Fővárosi Lapok 1894. december (332-361. szám)

1894-12-01 / 332. szám

mindenható volt, most akárhányszor megtagadta segítségét a világi hatalom. A vallásos polémiák, az egyházi vitatkozások helyébe a pietismus és mysti­­cizmus lépett. Az irodalmat elözönlötte a kenetes vallásos hang, mely gyűlölte a dogmák feszegetését. Rokonszenvvel fogadták és buzgón olvasták a mys­­ticismus termékeit, nagyon elterjedt a direktív spiri­tuális, áhítattal forgatták szalézi szent Ferenc Phi­­lotheáját, Kempis Tamás Krisztus követését, Feneion cambray érsek és mások hasonló műveit. Népszerűek valának a janzenisták, a­kik művelték az egyházi és világi tudományokat s maguk tartásában tele valá­nak mysticismussal. Csupa idegesség bántotta az em­bereket. Nem egy csoda történt. Nagy izgatottságot szült különösen a szentéletű párisi diaconus halála (1727). Mesélték, hogy csodák történnek a sírjánál, nyavalyatörések és mások meggyógyulnak épen úgy, mint most Lourdesban. 1730 körül már jelentkezett az idealizmus s vele utat tört sokfelé a racionalizmus, az észszerűség, a tisztább erkölcs, az emelkedett vallásos élet. Mivel az egyház és állam szoros viszonya útjában állott a bölcsészek és írók szabadabb irányának, észszerű gondolatainak, természetesen a legsötétebb gyűlölet­tel ostorozták a vallást és egyházat. Ecraser Vinfame, irtsátok ki a gyalázatost, hangoztatta mindig Voltaire s utána mondotta a világ jó része körülbelül 1770 ig. Sikerült is nekik eltöröltetni a jezsuita rendet és a papi intézetekben meg a templomi szentbeszédekben is meghonosítani a racionalizmust. Rousseau és má­sok kezdik ugyan csodálni a vallást, de nem a dog­mákat, a szentimentális novellák és regények sokszor magasztalással írtak a vallás felől, de nekik sem kellettek a hitágazatok, sőt a francia forradalom le­­taszító trónjáról magát a legfőbb lényt is; de a gya­rapodó ideálrealizmus csakhamar visszahelyezte nem­csak őket, hanem a dogmákat is. Mindenfelől nyom­ták, üldözték az idealistákat, a rajongó reformátoro­kat, nálunk Martinovicsékat. Az ember gyönyörködni kezdett a hit ágazataiban, számos protestáns vissza­tért a kath. egyház kebelébe s még a kívül maradot­tak is tisztelettel szólottak a katholikus egyház szépségéről, gyönyörű szertartásairól, nagyszerű templomairól, a híres dómokról, hirdették a katholi­­cizmus érdemeit a képzőművészetek fejlődésében, szóval újra divatba jött a katholicizmus. Minek kö­szönhetni ezt ? A gyarapodá­s végül uralomra jutott realizmusnak, mely nem szerette a protestantizmus észszerűségét, egyszerű és rideg templomait, száraz, unalmas egyházi beszédeit; úgy hogy mikor 1817-ben a protestantizmus három százados emlékünnepét ülték, sokan kérdezték maguktól és egymástól: mire való volt a hitújítás, mely annyi vért ontott, annyi sírást, jajgatást okozott ? Hisznek itt is, hisznek ott is; bizony az a néhány sutra dobott szentség nem ért fel annyi százezer, sőt millió ember vérének kiontásával! Mind e kérdésekre és tűnődésekre a huszas évek idealismusa adta meg a választ. Az érzéki, a kenetes lágy és mysticus realista rövid néhány év alatt tetterős, munkás idealista lön. Az erősebb gon­dolkodók rajongva fordultak a bölcsészethez és az észszerűség szempontjából vizsgálták, magyarázgat­­ták az egyház tanait. Magában az egyházakban is merültek fel effajta merészebb magyarázók. A fran­cia Lamennais, az elragadó tollú író és gondolkodó, s társai Lacordaire, a későbbi szerzetes, Montalem­­bert gróf, a 30 as, 40-es évek nagy katholikus szónoka és mások a szabadságot akarták összeegyeztetni az egyház tanaival, a liberalismust az inquisitio táma­szával. XVI. Gergely pápa csak kíméletesen utasí­totta vissza nézeteiket, de nem irthatta ki őket, egész 1870-ig az idealrealismus tetőpontjáig, a vaticani zsinat végéig szerepeltek. Még azután is az egyház­ból kitaszítva éldegéltek néhány esztendeig, külön gyülekezeteket alkotva. — Ronge és mások az egy­ház fegyelmi rendjén akartak módosítani egyet-mást, sokan követelték a nőtlenség eltörlését, de már a harmincas években ébredezett a vallásos lelkesedés, melynek még csak másodsorban jutott eszébe a hit­ágazatok fontossága. Eötvös József az ő Carthausi­­jában a vallást mutatja be vigasztaló angyalként, de neki sem kellenek a dogmák, Guzmics Izidor és má­sok simulnak némely hitágazatok magyarázatánál az uralkodó ideális áramlathoz. Mindenfelé a vallás, a gondolat, az érzés szabadságát követelik és liberalis­­mus név alatt sürgetik. A negyvenes években már követelni kezdik a dogmák szigorú megtartását, az erősödő orthodoxia csatába küldi a jezsuitákat, de még nem érkezett meg az ő idejök; még Montalem­­bert, Lacordaire, Gioberti és mások ideális katholi­­cismusa szerepel, sőt 1848-ban liberális politikára bírja rá a pápát, a­ki élére áll a forrongó Olaszor­szágnak. A theológiában a németek között tűnnek föl jeles tudósok, de a többi művelt nemzet is tud felmutatni többet vagy kevesebbet. Bodnár Zsigmond, ORSZÁGGYŰLÉS. — A képviselőház ülése november 30-án. — A magyar hajózási vállalaton valahogy csak túles­tünk, hanem itt van a vígszínház, mikor esünk át ezen ? Tegnap kezdték, ma folytatták és még holnap is ezt fogják nyitni. Hát hogy még holnap is ezen fognak rágódni, az hagyján, csak aztán a logika egyebekben is ne üssön be. Mivel ha beüt, akkor holnap már ütni is fogják egymást. Mert tegnap még csak leszólták egymást. Ma már csakhogy egymás hajába nem kaptak és ha a vitát még tovább is folytatják, holnap okvetlenül a »csakhogy« kimarad és tény­leg egymás hajába is kapnak. És mindez miért ? Igazán — pour un omelette. Polónyi Gézát kérték föl a jegyzők elsőnek. Kelletlen dikció volt, de nem térhetett ki előle. Ha nem áll föl, be­zárják a vitát s akkor ez a mai csinos botr­ány elmarad. Már pedig ilyesmit Polónyi nem szívesen visel el. Azonban a kelle­metlensége, ami ebben volt, az is elmaradt. Pongrácz Ká­roly gr.­épen akkor lépett a terembe, amikor a szónok a be­szédébe kezdett. A generális meglobogtatta matracba való hatalmas bajszát, neki düledt a jegyzőkarnak s beleharsogta a reggeli álmosságba: — Én iratkoztam föl elsőnek, hát hogy mer más be­szélni ? — Tessék beszélni, tessék, szívesen átengedem a szót, — udvariaskodott Polónyi, aki csak kényszerből ug­rott ki elsőnek. Aztán neki csördített a vígszínháznak Pongrácz Ká­roly úr. Röviden beszélt, de annál velősebben. Elismeri, hogy akik a képviselők közül részvényesek a leendő vígszínház­nál, egytől egyig gentlemanek. De épen mert gentlemanek, azt is elvárja tőlük, hogy saját maguknak nem fogják meg­szavazni a 200000 frtot. , — Igaza van! — harsogták balfelől. Egyébként az exgenerális, aki mindezideig rajongott a németért, ma röpítette ki ajkán először, mióta az ellenzék sanyarú kenyerét eszi, hogy nem szereti­k a németet. Te­hát előadás és nyelv formájában sem veszi be. S miután még hozzá tette, hogy az állam 200000 írtja a vígszínház­­nál nincs biztosítva, nagy haragosan visszaült a helyére. Berzeviczy Albert jelentkezett­ szólásra. Előre ki volt csinálva, hogy az ő mai beszéde forduló lesz, hát persze, hogy mind ráfüleltek. Mindenekelőtt megnyugtatta Pongrá­­czot, hogy ne féltse a kölcsönt, mert azt fogják a vígszín­házra első helyen betáblázni, tehát biztosítva lesz. Ami az idegen előadásokat illeti, hát ő méltányolni akarja az aggo­dalmakat és az első szakaszba javasolni fogja annak a ki­kötését, hogy évente 50-nél több idegen nyelvű előadás ne lehessen. — Helyes ! Helyes ! — zúgták jobbfelől, ahol ez a kis oázis nagy megnyugtatására szolgált a furdalódzó lelki­ismereteknek. De nem helyeselt ám Polónyi, aki most már teltebb Ház előtt látott félbehagyott beszédéhez. Elismerte ugyan, hogy Berzeviczy módosítása jelentékeny megnyugtatás, de a legkedvesebb gavallért magának kívánja. Az idősebb urakat kegyelem nélkül visszautasították. A husz éves Gr. bárót, céltáblája a legmerészebb, ha nem is nyilvános támadásoknak, a hírhedt F. asszony titkárává választották. Nekem, a­ki senki után nem törtem magam, egy körülbelül 50 éves, kifestett, hajú asztmás gaval­lér jutott. Nevettünk rajta az ezredessel együtt, de a meg­határozott nap előestéjén egy kis levélke tudtomra adta, hogy titkárom beteg és igy majd mással fogják azt pótolni. — Rosszabb nem várhat reád — mondá — tréfálva Attillio. Az új titkár ő volt. Schweicbel visszatérve az egylet elnökéhez ment, a ki őt a bazár javára és az öreg megbetegedett gavallér helyébe akarta le­foglalni. Tudta a marquis, hogy én vagyok az ő számára rendelt hölgy ? — vagy másodszor is karjaiba vetett a sors ? Ő nem mondta meg nekem. Sápadtan, nyugodtan, nagy, szürke félig lefá­tyolozott szemével és szomorú mosolylyal, a mely szép szájának varázsát még fokozta, úgy ült le mel­lém a szerény helyre, melyet egy gyermek pad nyúj­tott nekünk. Hosszú ideig egyikünk sem beszélt. Fekete, hullámos — a balantékon kissé ritka haja volt; nemes homloka, egy öreg pénzen látható fejhez hasonló profilja, kicsi, de férfiasan formált ajaka, csudálatosan fénylő szeme, szinte fénysugara­kat vetett kissé komor arcára és a mosolya — félig gúnyos, félig kérő, — félig kihívó és félig bús, — he­vesen dobogó szivemnek lángját újra felszította. — Ő hallgatott, de szemei beszélték: szeretlek, csak érted élek! Egy formális nyilatkozat kevésbbé lett volna veszedelmes, mint ez a hallgatás. És azután? Nem nyilatkozott-e már ő? Nem emlékeztem-e rövid párbeszédünk minden szavára, arra az ittas boldogságra, midőn ott a platánok alatt a szivéhez ölelt ? Jobbról tőlem a szép F. asszony — egy kövér, kihívó modorú szőke fiatalember, G. báró segítségé­vel virágot árult. Úgy nevettek és csevegtek, hogy az egész teremben, hallatszott. Mily ellentét volt ez ve­lünk szemben, a­kik némán és szótalanul reszkettünk a benső felindulástól! Zavarunk feltűnő és kompro­mittáló kezdett lenni. Mi is észrevettük ezt és közönyös dolgokról kezdtünk beszélni, de hát nem sikerült. A marquis vagy nem is figyelt, vagy bántó közönynyel felelt. Mint gyakorlott udvarló az előkelő társaság által elrontva, nála néha a világ megvetési hajlam is jelentkezett. Ilyenkor mosolya majdnem gonosz lett és csak szemeinek nyíltsága hitette el az emberrel, hogy ő alapjában még jó maradt és képes volt a lel­kesedésre és bizalomra. Könnyen érthető, hogy mily közönyös lehetett ő ama vonzódások iránt, melyeket a szalonokban tapasztalt. A közönséges érzéki élve­zeteket kimerítvén, a legfőbb szerelem után vágyó­dott, a­mely minden élvezetet, úgy az érzékit mint az ideálist egyesíti. A szíve még fiatal volt, de ez a vonás majdnem eltűnt az alatt az álarc alatt, a­melyet a harminc évi könnyű szerelmi kalandok és még könnyebb győzel­mek alatt elsajátított, és nem is ez volt a fővarázsa, hanem az, hogy a tapasztalt világfi minden érzéki­ségén át, kedvesnek mondható cynizmusán keresztül félig öntudatlanul egy friss forrás bugyogott elő szí­véből, telve nemes indulattal és őszinte érzéssel. Romeo és Don Juan volt egy személyben. Emlékeztem, hogy védencem már hónapok előtt elérte, a­mit kívánt és minthogy nem kételkedhettem abban, hogy a siker könnyűsége a marquis műve volt, kötelességemnek tartottam, neki ezért köszönetemet nyilvánítani. Még mindig az a fáradt és fanyar mosoly volt njakán, mint az előbb. — Ugyan, marquis, miért mosolyog úgy ? Ilyen­kor úgy néz ki, mintha szándékosan rossznak akarna mutatkozni. — És hogy lehetnék jó ? — Hogy ? — Azt hiszem, egyszerűen úgy, hogy a szivét követné. — Akkor engedje meg kimondanom, hogy sze­retem önt. Szivemnek nincs más szava. Felfogtam a vágást és nyugodt barátsággal válaszoltam: — Nos, én azt hiszem, hogy ebben nincs semmi rossz. Sok barátom van, a­ki szeret és tisztel — test­vérem nincs, — akar-e az lenni ? Szomorúan rázta a fejét. — Oh nem, köszönöm nagylelkű ajánlatát, de nem fogadhatom el. Fogja meg a kezemet... olyan-e az, mint ha a testvéreét fogná ? A keze égett — és mikor az enyémet megszo­rította, oly pillantást vetett reám, hogy egy mély ör­vény felett éreztem magam. Ki ne ismerné, a szerelem eme szédülését ? Ki nem érezte egy ily tüzes pillantás hatása alatt a szerelem legerősebb szándékát! Ilyenkor futni, futni, menekülni kellene ... és én maradtam. (Folyt. köv.)

Next