert különben elvesztél. — Mit mondasz! — Azt, hogy Conamor, aki szerelmes Ostrogotheba, halálodat óhajtja. — De hiszen akkor el vagyok veszve, mert hogyan meneküljek ? — Ne félj attól. Te többször elnézted, hogy elvigyek egy-egy tyúkot, vagy kakast, hát meg foglak menteni. Nézd, — folytatta s melléről kitépett három szőrszálat, — fogd e talizmánt, ez megóv minden veszélytől. — És mit kell csinálnom ? — Remélni és várni. Csak szólítsd szt. Gildast, ha nagy veszély fenyeget s meg leszesz mentve. Most pedig élj boldogul s bátorság! És a róka és társa, udvariasan köszöntve, folytatta útját. A grófnő magára maradt s mély gondolatokba merülve szemlélte a három szál szőrt, amivel nem tudott mit kezdeni; — aztán erszényébe zárta, amelyből alamizsnát szokott volt osztogatni. — Sajnos! — azt kell hinnem, hogy a róka csak tréfát űzött velem. Miért is kell az egész világnak engem bántani ?! — Egyedül Conamor akar neked rosszat, Tryphine cicám. — szólalt meg egy hang mögötte. Gyorsan visszafordult s egy szép, kis vörösbegyet pillantott meg a bokron. — Ki szólott hozzám ? — suttogta. — Én, a vörösbegy, — a ki téged szeret, Tryphine, mert te kenyérmorzsát dobtál nekem, mikor éheztem s megengedted, hogy kandallódon fölmelegedjem, amikor fáztam. — Olyan kedves vagy, jó kis vörösbegyem! — Hát ki ne tette volna ugyanazt helyemben ?! — Szeretlek Tryphine s meg foglak menteni. Conamor, a te vad férjed, gyilkosokat bérel, hogy megöljenek; de fogd e három tollat, hívjad Szt. Gildast s meg leszesz mentve. Mondás elrepült, folytatva félbeszakított dalát. A grófnő még jobban elcsudálkozott, a három tollat a három szőrszálhoz zárta s folytatta útját. Most egy nagy viz szélére érkezik, ahol tömérdek vörös és fehér hal sütkérezett s játszott a vizszinén táncoló napsugárban. — Ah! — szólott, kis piros halacskák, mily boldogok vagytok ti, mert senki sem gondol arra, hogy titeket háborgasson s éltek-haltok békében. Egy szép hal, pikkelyei úgy ragyogtak, meghallván a beszédet, fölemelte hegyes orrát s meglátta Tryphinet, kinek az arcát könyek árasztották el. — Mi bajod, Tryphine ? — kérdezte. — Kedves, kis halacska, hát nem tudod, mit mondott nekem a róka és a vörös begy ? — Sajnos, bizonyára férjed, Conamor, valamely újabb kegyetlenségéről adtak neked hírt. — Te mondtad, meg akar etetni. — Téged megöletni! ? — szólott a kis halacska s magasan fölvetette magát a vizben, — téged, a ki olyan jó falatokat adtál nekünk! Oh! az ugyan nem fog megtörténni. fogd ezt a három pikkelyt, hívd Szt. Gildast és ellenségeid azonnal megfutamodnak. Tryphine elveszi a három pikkelyt, a mely szép vörös volt, egy pillanatig figyelmesen nézi s aztán elteszi a többihez. Azután, mikor elérkezett az éj, visszaindult a kastélyba. Éppen táncoltak a nagy toronyteremben. Mit sem törődtek azzal, hogy az úrnő nem volt jelen, mert Ostrogothe foglalta el a helyét a férje oldalán. Vetélytársának a látása leírhatatlan hatással volt rá. Harag, féltékenység felválta gyötörték lelkét s módot keresett, hogy megboszulhassa magát az álnok leányon s hűtlen férjén. Dühében keze görcsösen majd összeszoritotta, majd meg kinyitotta az erszény száját a nélkül, hogy ő azt észrevette volna. Hiszen olyan nagyon el volt foglalva azzal, hogy vetélytársát szemmel tartsa, aki a maga részéről gúnyos mosolylyal méregette őt. — Ah! Szt. Gildas, — sóhajtá, — boszulj meg ezen a nőn. Még be sem fejezte szavait, a haltól kapott pikkelyek, melyeket véletlenül kezével érintett, máris Ostrogothe testére tapadtak s azt egy pillanatt alatt rút harcsává változtatták, melyet a kukták megragadtak, csodálkozva, hogy a nagy teremben ilyen fogást csinálnak. Conamor, mikor ezt az átváltozást látta, kimondhatatlanul feliidult, mert szive majd elepedt a gonosz teremtésért s egy pillanatig sem kétkedett, hogy az Tryphine műve volt. — Örök, — kiáltá rettenetes hangon, — fogjátok el ezt az asszonyt s égessétek meg, mint egy boszorkányt. — Szent Gildas, segíts! — suttogta Tryphine egész testében remegve. És az őrök madarakká változva vígan csattogtatták szárnyaikat a nagyterem aranyozott függönytartóin. Most már Conamor dühe nem ismert határt; kirántotta kardját s egy suhintására földre hullott a szép Tryphine feje. De óh csoda! a fej alig érintette a földet, a szemek pedig nyitva maradtak, s az elkékült ajkak e szavakat suttogták: — Szent Gildas, segíts! Rettenetes rázkódás remegteté meg az egész kastélyt. Iszonyatos recsegés-ropogás hallatszott, a mibe a vendégek jajveszéklése s a szolgák rémült sikoltozása vegyült; aztán egyszerre nem lehetett mást hallani, mint a szelet, mely az ágak között sírt, üvöltött. A várkastély nem volt többé. Helyét letarolt erdő foglalta el s minden felül rémült vadak csoportjai száguldoztak össze-vissza. Tryphine a férje által reá mért rettenetes csapás után ott állott, mint egy szobor a keresztúton, fejét kezében tartotta, mint egykoron szent Dénes s előtte állott szent Gildas és Guéreck. Guéreck keservesen sírt, mikor szeretett leányát oly kegyetlenül megcsonkítva látta. — Gróf — szólott a szent — szárítsd fel könyeidet, mert neked nem illik jajveszékelned, mint egy vén asszonynak. Isten nagy és hatalmas s ha igazságosságánál fogva sújtja a bűnt, megjutalmazza az erényt is, így beszélt s püspöki pásztorbotjával megérintvén a fejet, mondá: — Az atyának, a fiúnak és a szentléleknek nevében fej, foglald el helyedet, hogy Tryphine szebb legyen, mint valaha volt. A fej engedelmeskedett; elfoglalta helyét a két váll között s Tryphine szépségtől s bájtól vakítóan állott előttük. íme három fecskefészek van a Giréthi-kastély nyugati oldalának kissé rozzant eresze alatt. Az egyikben fecskék laknak, a másik üres, a harmadikat már tavasz elején elfoglalta egy tolakodó veréb család. Amint virradni kezd, a két szélső fészekből kidugja fejét itt a fecske, túl a veréb. A fecske csicseregve tátogat, a veréb haragosan forgatja buta kis fejét, s úgy pislogat a fecskére, mely, nem akarja számba venni az ő mérgét, s nem engedi, hogy meglazult fészkéből a közbül álló üres fészekbe szállásolja be tollászkodó famíliáját. Ezért az üres fészekért folytonos háborúság van a fecske és veréb között. A veréb sokszor megpróbálta már, hogy elfoglalja a vitás területet, de a fecske rögtön észrevette a furfangos praktikáját, s addig-addig csipkedte, verte a verebet, amíg az megelégedve a háborút, hangos csiripeléssel menekült be a házába. Máskor meg a fecske akarta birtokba venni a közbül álló fészket, de nem sikerült. A veréb dühösen kiabált, szárnyát verdeste s neki-neki repült a fecskének. Azután odagyültek ketten-hárman idegen verebek, s a fecske nem látta jónak ily egyenetlen háborúságba belehabarodni. Visszavonult tehát ő is. Ha viszont egészen idegen veréb akart szállást fogadni ott, akkor rámentek mind aketten, s elverték onnan a tolakodó idegent. Üres a közbülső fészek ilyenformán most is, s különös majdnem igy állanak egymás mellett a Giréthi a Münster és a Brencsán birtokok is .... Közbül a tágas Münster-féle ház, faragott tornáccal, széles ablakokkal a jól gondozott kertre, melynek rejtett zugában pavillonszerü kis kerti házra hajlanak a sűrű lombok. Ott lakik Münster Gáspár úr a mókusaival, gólyájával, szajkóival, pintyeivel, kutyájával és hatvan esztendejének minden emlékeivel. Jobbra esik a Giréthi-kastély, túloldalon a Brencsán villa. A kastélyhoz nagy, valamikor gyönyörű, most elvadult, igazi nagyúri park tartozik; két mellék épület, cselédházak, istálók, s öszesen nyolcszáz hold föld künn a határban. A Brencsán villa egyedül áll. A Münster házhoz, a csinos kerten kívül hozzátartozik a »Szárhegy« alatt levő rengeteg erdő, s mindazok az elsőrangú földek, melyek messze szétterjednek a határon, s folytatódnak még három szomszéd falu határán, körülbelül tizenkét ezer holdnyi területen. E hatalmas birtok valami Mitrovics nevű úriember igazgatás alatt áll, ki világos fejjel, és soha zavarba nem jövő gyakorlottsággal vezeti rajta a gazdaságot, ügyeli a tiszttartókat, s rendelkezik, ahogy jónak látja. Úrnője, Münster Helén úgy megbízik benne, mint az orákulumban. A dolog egyébiránt úgy áll, hogy a Münsterféle birtokot a Brencsán-család is, az öreg Giréthi is szerették volna kézre kaparitani valahogy. Mint a fecske, vagy a veréb . . . A közelebbi napok eseményei pedig merőben érthetetlenek voltak a Brencsánok előtt. A nyugalmazott, marcona tábornok toporzékolt mérgében, Brencsánné szemrehányó hangon panaszolt a fiatal hölgyei, vakságára, s míg elrendezte toilettejét és feltette fejére haragja jeléül a lángvörös fejdíszt, kisütötte a védelmet is. Felkelt a tükör mellől, felemelte valamikor szép fejét, s valamikor rózsás, most petyhütyi, de még mindig szépen metszett ajkain bágyadt mosollyal átment fia szobájába. Szemrehányó tekintete fia ügyetlenségét akarta megcsalánozni, de a fiatal katona vállat vont.— Udvaroltam mama, a menyire tőlem telt, de nem tehetek róla, hogy vak az a leány ... Brencsánné megsimogatta a »kedves kamasz« állát, s előadta tervét. Mert tenni kell és pedig gyorsan. Münster Helén oda ígérte kezét Giréthinek. De az öregnek, van egy fia is, ki nem szenvedheti a leányt. Itt kell kereskedni. Eredj tehát fiam a városba, keresd fel azt a furcsa embert abban a szerzetes barlangban, hol barát sportot űz, (ő nagysága ezt is a sporténak látta) és mond meg neki, hogy atyja feleségül veszi ezt a kiálhatatlan delnőt, ha nem csinál valamit az eszeveszett kaland megakadályozására. — A hadnagy úr eleinte vonakodott, de ő nagysága olyan szigorú tekintettel mérte végig, mely minden ellenkezést kizárt. Engedelmeskedett. Ő nagysága a verandáról nézte az elrobogó kocsit, azután bondokjába ment, tükre elé ült, s levevén fejéről a vörös fejdiszt, elégült mosollyal tűzött föl hajába egy zöldet, mely a reménység jelvénye. Pontban öt órakor reggel a nap egészen megvilágítja a Szárhegyet. A folyamról elvész a köd, s a falusi házak megelevenednek. Sokan már négy órakor kimennek a mezőkre, s csak a módosabbak húzzák egészen ötig a pihenést. De akkor talpon vannak mind. Itt ekék, ott szekerek indulnak az udvarokról. Nagyot csattan a karikás, beleselkednek a konyhába a kuvaszok, s ennivalót tarisznyáinak munkába induló gazdáiknak az asszonyok. Lenn a révnél víg hurrával indulnak útra lefelé a folyamon a hegyvidéki szálas tót tutajosok. Pontban öt órakor szokott felkelni az öreg Giréthi. Kinyitja az ablakot emeleti lakosztályán, megsimítja bajuszát, kifú a friss levegőbe, szivarra gyújt. Azalatt Márton legény tesz-vesz a szomszéd teremben, leporolja a székeket, kinyitja a magas ablakokat, megtörni a pipákat, helyrehúzogatja a szőnyegeket, morog és kimegy, meg visszajön és a méltóságos ur elé kerül. (Folyt. köv.) * ÚJDONSÁGOK Budapest, 1894. október 31. * Napirend, november 1-én : A miniszterek nem fogadnak. — Halottak emlékezete. Gyászünnepélyek a kerepesi-uti temetőben . Az egyetemi ifjúság kivonulása, délelőtt 9 órakor ; A Klapka-síremlék leleplezése, délelőtt 11 órakor; A Huszár-emlék leleplezése, 10 órakor. — Az újoncok eskületétele a vérmezőn, délelőtt 9 órakor. •— Előadás a budai színkörben , kezdete 7 órakor. — Előadás a városligeti színkörben , kezdete délután 4 órakor. -r- Történelmi képtár a városligeti műcsarnokban, nyitva délután 2 órától 6-ig. — Iparművészeti múzeum az Andrássy-úton, nyitva délelőtt 9—1-ig. — Nemzeti múzeum: természetrajzi tár, nyitva délelőtt 9-től 1-ig. Többi tárai megtekinthetők ötven krajcár belépő dij mellett. — A »Nemzeti Szalon« állandó műkiállítása