Fővárosi Lapok 1895. február (32-59. szám)

1895-02-01 / 32. szám

358 1868-tól 1878-ig alig-alig emelkedett ez érdekben egy-egy hang a képviselőházban. Jött aztán 1878-ban a 3-ik egyetemes tanító­­gyűlés, ez proklamálta s a tanítók propagál­ták országszerte az eszmét. A következmény az lett, hogy megalkottatott a magyar nyelv­nek, mint tantárgynak kötelező oktatásáról szóló 1879. évi 18. t.-czikk. Nagyon tanulságos az eszmék vívódása és harcza, mig életre kelnek. Most is, mi azoknak a társadalomban való külső megér­­lelését és megvitatását illeti, a népoktatás államosítását, mire gr. Batthyány Tivadar is hivatkozott, kimondotta múlt nyáron a Debreczenben tartott tanítógyűlés; legújab­ban pedig azt olvastuk, hogy Csanád megye közigazgatási bizottsága utasította a kir. tan­­felügyelőt, hogy a népoktatás államosítása ügyében dolgozzon ki emlékiratot, mely a többi törvényhatóságokkal is hozzájárulás végett közöltetni fog. Nincs kétség benne, hogy azok a törvényhatóságok, melyek mélyen érzik, hogy vannak az országnak igen nagy területei, melyeken alig-alig ismerszik meg, hogy azok Magyarország integráns ré­szei, hozzá fognak járulni a mozgalomhoz s felírnak az országgyűléshez. Tehát Makó felől, mely messze van ugyan Jeruzsálemtől, de nagyon közel, sőt benne van az imént em­lített területek zónájában, erős állami érdekű áramlat indul meg. És meglehet, hogy Makó győz. De majd meglátjuk . . . Ha csak annyi eredménye lesz is a moz­galomnak, hogy az állam az eddiginél nagyobb arányokban terjeszti ki figyelmét iskoláival azon területekre, melyeken tömegesen nevel­nek az állam számára idegen szellemű, sőt ellenséges indulatú polgárokat, már ezzel is sok van nyerve. És ha a bíróságok, vasutak, anyakönyve­zések már megtörtént államosítása, a köz­­igazgatásnak pedig szándékolt államosítása után, a népoktatás terén bár részleges álla­mosítás következik be (mert a mindenestől való népoktatási államosítás tán nem is szük­séges), ez csak logikai folyománya volna az előzményeknek. N. B. Eh, még­sem hiszem, hogy köze lett volna neki a hadnagy öngyilkosságához! Rég vártam embert olyan nehezen, mint ezen a reggel Ákost. Végre úgy tíz óra felé megérkezett. — Nem jöhettem korábban. Kint voltam a szegény Barna lakásán. Az Írását meg egyébb holmiját leltároztuk. Bizony nem sok leltározni való volt ott. De szomorú is egy ilyen katonatiszti kvártély, ha nem kvaterkázik vagy nem kártyázik benne az ember. Szomorú, sivár szobácska! Itt egy kard, ott egy csizma, félig elszítt szivar az asztalon a katonai könyvek meg egy csomó regény között. Az ágy felvetve, úgy ahogy akkor reggel volt, az asztal előtt a földön a nagyjából felmosott vértócsa nyoma. Minden úgy volt, ahogy ő utána maradt, mikor elvitték a kórházba. Akkor lepecsételtünk mindent, most nyitottuk ki ezóta először a szobát. Jól sejtettem, hogy valami érdekes nyomra fogok akadni, pedig szegény Barna elég óvatos volt és halála előtt elégette úgyszólván az összes írásait. Csak egy pár kifizetetlen számla hevert az asztal­fiókban. Meg egy pár levél, amely, hogy hogy­ nem, ott maradt. A nagy izgatottságban bizonyára ott feledte. Azt hiszem ez az izgatottság érthető is az embernél halála előtt egy két perc­c­el. Elég az hozzá, hogy ott maradt. És nekem igazam lett, nem hiába ígértem neked,­­hogy érdekes dolgot fogok megtudni. Jól számítottam. Ezek az öngyilko­sok olyanok mint az ügyetlen tolvajok, mindig hagynak maguk után valamit, ami nyomra vezet. Ej, jó orrom van nekem mégis. Emlékszel, mit mondtam mikor meghallottam, hogy Bérczy Barna főbe lőtte magát. Azt, hogy Tarkeőiné miatt tette. Te persze nem hitted a dolgot. Pedig úgy volt! De még milyen ostobául regényes ez a história. Mintha nem is a­ mi századunkból való lenne, ha­nem a trubadúrok és az önfeláldozó szerelmes lovagok korából. — Azért halt meg az a csacsi, hogy az asz­­szonyt megmentse! — Micsoda, te még most is hitetlenül rázod a fejed, hogy nem hiszed! No hát, nézz ide, itt vannak a levelek! — Az írást ismerem, a Tarkeőinéé. Egyszer valami ügyben kihallgattam s akkor láttam az alá­írását. Ma már voltam odahaza az irodámban is és előkerestem ezt a jegyzőkönyvet. Szakasztott az az irás. De különben már azelőtt, régebben is beszéltek erről a viszonyról és mindenki csak azon csodálkozott, hogy az asszonynak hogy lehetett kedve viszonyt kötni azzal a kis együgyü hadna­gyocskával, az ura mellett, a mellett a derék, erős, szép, gazdag férfi mellett, aki még hozzá a legna­gyobb szegénységből emelte őt maga mellé és tette irigyelt, gazdag úri asszonnyá. — No de hát, ki az ördög tudna eligazodni az asszonyok dolgán! Elég az hozzá, hogy az az igaz, amit én mondtam, hogy a fiú öngyilkosságá­nak a háta megett szerelmi viszony van, és hogy tévedtek az újságírók, mikor azt írták, hogy az adósságai miatt lőtte magát főbe! Eh, azért rit­kán fordul az ember a pisztolyhoz, mert nem tudja kifizetni adósságait. Ez a dolog többnyire nagyobb fejtörést okoz a hitelezőknek, mint a könnyű vérű adósoknak. No, különben az is igaz, hogy ilyen másik együgyű okból is kevés ember öli meg magát ennek a mai túlságosan okos századunknak a végén. Úgy látszik, hogy ez az első levél. Májusi dátum van rajta. A szerelmi részeket hagyjuk. Az egyforma biablonok szerint szokott készülni. Tér­jünk át a dologra. Nézd, itt az utolsó bekezdés: »Gábor, úgy látszik, sejt valamit! (Látod, a Gábor név is itt van, Tarkeői Gábor, most már csak elhiszed, hogy Malvinról van szó, itt az alá­írása is: Malvinod!) Tegnap beszélt rólad, hogy kevés dolgod lehet, hogy mindig itt ülsz nálunk és hogy úgy látszik, szerelmes vagy belém, mert olyan epedően pislogsz, hogy skandalum nézni! így mondta. És lásd, kicsim, igaza is volt. Te nem­ tudsz vigyázni magadra, magunkra! Itt meg a másik levélben nézd, mi van: »Mindent tud! El vagyunk veszve. Elárulták neki, hogy tegnap délután nálam voltál egyedül. Vallatóra fogott. Bevallottam neki, hogy igaz, hogy itt voltál, de azért valahogy rút gyanúba ne fog­jon. Elmondtalak éretlen, naiv gyereknek, aki gon­dolni se merne holmi viszonyra. Szerelmes belém halálosan, mondtam neki — (ebben ugy­e igazam is volt?) — de egyebet nem is akar, mint a­hogy engedjem meg neki, hogy szerethessen, imádhasson. Azt nem is kívánja, hogy én szeressem — szóval ostoba legény — mondtam az öregemnek, aki teg­nap felhasználva a te távollétedet, ezt a sok sza­márságot mondta el nekem. Én persze kinevettem s azután megkértem, hogy kíméljen meg látogatá­saitól. Erre elment, de kijelentette, hogy ha nem szeretem, megöli magát! Még sajnálni is kezdett Gábor! Elég az hozzá, hogy ez egyszer megmene­kültünk, de én azt hiszem, hogyha ez idő szerint el is hallgattatta szivében a gyanút, azért ott van az s hamarosan fel fog ébredni megint. El kellene FŐVÁROSI LAPOK 1895. február 1. Péntek. NAPRÓLNAPRA. Lovasított pénzügyőrök. A pénzügyminisztérium fogadó termében pénz­ügyőrök küldöttsége jelentkezett ma tisztelgésre. Harminc­an voltak. Valamennyien díszes egyenru­hában, csak a czipőjük volt szánalmas állapotban. Czélzatosan húztak rongyos czipőket, hogy demon­stráljanak a gyalogjárás ellen. A küldöttség szónoka megcsörtette a hata­lom külső jelvényét s délczegen állt Lukács László pénzügyminiszter elé, a­ki szürke munkás-zub­bonyban fogadta a dohánycsempészet, a hús, bor, és sörfogyasztás ellenőreit. Kegyelmes urunk! — kezdte a szónok. Ön, mint kezdő pénzügyminiszter nem értheti meg a pénzügyőrök gárdájának baját, baját. De, mint kezdő pénzügyminiszter bizonyosan méltányolni fogja kérésünket sokkal inkább, mint elődje We­­kerle Sándor. Régtől ápoltuk mi a titkos sejtést, hogy ön előbb utóbb miniszterré lesz és a mikor sejtésünk valóra vált s nyomtatott betűkből láttuk kirakva az ön nevét a Bánffy-minisztérium lajstro­mában, az örömnek régtől visszafojtott érzése tört elő keblünkből és mi csudálkozva kérdeztük egy­mástól: »Lehetséges-e ez?« Üdvözlő beszédem bevezető részéből megért­heti Kegyelmes urunk, hogy csodálkozással hódo­lunk az ön páratlan tehetségének s ez a kódolás megérdemel egy csipetnyi méltánylást. Nem vitathatom azt, hogy kérésünk jogos. Hazánk ezredéves múltjának története nem igazit el minket abban, hogy a honalapítás idején vol­tak-e pénzügyőrök vagy sem s ha voltak, gyalog jártak-e vagy lóháton? Ha volt trafik, ha volt szeszgyár, ha volt bélyeg és illeték, ha volt do­hánycsempészet, úgy voltak pénzügyőrök is. Mert egy államot fentartani nem lehet nem egy ezred évig, de két hétig sem dohánycsempészet és pénz­ügyőrök nélkül. Kegyelmes urunk! A mi kérésünk szerény. Az a kívánságunk csupán, hogy méltóztassék elrendelni a pénzügyőr­ség lovasítását, legelsőben Budapest fő- és székvá­ros területén , a­hol a czipőtalpak sínylik az aszfaltot, a kincstár mérhetetlen kárára. Ama re­ményben, hogy legközelebb már lóhátról rendel­kezhetünk, fogadja kegyelmes urunk előlegezett él­jenzésünket. (Éljenzés.) A pénzügyminiszter meghatottan válaszolt: Uraim! Nagyrabecsült pénzügyőrök! A kormány már megalakulásakor program­­­jába fogadta a közigazgatás államosítását és a pénzügyőrség lovasítását. (Zajos tetszés.) Ám a­mi a lovasítás átalánosításától eltilt, az a költségve­tés, a­melybe nem iktathatok e czélból 100.000 frtot. Hanem a minisztertanács bölcsesége kieszelte­­a módját, hogy a budget se terheltessék s az önök jogos kérése se maradjon teljesitetlen. A pénzügy­minisztérium ötven forintért paripát vásárolt. Sze­líd, türelmes állat, a­mely leszámolt az élettel. Omnibusz­ló volt fiatal korában. Ezt a paripát karóhoz köttetjük a városerdőben s önök, mint szervezett hadsereg, szakaszonként kivonulnak s fel­­szállnak a lóra s leszállnak a lóról. Egy-egy pénz­ügyőr harmincz másodperczig ülhet lóháton. Telje­sen elég idő ahhoz, hogy a pénzügyőrben fel­ébressze a lovasított ember önérzetét. Ez a vála­szom az önök kérésére.­­ Az egészből, a­mit elmondtunk, annyi az igaz, hogy a pénzügyminisztérium kísérletezik a pénzügyőrség egy részének lovasitása tárgyában. Miniszter és kritikusai: Kritikusok: Az urnak nincs egységes elve, Beszéde részletekkel telve, Nem nyújthat fizetést egészbe, Tengődik részlet­fizetésre. Miniszter: Igaz . . . még elvem egészét nem látták, Most adok hát az egészből egy g­rátát. Kritikusok: Az ur elődit megtagadta, A szabadelv kerül ad acta, Az ur, hah! már mi vélünk paktál, Bennünket en főztünkkel traktál. Miniszter: Igaz . . . egyet s mást rósz fűzűikből osztok, De maguk főzték, hát egyék a kosztot. Kritikusok: Az úr nem mond újat egy jottát, Ásitjuk már a régi nótát, Avult s fel nem forralja vérünk, Egy reformertől többet kérünk.

Next