Fővárosi Lapok 1894. december (332-361. szám)
1894-12-01 / 332. szám
mindenható volt, most akárhányszor megtagadta segítségét a világi hatalom. A vallásos polémiák, az egyházi vitatkozások helyébe a pietismus és mysticizmus lépett. Az irodalmat elözönlötte a kenetes vallásos hang, mely gyűlölte a dogmák feszegetését. Rokonszenvvel fogadták és buzgón olvasták a mysticismus termékeit, nagyon elterjedt a direktív spirituális, áhítattal forgatták szalézi szent Ferenc Philotheáját, Kempis Tamás Krisztus követését, Feneion cambray érsek és mások hasonló műveit. Népszerűek valának a janzenisták, akik művelték az egyházi és világi tudományokat s maguk tartásában tele valának mysticismussal. Csupa idegesség bántotta az embereket. Nem egy csoda történt. Nagy izgatottságot szült különösen a szentéletű párisi diaconus halála (1727). Mesélték, hogy csodák történnek a sírjánál, nyavalyatörések és mások meggyógyulnak épen úgy, mint most Lourdesban. 1730 körül már jelentkezett az idealizmus s vele utat tört sokfelé a racionalizmus, az észszerűség, a tisztább erkölcs, az emelkedett vallásos élet. Mivel az egyház és állam szoros viszonya útjában állott a bölcsészek és írók szabadabb irányának, észszerű gondolatainak, természetesen a legsötétebb gyűlölettel ostorozták a vallást és egyházat. Ecraser Vinfame, irtsátok ki a gyalázatost, hangoztatta mindig Voltaire s utána mondotta a világ jó része körülbelül 1770 ig. Sikerült is nekik eltöröltetni a jezsuita rendet és a papi intézetekben meg a templomi szentbeszédekben is meghonosítani a racionalizmust. Rousseau és mások kezdik ugyan csodálni a vallást, de nem a dogmákat, a szentimentális novellák és regények sokszor magasztalással írtak a vallás felől, de nekik sem kellettek a hitágazatok, sőt a francia forradalom letaszító trónjáról magát a legfőbb lényt is; de a gyarapodó ideálrealizmus csakhamar visszahelyezte nemcsak őket, hanem a dogmákat is. Mindenfelől nyomták, üldözték az idealistákat, a rajongó reformátorokat, nálunk Martinovicsékat. Az ember gyönyörködni kezdett a hit ágazataiban, számos protestáns visszatért a kath. egyház kebelébe s még a kívül maradottak is tisztelettel szólottak a katholikus egyház szépségéről, gyönyörű szertartásairól, nagyszerű templomairól, a híres dómokról, hirdették a katholicizmus érdemeit a képzőművészetek fejlődésében, szóval újra divatba jött a katholicizmus. Minek köszönhetni ezt ? A gyarapodás végül uralomra jutott realizmusnak, mely nem szerette a protestantizmus észszerűségét, egyszerű és rideg templomait, száraz, unalmas egyházi beszédeit; úgy hogy mikor 1817-ben a protestantizmus három százados emlékünnepét ülték, sokan kérdezték maguktól és egymástól: mire való volt a hitújítás, mely annyi vért ontott, annyi sírást, jajgatást okozott ? Hisznek itt is, hisznek ott is; bizony az a néhány sutra dobott szentség nem ért fel annyi százezer, sőt millió ember vérének kiontásával! Mind e kérdésekre és tűnődésekre a huszas évek idealismusa adta meg a választ. Az érzéki, a kenetes lágy és mysticus realista rövid néhány év alatt tetterős, munkás idealista lön. Az erősebb gondolkodók rajongva fordultak a bölcsészethez és az észszerűség szempontjából vizsgálták, magyarázgatták az egyház tanait. Magában az egyházakban is merültek fel effajta merészebb magyarázók. A francia Lamennais, az elragadó tollú író és gondolkodó, s társai Lacordaire, a későbbi szerzetes, Montalembert gróf, a 30 as, 40-es évek nagy katholikus szónoka és mások a szabadságot akarták összeegyeztetni az egyház tanaival, a liberalismust az inquisitio támaszával. XVI. Gergely pápa csak kíméletesen utasította vissza nézeteiket, de nem irthatta ki őket, egész 1870-ig az idealrealismus tetőpontjáig, a vaticani zsinat végéig szerepeltek. Még azután is az egyházból kitaszítva éldegéltek néhány esztendeig, külön gyülekezeteket alkotva. — Ronge és mások az egyház fegyelmi rendjén akartak módosítani egyet-mást, sokan követelték a nőtlenség eltörlését, de már a harmincas években ébredezett a vallásos lelkesedés, melynek még csak másodsorban jutott eszébe a hitágazatok fontossága. Eötvös József az ő Carthausijában a vallást mutatja be vigasztaló angyalként, de neki sem kellenek a dogmák, Guzmics Izidor és mások simulnak némely hitágazatok magyarázatánál az uralkodó ideális áramlathoz. Mindenfelé a vallás, a gondolat, az érzés szabadságát követelik és liberalismus név alatt sürgetik. A negyvenes években már követelni kezdik a dogmák szigorú megtartását, az erősödő orthodoxia csatába küldi a jezsuitákat, de még nem érkezett meg az ő idejök; még Montalembert, Lacordaire, Gioberti és mások ideális katholicismusa szerepel, sőt 1848-ban liberális politikára bírja rá a pápát, aki élére áll a forrongó Olaszországnak. A theológiában a németek között tűnnek föl jeles tudósok, de a többi művelt nemzet is tud felmutatni többet vagy kevesebbet. Bodnár Zsigmond, ORSZÁGGYŰLÉS. — A képviselőház ülése november 30-án. — A magyar hajózási vállalaton valahogy csak túlestünk, hanem itt van a vígszínház, mikor esünk át ezen ? Tegnap kezdték, ma folytatták és még holnap is ezt fogják nyitni. Hát hogy még holnap is ezen fognak rágódni, az hagyján, csak aztán a logika egyebekben is ne üssön be. Mivel ha beüt, akkor holnap már ütni is fogják egymást. Mert tegnap még csak leszólták egymást. Ma már csakhogy egymás hajába nem kaptak és ha a vitát még tovább is folytatják, holnap okvetlenül a »csakhogy« kimarad és tényleg egymás hajába is kapnak. És mindez miért ? Igazán — pour un omelette. Polónyi Gézát kérték föl a jegyzők elsőnek. Kelletlen dikció volt, de nem térhetett ki előle. Ha nem áll föl, bezárják a vitát s akkor ez a mai csinos botrány elmarad. Már pedig ilyesmit Polónyi nem szívesen visel el. Azonban a kellemetlensége, ami ebben volt, az is elmaradt. Pongrácz Károly gr.épen akkor lépett a terembe, amikor a szónok a beszédébe kezdett. A generális meglobogtatta matracba való hatalmas bajszát, neki düledt a jegyzőkarnak s beleharsogta a reggeli álmosságba: — Én iratkoztam föl elsőnek, hát hogy mer más beszélni ? — Tessék beszélni, tessék, szívesen átengedem a szót, — udvariaskodott Polónyi, aki csak kényszerből ugrott ki elsőnek. Aztán neki csördített a vígszínháznak Pongrácz Károly úr. Röviden beszélt, de annál velősebben. Elismeri, hogy akik a képviselők közül részvényesek a leendő vígszínháznál, egytől egyig gentlemanek. De épen mert gentlemanek, azt is elvárja tőlük, hogy saját maguknak nem fogják megszavazni a 200000 frtot. , — Igaza van! — harsogták balfelől. Egyébként az exgenerális, aki mindezideig rajongott a németért, ma röpítette ki ajkán először, mióta az ellenzék sanyarú kenyerét eszi, hogy nem szeretik a németet. Tehát előadás és nyelv formájában sem veszi be. S miután még hozzá tette, hogy az állam 200000 írtja a vígszínháznál nincs biztosítva, nagy haragosan visszaült a helyére. Berzeviczy Albert jelentkezett szólásra. Előre ki volt csinálva, hogy az ő mai beszéde forduló lesz, hát persze, hogy mind ráfüleltek. Mindenekelőtt megnyugtatta Pongráczot, hogy ne féltse a kölcsönt, mert azt fogják a vígszínházra első helyen betáblázni, tehát biztosítva lesz. Ami az idegen előadásokat illeti, hát ő méltányolni akarja az aggodalmakat és az első szakaszba javasolni fogja annak a kikötését, hogy évente 50-nél több idegen nyelvű előadás ne lehessen. — Helyes ! Helyes ! — zúgták jobbfelől, ahol ez a kis oázis nagy megnyugtatására szolgált a furdalódzó lelkiismereteknek. De nem helyeselt ám Polónyi, aki most már teltebb Ház előtt látott félbehagyott beszédéhez. Elismerte ugyan, hogy Berzeviczy módosítása jelentékeny megnyugtatás, de a legkedvesebb gavallért magának kívánja. Az idősebb urakat kegyelem nélkül visszautasították. A husz éves Gr. bárót, céltáblája a legmerészebb, ha nem is nyilvános támadásoknak, a hírhedt F. asszony titkárává választották. Nekem, aki senki után nem törtem magam, egy körülbelül 50 éves, kifestett, hajú asztmás gavallér jutott. Nevettünk rajta az ezredessel együtt, de a meghatározott nap előestéjén egy kis levélke tudtomra adta, hogy titkárom beteg és igy majd mással fogják azt pótolni. — Rosszabb nem várhat reád — mondá — tréfálva Attillio. Az új titkár ő volt. Schweicbel visszatérve az egylet elnökéhez ment, a ki őt a bazár javára és az öreg megbetegedett gavallér helyébe akarta lefoglalni. Tudta a marquis, hogy én vagyok az ő számára rendelt hölgy ? — vagy másodszor is karjaiba vetett a sors ? Ő nem mondta meg nekem. Sápadtan, nyugodtan, nagy, szürke félig lefátyolozott szemével és szomorú mosolylyal, a mely szép szájának varázsát még fokozta, úgy ült le mellém a szerény helyre, melyet egy gyermek pad nyújtott nekünk. Hosszú ideig egyikünk sem beszélt. Fekete, hullámos — a balantékon kissé ritka haja volt; nemes homloka, egy öreg pénzen látható fejhez hasonló profilja, kicsi, de férfiasan formált ajaka, csudálatosan fénylő szeme, szinte fénysugarakat vetett kissé komor arcára és a mosolya — félig gúnyos, félig kérő, — félig kihívó és félig bús, — hevesen dobogó szivemnek lángját újra felszította. — Ő hallgatott, de szemei beszélték: szeretlek, csak érted élek! Egy formális nyilatkozat kevésbbé lett volna veszedelmes, mint ez a hallgatás. És azután? Nem nyilatkozott-e már ő? Nem emlékeztem-e rövid párbeszédünk minden szavára, arra az ittas boldogságra, midőn ott a platánok alatt a szivéhez ölelt ? Jobbról tőlem a szép F. asszony — egy kövér, kihívó modorú szőke fiatalember, G. báró segítségével virágot árult. Úgy nevettek és csevegtek, hogy az egész teremben, hallatszott. Mily ellentét volt ez velünk szemben, akik némán és szótalanul reszkettünk a benső felindulástól! Zavarunk feltűnő és kompromittáló kezdett lenni. Mi is észrevettük ezt és közönyös dolgokról kezdtünk beszélni, de hát nem sikerült. A marquis vagy nem is figyelt, vagy bántó közönynyel felelt. Mint gyakorlott udvarló az előkelő társaság által elrontva, nála néha a világ megvetési hajlam is jelentkezett. Ilyenkor mosolya majdnem gonosz lett és csak szemeinek nyíltsága hitette el az emberrel, hogy ő alapjában még jó maradt és képes volt a lelkesedésre és bizalomra. Könnyen érthető, hogy mily közönyös lehetett ő ama vonzódások iránt, melyeket a szalonokban tapasztalt. A közönséges érzéki élvezeteket kimerítvén, a legfőbb szerelem után vágyódott, amely minden élvezetet, úgy az érzékit mint az ideálist egyesíti. A szíve még fiatal volt, de ez a vonás majdnem eltűnt az alatt az álarc alatt, amelyet a harminc évi könnyű szerelmi kalandok és még könnyebb győzelmek alatt elsajátított, és nem is ez volt a fővarázsa, hanem az, hogy a tapasztalt világfi minden érzékiségén át, kedvesnek mondható cynizmusán keresztül félig öntudatlanul egy friss forrás bugyogott elő szívéből, telve nemes indulattal és őszinte érzéssel. Romeo és Don Juan volt egy személyben. Emlékeztem, hogy védencem már hónapok előtt elérte, amit kívánt és minthogy nem kételkedhettem abban, hogy a siker könnyűsége a marquis műve volt, kötelességemnek tartottam, neki ezért köszönetemet nyilvánítani. Még mindig az a fáradt és fanyar mosoly volt njakán, mint az előbb. — Ugyan, marquis, miért mosolyog úgy ? Ilyenkor úgy néz ki, mintha szándékosan rossznak akarna mutatkozni. — És hogy lehetnék jó ? — Hogy ? — Azt hiszem, egyszerűen úgy, hogy a szivét követné. — Akkor engedje meg kimondanom, hogy szeretem önt. Szivemnek nincs más szava. Felfogtam a vágást és nyugodt barátsággal válaszoltam: — Nos, én azt hiszem, hogy ebben nincs semmi rossz. Sok barátom van, aki szeret és tisztel — testvérem nincs, — akar-e az lenni ? Szomorúan rázta a fejét. — Oh nem, köszönöm nagylelkű ajánlatát, de nem fogadhatom el. Fogja meg a kezemet... olyan-e az, mint ha a testvéreét fogná ? A keze égett — és mikor az enyémet megszorította, oly pillantást vetett reám, hogy egy mély örvény felett éreztem magam. Ki ne ismerné, a szerelem eme szédülését ? Ki nem érezte egy ily tüzes pillantás hatása alatt a szerelem legerősebb szándékát! Ilyenkor futni, futni, menekülni kellene ... és én maradtam. (Folyt. köv.)