Fővárosi Lapok 1895. február (32-59. szám)
1895-02-01 / 32. szám
358 1868-tól 1878-ig alig-alig emelkedett ez érdekben egy-egy hang a képviselőházban. Jött aztán 1878-ban a 3-ik egyetemes tanítógyűlés, ez proklamálta s a tanítók propagálták országszerte az eszmét. A következmény az lett, hogy megalkottatott a magyar nyelvnek, mint tantárgynak kötelező oktatásáról szóló 1879. évi 18. t.-czikk. Nagyon tanulságos az eszmék vívódása és harcza, mig életre kelnek. Most is, mi azoknak a társadalomban való külső megérlelését és megvitatását illeti, a népoktatás államosítását, mire gr. Batthyány Tivadar is hivatkozott, kimondotta múlt nyáron a Debreczenben tartott tanítógyűlés; legújabban pedig azt olvastuk, hogy Csanád megye közigazgatási bizottsága utasította a kir. tanfelügyelőt, hogy a népoktatás államosítása ügyében dolgozzon ki emlékiratot, mely a többi törvényhatóságokkal is hozzájárulás végett közöltetni fog. Nincs kétség benne, hogy azok a törvényhatóságok, melyek mélyen érzik, hogy vannak az országnak igen nagy területei, melyeken alig-alig ismerszik meg, hogy azok Magyarország integráns részei, hozzá fognak járulni a mozgalomhoz s felírnak az országgyűléshez. Tehát Makó felől, mely messze van ugyan Jeruzsálemtől, de nagyon közel, sőt benne van az imént említett területek zónájában, erős állami érdekű áramlat indul meg. És meglehet, hogy Makó győz. De majd meglátjuk . . . Ha csak annyi eredménye lesz is a mozgalomnak, hogy az állam az eddiginél nagyobb arányokban terjeszti ki figyelmét iskoláival azon területekre, melyeken tömegesen nevelnek az állam számára idegen szellemű, sőt ellenséges indulatú polgárokat, már ezzel is sok van nyerve. És ha a bíróságok, vasutak, anyakönyvezések már megtörtént államosítása, a közigazgatásnak pedig szándékolt államosítása után, a népoktatás terén bár részleges államosítás következik be (mert a mindenestől való népoktatási államosítás tán nem is szükséges), ez csak logikai folyománya volna az előzményeknek. N. B. Eh, mégsem hiszem, hogy köze lett volna neki a hadnagy öngyilkosságához! Rég vártam embert olyan nehezen, mint ezen a reggel Ákost. Végre úgy tíz óra felé megérkezett. — Nem jöhettem korábban. Kint voltam a szegény Barna lakásán. Az Írását meg egyébb holmiját leltároztuk. Bizony nem sok leltározni való volt ott. De szomorú is egy ilyen katonatiszti kvártély, ha nem kvaterkázik vagy nem kártyázik benne az ember. Szomorú, sivár szobácska! Itt egy kard, ott egy csizma, félig elszítt szivar az asztalon a katonai könyvek meg egy csomó regény között. Az ágy felvetve, úgy ahogy akkor reggel volt, az asztal előtt a földön a nagyjából felmosott vértócsa nyoma. Minden úgy volt, ahogy ő utána maradt, mikor elvitték a kórházba. Akkor lepecsételtünk mindent, most nyitottuk ki ezóta először a szobát. Jól sejtettem, hogy valami érdekes nyomra fogok akadni, pedig szegény Barna elég óvatos volt és halála előtt elégette úgyszólván az összes írásait. Csak egy pár kifizetetlen számla hevert az asztalfiókban. Meg egy pár levél, amely, hogy hogy nem, ott maradt. A nagy izgatottságban bizonyára ott feledte. Azt hiszem ez az izgatottság érthető is az embernél halála előtt egy két perccel. Elég az hozzá, hogy ott maradt. És nekem igazam lett, nem hiába ígértem neked,hogy érdekes dolgot fogok megtudni. Jól számítottam. Ezek az öngyilkosok olyanok mint az ügyetlen tolvajok, mindig hagynak maguk után valamit, ami nyomra vezet. Ej, jó orrom van nekem mégis. Emlékszel, mit mondtam mikor meghallottam, hogy Bérczy Barna főbe lőtte magát. Azt, hogy Tarkeőiné miatt tette. Te persze nem hitted a dolgot. Pedig úgy volt! De még milyen ostobául regényes ez a história. Mintha nem is a mi századunkból való lenne, hanem a trubadúrok és az önfeláldozó szerelmes lovagok korából. — Azért halt meg az a csacsi, hogy az aszszonyt megmentse! — Micsoda, te még most is hitetlenül rázod a fejed, hogy nem hiszed! No hát, nézz ide, itt vannak a levelek! — Az írást ismerem, a Tarkeőinéé. Egyszer valami ügyben kihallgattam s akkor láttam az aláírását. Ma már voltam odahaza az irodámban is és előkerestem ezt a jegyzőkönyvet. Szakasztott az az irás. De különben már azelőtt, régebben is beszéltek erről a viszonyról és mindenki csak azon csodálkozott, hogy az asszonynak hogy lehetett kedve viszonyt kötni azzal a kis együgyü hadnagyocskával, az ura mellett, a mellett a derék, erős, szép, gazdag férfi mellett, aki még hozzá a legnagyobb szegénységből emelte őt maga mellé és tette irigyelt, gazdag úri asszonnyá. — No de hát, ki az ördög tudna eligazodni az asszonyok dolgán! Elég az hozzá, hogy az az igaz, amit én mondtam, hogy a fiú öngyilkosságának a háta megett szerelmi viszony van, és hogy tévedtek az újságírók, mikor azt írták, hogy az adósságai miatt lőtte magát főbe! Eh, azért ritkán fordul az ember a pisztolyhoz, mert nem tudja kifizetni adósságait. Ez a dolog többnyire nagyobb fejtörést okoz a hitelezőknek, mint a könnyű vérű adósoknak. No, különben az is igaz, hogy ilyen másik együgyű okból is kevés ember öli meg magát ennek a mai túlságosan okos századunknak a végén. Úgy látszik, hogy ez az első levél. Májusi dátum van rajta. A szerelmi részeket hagyjuk. Az egyforma biablonok szerint szokott készülni. Térjünk át a dologra. Nézd, itt az utolsó bekezdés: »Gábor, úgy látszik, sejt valamit! (Látod, a Gábor név is itt van, Tarkeői Gábor, most már csak elhiszed, hogy Malvinról van szó, itt az aláírása is: Malvinod!) Tegnap beszélt rólad, hogy kevés dolgod lehet, hogy mindig itt ülsz nálunk és hogy úgy látszik, szerelmes vagy belém, mert olyan epedően pislogsz, hogy skandalum nézni! így mondta. És lásd, kicsim, igaza is volt. Te nem tudsz vigyázni magadra, magunkra! Itt meg a másik levélben nézd, mi van: »Mindent tud! El vagyunk veszve. Elárulták neki, hogy tegnap délután nálam voltál egyedül. Vallatóra fogott. Bevallottam neki, hogy igaz, hogy itt voltál, de azért valahogy rút gyanúba ne fogjon. Elmondtalak éretlen, naiv gyereknek, aki gondolni se merne holmi viszonyra. Szerelmes belém halálosan, mondtam neki — (ebben ugye igazam is volt?) — de egyebet nem is akar, mint ahogy engedjem meg neki, hogy szerethessen, imádhasson. Azt nem is kívánja, hogy én szeressem — szóval ostoba legény — mondtam az öregemnek, aki tegnap felhasználva a te távollétedet, ezt a sok szamárságot mondta el nekem. Én persze kinevettem s azután megkértem, hogy kíméljen meg látogatásaitól. Erre elment, de kijelentette, hogy ha nem szeretem, megöli magát! Még sajnálni is kezdett Gábor! Elég az hozzá, hogy ez egyszer megmenekültünk, de én azt hiszem, hogyha ez idő szerint el is hallgattatta szivében a gyanút, azért ott van az s hamarosan fel fog ébredni megint. El kellene FŐVÁROSI LAPOK 1895. február 1. Péntek. NAPRÓLNAPRA. Lovasított pénzügyőrök. A pénzügyminisztérium fogadó termében pénzügyőrök küldöttsége jelentkezett ma tisztelgésre. Harmincan voltak. Valamennyien díszes egyenruhában, csak a czipőjük volt szánalmas állapotban. Czélzatosan húztak rongyos czipőket, hogy demonstráljanak a gyalogjárás ellen. A küldöttség szónoka megcsörtette a hatalom külső jelvényét s délczegen állt Lukács László pénzügyminiszter elé, aki szürke munkás-zubbonyban fogadta a dohánycsempészet, a hús, bor, és sörfogyasztás ellenőreit. Kegyelmes urunk! — kezdte a szónok. Ön, mint kezdő pénzügyminiszter nem értheti meg a pénzügyőrök gárdájának baját, baját. De, mint kezdő pénzügyminiszter bizonyosan méltányolni fogja kérésünket sokkal inkább, mint elődje Wekerle Sándor. Régtől ápoltuk mi a titkos sejtést, hogy ön előbb utóbb miniszterré lesz és a mikor sejtésünk valóra vált s nyomtatott betűkből láttuk kirakva az ön nevét a Bánffy-minisztérium lajstromában, az örömnek régtől visszafojtott érzése tört elő keblünkből és mi csudálkozva kérdeztük egymástól: »Lehetséges-e ez?« Üdvözlő beszédem bevezető részéből megértheti Kegyelmes urunk, hogy csodálkozással hódolunk az ön páratlan tehetségének s ez a kódolás megérdemel egy csipetnyi méltánylást. Nem vitathatom azt, hogy kérésünk jogos. Hazánk ezredéves múltjának története nem igazit el minket abban, hogy a honalapítás idején voltak-e pénzügyőrök vagy sem s ha voltak, gyalog jártak-e vagy lóháton? Ha volt trafik, ha volt szeszgyár, ha volt bélyeg és illeték, ha volt dohánycsempészet, úgy voltak pénzügyőrök is. Mert egy államot fentartani nem lehet nem egy ezred évig, de két hétig sem dohánycsempészet és pénzügyőrök nélkül. Kegyelmes urunk! A mi kérésünk szerény. Az a kívánságunk csupán, hogy méltóztassék elrendelni a pénzügyőrség lovasítását, legelsőben Budapest fő- és székváros területén , ahol a czipőtalpak sínylik az aszfaltot, a kincstár mérhetetlen kárára. Ama reményben, hogy legközelebb már lóhátról rendelkezhetünk, fogadja kegyelmes urunk előlegezett éljenzésünket. (Éljenzés.) A pénzügyminiszter meghatottan válaszolt: Uraim! Nagyrabecsült pénzügyőrök! A kormány már megalakulásakor programjába fogadta a közigazgatás államosítását és a pénzügyőrség lovasítását. (Zajos tetszés.) Ám ami a lovasítás átalánosításától eltilt, az a költségvetés, amelybe nem iktathatok e czélból 100.000 frtot. Hanem a minisztertanács bölcsesége kieszeltea módját, hogy a budget se terheltessék s az önök jogos kérése se maradjon teljesitetlen. A pénzügyminisztérium ötven forintért paripát vásárolt. Szelíd, türelmes állat, amely leszámolt az élettel. Omnibuszló volt fiatal korában. Ezt a paripát karóhoz köttetjük a városerdőben s önök, mint szervezett hadsereg, szakaszonként kivonulnak s felszállnak a lóra s leszállnak a lóról. Egy-egy pénzügyőr harmincz másodperczig ülhet lóháton. Teljesen elég idő ahhoz, hogy a pénzügyőrben felébressze a lovasított ember önérzetét. Ez a válaszom az önök kérésére. Az egészből, amit elmondtunk, annyi az igaz, hogy a pénzügyminisztérium kísérletezik a pénzügyőrség egy részének lovasitása tárgyában. Miniszter és kritikusai: Kritikusok: Az urnak nincs egységes elve, Beszéde részletekkel telve, Nem nyújthat fizetést egészbe, Tengődik részletfizetésre. Miniszter: Igaz . . . még elvem egészét nem látták, Most adok hát az egészből egy grátát. Kritikusok: Az ur elődit megtagadta, A szabadelv kerül ad acta, Az ur, hah! már mi vélünk paktál, Bennünket en főztünkkel traktál. Miniszter: Igaz . . . egyet s mást rósz fűzűikből osztok, De maguk főzték, hát egyék a kosztot. Kritikusok: Az úr nem mond újat egy jottát, Ásitjuk már a régi nótát, Avult s fel nem forralja vérünk, Egy reformertől többet kérünk.