Új Fővárosi Lapok, 1897. július (1. évfolyam, 9-21. szám)

1897-07-01 / 9. szám

2 Budapest, junius 30. A székely szabadsága. Székelyudvarhelynek e hó 28-án nagy ünnepe volt. A székely-emléket leplezték le s a vármegye uj házát avatták föl. Az ünnepélyen ott volt az egész székelység, tehát impozáns volt s e mellett fényes. A székelyek ünnepének, melyet lakoma fejezett, be, legkimagaslóbb pontja az a beszéd volt, melyet Ugrón Gábor, a rabonbánok ivadéka mondott. A székelyekhez beszélt, de a hév s az igazság, mely szavaiban lüktet, mindnyájunk szivéhez szól, mert minden magyarban él ; azért egész terjedelmében itt közöljük : Tisztelt közönség ! Kedves székely atyám uiai ! Oszlopot emelt Udvarhely vármegye közönsége a magyarok honfoglalásának emlékére. Oszlopot emelt testvéri szeretetből, bajtársi hódolatból. A székely nemzet fentartotta béretei között Attila birodalmának jogát. Attila hatalma úgy lebegett a világ felett, mint kivont pallos, a ma­gyarok úgy tértek hazánkba, mint hüvelyébe a kard. A magyarok nem úgy jöttek, mint a góthok, gepidák, alánok s más néptörzsek, kiket északról a szükség hajtott délnek, hanem úgy jöttek, hogy visszafoglalják atyáik örökségét , a hunnok orszá­gát, Attil­a birodalmát. A székely várta a határnál a magyarokat s velök szövetkezett. Együtt hódították meg az or­szágot, együtt tartották fenn azt. Nem kért a székely szolgálataiért jutalmul mást, mint azt, hogy a harczban mindig ő lehes­sen a legelső a sorban. S ha bármikor háborúba ment a magyar sereg, akkor elől járt a székely, mint a sötét fellegek előtt a villám, csillogó fegy­verekkel s lecsapott hirtelen mint a villám. Nem kért a székely szolgálataiért jutalmul mást, mint azt, hogy megtartsa őseinek szabadsá­gát, jogát, alkotmányát. E székely nép itt, az országnak egyik sarká­ban élve s kun, tatár, török által folyton megtá­madva nemcsak, hogy fentartotta magát, hanem a csapásoktól gyakran ért tövéről ujabb-ujabb sarjakat is hajtott, hogy benépesítse vele Er­délyt. Miért volt e nép oly erős, oly szívós, oly sza­pora ? Erőssé, hatalmassá tette alkotmányának szabad volta. A székelynél mindenki egyenlő volt, az utolsó mezítlábas és a legelső úr egyenlő volt a jogok gyakorlásában. A székely alkotmány, mely az önkormányzaton alapszik, példányképül szolgálhatna az egész világ­nak. Ezt az alkotmányt Athén bírta, Róma sóvá­rogta, a középkor alig sejtette, az újkor újból fel­fedezte. Ez az alkotmánya az emberjogoknak, szabad­ságnak, egyenlőségnek már rég meg volt minálunk, mert minden székely egyenlő joggal bírt, minden székely hivatalra jogosult volt, egy székelyt is testi büntetéssel sújtani szabad nem volt, fejét elvehették, de jószágát nem, minden székely a törvényhatóság­nak, a népgyűlésnek tagja volt. Ez az alkotmány tette a székely népet nagggyá és erőssé oly­annyira, hogy bár innét rajokat vit­tek ki királyaink az ország elhagyott tájaira, a nép még­sem fogyott számban és erőben. A kivitt székely azonban elvesztette székely természetét. Nézzük meg akár a magyarországi székely telepítéseket, akár Hunyady János negy­venezer puskását, ha nem vitte magával alkotmá­nyát és önkormányzatát , míg Aranyosszék népe az ősi jog és alkotmánynyal virágzóvá lett. Eny­­nyire életfeltéte a székelyeknek a szabadság, az egyenlő jog. Csak az itthon maradt székely maradt meg állandóan székelynek. Sokban különbözik a székely nép alkotmá­nyos élete más népek élete történetétől. Mig más országok nem a hegyek csúcsaira h­ordatták fel a néppel a köveket, hogy azokat verejtékével várakká összeileszsze, cserében az idegen támadások ellen oltalmat leljen. Éppen e várak azonban utóbb rablólovagok váraivá lettek, melyekből apró kényurak sarczolták a népet, ad­dig ilyesmi a székelyeknél soha sem esett meg. Habár a székely nép szabadságszeretete nagyon hasonlít, a svájcziak szabadságszeretetéhez, mégis abban különbözött a székely nép a svájczi néptől, hogy okosabb volt és sohasem engedte meg, hogy kényurak elhatalmasodjanak fölötte, nem is kellett aztán már csatán levernie őket és váraikból ki­vernie. Nemcsak egyes hatalmas uraknak nem engedte meg, hogy alkotmányát, szabadságát elnyomják, ha­nem még a királyi hatalom elé is korlátokat szabott. Magyarországon minden föld a királyé volt , ha adott, melyekkel elrepülve tőled, te visszama­radtál, tehetetlen dühöddel nem birva, bete­gem, áléltan. Mégis, végtelen és halhatatlan szeretetem visszahozott hozzád önként, szaba­don, hogy enyhítsek szenvedéseden és ekkor angyalnak láttál, pedig nézz reám s látnod kell, hogy sem állat, sem angyal nem vagyok, csak ember, mint Te és társad, barátod, a­ki szeret, szeret azzal a mélységes, könyörületes és szánakozó, fájdalmas nagy sze­retettel, a­mit csak egy Isten ültethetett el a női kebelbe. Önmagam előtt megszégyenülten takarom el arczomat. Mire felpillantok, te ismét hozzám vagy lánczolva s karodon egy másik láncz ma­darat tart, mely lábánál fogva van hozzád csatolva és sikoltozva tépdes szivedből darabo­kat. Te feljajdulsz és szenvedsz s nekem még sem engeded a madarat érinteni, mondván, hogy az szent madár s te élted árán is véded; s a ki bántaná, téged is megölne . . . Irtózva népem­ kínodat ... — Végre a madár elcsen­desedve várladon települ meg és te türelemmel hordod, készen minden pillanatban szivedet dobni martalékul neki. Így ballagtunk azután tovább a keskeny ös­vényen. Te a madár súlyát is hordozva válla­­don mégis csak felfelé vonták Fejtsd meg ez álmot nekem !... — Tovább, tovább ! — szólal meg most az őr — csak előre ! — Hol utunk határa ?... — A hol az Életé ! — És bíránk neve ? — Közvélemény !... * ** Virágos mező határán, lombos erdő szélen — hüs árny alól egy pár lép elő. — Min gondolkodói édesem? — kérdi a nő társát. — Eszembe jutott az álmom után Ovid, ki fiát megverte versei miatt s az versben sírva ígérte, hogy nem ir több verset. Félek, igy jártam én véled, ha nem is versben. Ne experimentáljunk barátom s ne kövessünk el egymáson lélekben sem vivisectiót. Hagyjuk egymást a saját feje és szive szerint boldo­gulni! . . . Endes­szegi J. UJ FŐVÁROSI LAPOK 1897. julius 1. Csütörtök Erdőben. Árnyas utján az erdőnek, Ifjak, s lányok mennek, jőnek. Suttog a lomb szerelmesen . . . — S mig felettök összehajlik — Kakukk madár hangja hallik. Meddig élek , megkérdezem. Meddig élek? lessz-e részem, Valaha az üdvösségben ? — S bár tudom jól, hangja hazug — Mégis : a szív oly hiszékeny . . . Csalfa madár ! felelj nékem ! S messze hangzik : kakukk, kakukk. Barna kis­lány szinte kérdi : Szereti őt az a férfi ? Nem felel a kakukk többé, Néma lesz az erdő tája. Csik a férfi felel rája: Mindörökké, mindörökké ! Gyarmathy Sándor­ akarta, bárkinek elvehette földjét s másnak ado­mányozhatta. A székely birtok szentség volt, a királynak nem volt hatalma felette. Midőn megpróbálták az Árpádházi királyok, hogy Udvarhelyszékhez, a székelyföldhöz csatolja­nak két községet, Szederjest és Szász-Kereszturt, 200 évig ellentálltak, a székelyek kimondották, hogy a király tehet valakit nemessé, báróvá, gróffá, feje­delemmé, de nem teheti székelylyé, mert székely csak az lehet, a ki annak született. A székely nép jogának és szabadságának ősi erejét és foglalatát önmagában hordozta s bárhová távozott szülőföldjéről, magával vitte atyai jogát és szabadságát, önérzetét, kibocsátott fajaival örök felfrissülésben tartotta a magyar fajt. Csak most van az, hogy az általános alkotmányossági elvek szeretetében a székelynek joga, alkotmá­nya is beolvadott. A székely önkormányzat, mint a százados tölgy, ágait szabadon nevelte, a belső erővel biró virult, fejlődött, a gyönge életműkö­­dése elszáradt és lehullott, most kertészet nyugat­­európai mintára nyesegetik és attól beteg, attól sínylik minden ize, gyümölcse. De ez nem jelenti azt, hogy jogainkról lemondunk, hogy nem küzdünk azon elvért, mely alkotmányunk alapját képezte, hogy mindez el legyen vesztve. Hanem küzdenünk kell, hogy az önkormányzat a nép választott tisztviselői által érvényesüljön, hogy az elv : mindenki választó és választható, mint ősi életrendünk általánosan érvényesüljön. Mert lám, a­mióta ezen elvek hanyatlanak a székelynél, azóta erkölcse, önérzete, anyagi élete is hanyatlóban van. Nem oly erős már a székely, mint volt. Pedig most a feladat nagyobb, mint volt a múltban. Eddig átrohanó ellenségek, múló zivatarok támadták a székelyt. Most állandó ostrom van, mert Erdély felett a magyarok hatalmát, jogát, intézményeit, uralmát kétségbe vonják, ármánynyal, árulással megdönteni akarják. Most a székely feladata sokkal nagyobb , erre mi a magyar nemzet támogatása nélkül gyengék vagyunk. Ne adja nekünk a magyar nemzet azt a támogatást, hogy a székelyt kiviszik Magyarországba. Csak az a székely valódi jóakarója, ki arra törek­szik, hogy a székely ősei földjén boldoguljon, itt szaporodjék, munkásságát értékesíthesse, a székely­föld határát szélesebbre tolhassa. Nem, nem akarunk mi kegyet, mi csak köl­csönt kérünk a magyar nemzettől, pótolja ki erőn­ket, hogy fentartsa az a tömörséget, mely a múlt­ban megoltalmazta, fentartotta és hagyta meg azt a jogot, szabadságot, mely bátorrá, becsületessé és szorgalmassá tette és nem fog, mint a vármegyénk magyarsága, idegen tengerbe omló apró szigetekké foszlani. A tömör székelység képes lesz kölcsönét megfizetni szeretettel, munkássággal és vitézséggel. Tisztelt közönség, kedves székely atyámfiai ! Itt ez oszlop fölfelé néz az égnek s alapszik e földön. Úgy mi is legyünk hívek e földhöz, fektessük le életünk alapját a haza talajára, de szemünk sohse tévessze az eget. Bizzunk önmagunkban és Istenben. E szobor ne csak annak emléke legyen, hogy a magyarok elfoglalták e hazát, hanem annak is legyen emléke, hogy e hazát megtartani, meg­védelmezni és utódainknak szabadon hagyni köteles­ségünk. Ezen oszlop arra utasítson és tanítson meg minket, hogy miként a múltban fegyverrel, most szorgalom és tudással, bátorsággal és önzetlen törek­véssel lehessen a hont megtartani önmagunknak, királyunknak, hazánknak. S most hulljon le a lepel, hogy mindenki lát­hassa ez oszlopot s mindenki emelhesse előtte ka­lapját s üdvözölje azt az ezer esztendőt, melynek emlékére emeltetett. Ezer év­századoknak temetője, melynek mély­ségében nemzedékek nemzedékek után hullottak el, népek pusztultak el, országok semmisültek meg, de mi székely és magyar, állandó barátságban, hűségben és bajtársi szeretetben kitartottunk. Jö­vőre is e bajtársi szeretet, kölcsönös egyetértés

Next