Fővárosi Lapok 1894. december (332-361. szám)
1894-12-01 / 332. szám
Honorius kérdés is. E buzgó, tevékeny és az erkölcsi figyelmet sürgető pápának egy levelet írt Sergius pátriárka, melyben a katholikusok és monophysiták vitáinak megszüntetésére egy közvetítő indítványt tesz: fogadják el, hogy Krisztusban csak egy akarat volt. Honorius az idealismus hatása alatt, úgy látszik, inkább a vallásos élet emelésén fáradozott és nem szerette a terméketlen hitágazati feszegetéseket, bejegyezett tehát a kifejezés használatába, hisz az istenségnem a mi bűneinket, hanem a bukás előtti természetünket vette föl, nem pedig az utóbb megromlottat.« Csakhogy keleten oly éles volt az ellentét, hogy ebből új eretnekség, a monotheletáké keletkezett, melynek csak a hatodik egyetemes zsinat (682.) vetett véget, mikor a többiekkel magát Honorius pápát is kárhoztatta s ezt II. Leó pápa helybenhagyta. Talán még az is érthetővé válik, hogy tudta a 682-iki zsinat magát a pápát is megróni, mert még annyi idealismus volt a társadalomban, oly erős az igazságérzet, hogy lehetetlen volt teljesen elsimítani a dolgot, ami könnyen megtörténhetik az idealrealismus delén, mikor a központ tekintélyét emelni óhajtjuk. Az idealrealismus idején a pápaság nagy egységre törekedett, saját vezetése alá akarta szorítani, kényszeríteni a keleti egyházat, ami a VIII. egyetemes zsinaton (869) sikerült is, mely kárhoztatta Photius szakadását, a X. század realismusának decentralisatiója azonban elidegenítette a keleti és nyugati egyházakat, ritkán érintkeztek. 968-ban összeütközés támadt azért, mert Luidprand, Ottó császár követe, Photiust egyszerűen a görögök császárának, míg Ottót a rómaiak császárának és augustusnak címezte. Az igazi szakadást azonban Cerularius Mihály konstantinápolyi pátriárka (1043 óta) idézte elő ; ez kikelt a Filioque mint a symbolum meghamisítása és más egyebek ellen s habár nem támogatta a császári hatalom, keresztülvitte a szakadást. A XI. sz. idealizmusának szabadabb gondolkodása számos eretnekség szülő anyja volt, kik részben az erkölcs sürgetői és a hitigazságok megtámadói valának, például Leuthard, egy pár, aki Chalons sur Marne parasztjait a képek és keresztek rontására buzdította, Lisoi és István orleansi papok (1022) hirdették, hogy csak azt kell hinnünk, amit a Szent Lélek irt az ember szívébe. Gerndorf (1025) Arras körül alapított egy felekezetet, mely a lemondást, a bűnös vágyak elfojtását, a testvéri szeretetet és a kézi munkát mondotta az igaz tannak, nem pedig a keresztséget, a penitenciát s az úrvacsorát. Ez időtájt keletkeztek a patakinok. Amint lassan kint ébredezett a reális irány nagy volt a szellemi mozgalom, beállott a két eszme harca a XII. században s még mindig számos eretnekséget okozott. Hyenek voltak Tanchelm (1115 — 1124) követői Brabantban, akik megveték a szentségeket és a hierarchiát; Eon hívei Bretagneban, bruisi Péter egy kiátkozott pap, a ki elveté a gyermekek keresztségét, a misét s csak emlékül tartá meg az eucharistiát és mikor megtámadta a szent képeket, megölte a nép; lausannei Henrik magát az egyházi éneket is kárhoztatta. Ezeknél és hasonlóknál sokkal jobban elterjedtek a katharok, a valdensek, az albigensek. Az idealrealizmus egységre törekvése, merev orthodoxiája, borzasztó mészárlást követett el bennök, az egyházi és világi hatalom közös erővel rohanta meg őket, nem elégedtek meg a nyilvános eretnekek halálával; meg volt hagyva, hogy kutassanak, házrólházra járjanak az inquizitorok, fogdossák, vallassák a gyanúsakat, s a világi hatalomnak adják át a bűnösöket. Már a III. laterani zsinat (1179) noha kijelenti, hogy non sitit sangvinem, az egyház nem szomjazza a vért, intézkedik az eretnekek ellen. A IV. laterani zsinat (1215) pedig kegyetlen rendszabályokat hoz. És e rendszabályok annyira vérében voltak az idealrealizmus delének, hogy még a felvilágosult II. Frigyes törvénykönyvében sem hiányzanak. De míg az idealreál idők orthodoxiája szabályozta, rendezte az egyházi doctrinát, sz. Tamás és mások közreműködésével megteremtette a scholastikus bölcsészetet, behozta a szigorú egyházi fegyelmet, fölemelte a pápai tekintélyt, előmozdította az egyházi ünnepek fényét, pompáját, behozta az űrnapját , megkezdődött lassankint a realizmus aknamunkája, az alkotó részek fokozatos szétmállása, az egyes országok egyházainak kisebb-nagyobb önállósága. Terjedt az érzékiség, a léhaság, hanyatlott az erkölcsi élet, nem lelkesedtek a dogmákért, a szigorú tanokért. A lelkészek inkább moralizáltak s nem feszegették a hitágazatokat. A vallást jobbadán az érzelembe helyezték, a vallásos érzést hangoztatták. Terjedt a pietismus és mysticizmus, az első lágy, kenetes magatartás, mely nem sokat töprenkedik a dogmákon, ridegnek, száraznak, érzés nélkülinek tartja a velük foglalkozást, az utóbbi magasztos szemlélődésbe, vallásos intuitióba merül és a realizmus részletező intensiv munkájában titkos, rejtelmes dolgokat sejt a léleknek istenhez való viszonyában. E titkos,, rejtelmes világ egyik tüneménye a boszorkányokban való hit, mely mind jobban erősödött a realismusgyarapodásával, úgy hogy a XV. század nyolcvanas éveiben inquisitorokat küldött ki ellenök a pápa. E század végén azonban ébredezett az idealismus, mely lassan kint nemessé, fenköltté, önzetlenné tette az ember magatartását, észszerűbbé vallását, gyöngítette, részben kiirtotta az érzéki elemet, a szertartásokat. Luther lassan kint elejtette a szentségek nagy részét, eltörölte a misét, a kath szertartások e központját. Kálvin még jobban keresztül vitte ridegségét, Socinus már tagadta a szentháromságot, végre a zsidózók kiirtották a hitágazatok legnagyobb részét. Ez utóbbi két felekezetet, mivel legkésőbb keletkeztek, sikerült visszaverni az erősödő idealrealizmusnak, a lutherán és kálvin felekezet azonban uralomra jutott sok országban, testületileg szervezkedett úgy, hogy nem lehetett hozzáférni s a náluk is kifejlődött idealrealizmus orthodoxiája szigorúságával megóvta a tagjainak a katholikus egyházba való visszatérését. Ők is borzasztóan üldözték, nyomták az elszakadókat s ha a XVI. század elsőfelében és később is szabadságot követeltek maguknak, a XVII. században már mint megalakult orthodox egyházak viselkedtek. Az egyházak tanának megállapítására tömérdek megyei és tartományi zsinatot hoztak össze, melyeken lassankint közös tanokban állapodtak meg. A katholikus egyház már a trienti zsinaton (1545—1563) elvégezte, különféle országos és megyei zsinatjaik főleg az erkölcsi és a hitélet emelésével foglalkoztak. Az idealrealizmus központosítása folytán rendkívüli hatalomra ten szert a királyi és pápai trón. Többé-kevésbbé mindenütt létrejött a nemzeti egység, a XVII. század második felében ismét lazulni kezdett a központosítás s ahol gyöngébb volt a kötelék, ott szakadás állott be. Portugália már 1640-ben elszakadt Spanyolországtól, 1648-ban Hispánia is elismerte Hollandia függetlenségét, az egyes német tartományok szintén kivívták önállóságukat. A pápaihatalom is megérezte a realizmus gyarapodását, egyes országok egyházai kezdték mutatni, hogy nagyobb önállóságot követelnek, hogy nem engedik meg a pápa örökös beavatkozását. Egyik jelensége e tüneménynek a Decreta eléri gallicani, a francia papság határozatai. Az inquisitio tekintélye is vesztett erejéből. Míg a XVII. század első felében majdnem hogy ő kitárta karjait, s engem felfogott és akkor szenvedélyes öleléssel magához vont. Mindez egy villámlás ideje alatt történt. A marquis lábaimhoz borúlt és könyörgött, hogy bocsássák meg neki. — Ön őrült! — Ez az egyedüli mentség, a melyet elfogadhatok — igy feleltem, de hangom reszketett és szememből láthatta szivemnek megindulását! Felemelkedett, megfogta a kezemet és mialatt a szivéhez vonta, ünnepélyesen mondá: — Szeretem! Lehetetlen a hangot és a tekintetet visszaadni, melylyel a szót kisérte. E perctől fogva tudtam, hogy el vagyok veszve. — Marquis, — dadogtam, egy fatörzshöz támaszkodva, — gondolja meg, hogy kicsoda ön és ki vagyok én és hogy ön e háznak vendége. — El szeretnék én mindent felejteni és az önre való gondolatnak élni, de ha ön parancsolja nekem a »meggondolást« — hát legyen. Hiszen ön alig engedi meg nekem azt, hogy önt szeressem. — Azt hiszem, az ember ott nem fogad el semmit, ahol nem viszonozhat. — Én nem kívánok öntől semmit, grófnő. — És ha én kérnék e helyett valamit ? Ő reám nézett kimondhatlan szomorúsággal és úgy látszott eltalálta gondolatomat. — Távozzék — el... Még mindig a fához támaszkodtam, kezemet nyújtom, — ő megfogta, lehajolt mintha megakarná csókolni, de aztán lassan visszaeresztette és gyöngéden lesimította ruhám redői közé. Azután eltávozott, gyorsan, a nélkül hogy rám nézett volna, egy, szó nélkül és eltűnt a platánok közt. Boldog önkívületben maradtam egyedül és a lelkiismeret egyetlen szava sem zavarta meg e szerencsétlen szenvedély ezen első ittas percét. Még hittem az erényembert, még hittem, hogy egy nemes, tiszta és bűnnélküli szerelem fejlődhetik ki ebből .... mert nem nőt-e ki a legtisztább virág is a föld kebeléből__ Oh ti mindannyian, akik tizenöt évetek szemérmes tapasztalatlanságában átengeditek magatokat’ egy tekintet, egy bájos mosoly, egy futólag adott kézszorítás varázsának és azt gondoljátok, hogy ártatlan szivetek sebesebb dobogásánál mennyei szerelem szárnyain emelkedtek fel — higyjétek el, ez a varázs az anyagból származik, amely élni kezd! És ha magányos órák csendjében, a csillagok ragyogásánál egy kedvenc költő verseinek emlékénél, vagy egy bús dallam hangjai mellett egyszerre sebesebben érezitek a vért ereitekben pezsegni, legyetek elővigyázók, ti tapasztalatlanok, az érzékek azok, amelyek felébrednek. Mesélni fognak azok nektek képzelődésről, lelkek kicseréléséről, platonikus szerelemről. ... Ne higyjetek el ebből semmit! Nincs, csak egyféle szerelem ! És minden szerelemnek csak egy a célja, mely után az törekszik. Én is bíztam az érzés költői álarcában, én is el akartam magammal hitetni, hogy más a szív és más a test; én is meghajoltam a büszke hit előtt, hogy a lélek felette áll a testnek — és lebuktam a nélkül hogy észrevettem volna — le a mélységbe. Azt hittem, hogy ura vagyok érzékeimnek és már is azok uralkodtak felettem. Férjemet úgy szerettem mint nővér a nővérét s azt hittem, hogy ezzel a szeretettel ez az uj érzés mely most szállt meg össze egyeztethető. A marquis szerelmére büszke voltam és egyúttal örömem telt benne,ogy mint azelőtt, ép oly jó és kedves tudok lenni Attillióval szemben is. Azt képzeltem, hogy a vonzalom azon részét, melytől gondolataim megfosztották, kétszeres szeretetteljes kedveskedéssel pótolni tudom. * így múlt el az őszi két egész hónap, a nélkül hogy a marquist láttam volna. A városba visszatérve mindjárt első találkozásunkkor a hercegnő beszélni kezdett róla. — Tudja már a szegény Lit. . . . Elsápadtan. — Ő pedig a szokott gyorsaságával folytatta: — Szemlátomást fogy. Nem tudom mi baja lehet. Azt mondják, szerelmes, hogy kibe ? — talány. Egyszer kérdeztem tőle, de ő nem válaszolt reá. Iparkodtam őt vigasztalni, azt mondtam neki, kedves marquis, ha szerelemre van szüksége, hát én szeretni fogom önt úgy mint Julia! De úgy látszik, hogy ajánlatom hidegen hagyta. Jelenleg az orvosok tanácsára Schweicban utazik. Ért ön ebből talán valamit ? — Én ? — bizonyára semmit. Milyen képmutató voltam! Hiszen örömet éreztem bensőmben és nyájas fájdalmat, ha ő reá gondoltam a ki most egymagában bolyong a hegyek között! Karácsony előtt egyletünk bazárt rendezett és sok hölgy keresett fel, hogy én is emeljem a bazár érdekességét. Én — aki ezzel semmi házi vagy családi kötelességet nem mulasztottam, rögtön megígértem közreműködésemet. Először vettem részt ilyen dolognál és az első napokban azon mulattam, hogy megfigyeltem az elárusító hölgyek ama igyekezetét, miszerint mindegyikük a lehető legfiatalabb és-