Új Fővárosi Lapok, 1897. július (1. évfolyam, 9-21. szám)

1897-07-01 / 9. szám

1897. julius 1. Csütörtök UJ FŐVÁROSI LAPOK vezesse mindnyájunk lépteit, irányozza gondola­tainkat. Ez a haza, ez a nemzet élni fog és mi büszkén fogjuk kiáltani ! Éljen a magyarok hazája, éljen ! NAPRÓL-NAPRA. Szerda. A székely, szabadság nélkül nem székely, hát a magyar mikor magyar? h­a nagyot akar !... Azért csúfoltak bennünket a törökök nagy pi­pája, kevés dohánya nemzetnek, mert akarni akar­tunk Hunyady lelkével, cselekedni cselekedetünk Dobzse László eszével.* A szabadelvű párt — tekintettel az obstruk­­czióra — keserűnek találja a ez agor­ adóreformot. A fúzió szelleme már megint kisért.­­A pártok között — úgy látszik — nagy a konfúzió". Autonómia. Forrón süt­­alá a villogó tüzes nap, Autonómiáról tárgyal sok ezer pap. Ile csak a pap tárgyal, a nép bölcsen hallgat. Miatta a reform élhet, vagy meghalhat. O. S.: A nemzeti párt kisebb helyiségbe költözött át. A legközelebbi választások után talán már nem is lesz szüksége helyiségre.* A rendőrség ismét kikutatott egy szerkesztősé­get. Úgy látszik, a rendőrtisztek szeretnek kacsákra vadászni. IRODALOM. * Buda és Vidéke. Az Erdélyi Gyula szer­kesztésében megjelenő Buda és Vidéke évről évre nélkülözhetlenebb lesz Budán és vidékén. A szer­kesztő a polgárokkal való közvetlen és folytonos érintkezés következtében mindenről értesül és Buda és vidékének érdekeit erélyesen képviseli. A lap hat éves történetének élő illusztrácziói Budán és vidé­kén elért eredmények. A magyarosítási terén elért sikerért a magyar egyesület kiváló elisme­résben részesítette a Buda és Vidékét. A kiadóhiva­tal Budát és vidékét érdeklő minden dolgot elvé­gez : tudakozódás, jogok kieszközlése, kölcsön, bérlet, vétel, eladás, biztosítás, stb. Ezeket azért ölelte fel a teendőkbe, hogy a közönséget jutányosan kielé­gítse és az ne kerüljön zsarnokok kezébe. Kiadó­­hivatal I. ker., Városmajor­ u. 28. szám. Báró Bánffy­­ház. Ebben az évben a Buda és Vidéke naptára is megjelenik. ** „Az Évszak“ — a hölgyvilág e kedvelt divatlapjának 13-ik száma, mely tegnap jelent meg. 66 divatképet és kézimunka mintát hoz kellő ma­gyarázattal. Valóban e folyóiratunk egyike a legizlé­­­sesebb ilynemű folyóiratainknak s irodalmi része is kiváló. Találunk benne verset Kisfaludy Atalától, elbeszélést Gyarmatiés Zsigáimtól és sok aktuális czikket és hírrovatot. A laphoz mellékletül szabás is van csatolva 19 szabással és 12 mintarajzzal. ** Szegény Dezső: Erdélyi Gyulától érdekes regény jelent meg az Athenaeumnál. A szépségek­ben gazdag regény ára 50 kr. Addig is, míg be­hatón ismertetjük, a jeles iró művét melegen ajánljuk. MŰVÉSZET, — Az elzüllő vidék. Még csak húsz eszten­deje sincs annak, hogy a vidéki színésznek nem volt más neve, csak: ripacs. Rettenetes szó, valami szánalmas, mulattatóan alacsony és hülye, borotvált férfiút látunk, a­kinek rongyos kabátjából csak a foltok látszanak és a pálinkás bütykös nyaka, vagy piros kalapu, hervadó arczú dámát, a­ki egy vacsoráért legbájosabb mosolyait röpíti a gukkerező kisvárosi aranyifjak felé. No ez az idő, ha nem is múlt el teljesen, kevéssé tovatűnt. A vidéki szülé­szek nem járnak okvetlen rongyos kabátban, a szí­nésznőknek megvan a maguk vacsorája azok nél­kül az ifjú emberek nélkül is, a­kik napközben bőrkamásnit öltve mászkálnak a kivárosi c­ukrász­­dák előtt és a hajukat a homlokukba fésülik. Nem akarjuk azonban szépíteni a dolgokat, a vidéki színészet, a­ki miatt a múlt nyáron annyit jajveszé­­keltünk, nem messze van attól az úttól, a­mit el­­züllésnek neveznek. Mi ennek az ára? — Hát, édes istenem­, nem más, mint a növekvő konkur­renczia. A direktorok élelmes üzletemberek, de mégsem annyira, hogy zöld ágra vergődhetné­nek,­­ mert ott van a másik direktor a maga tár­sulatával és ott van a harmadik direktor és ott van a negyedik . . . Értelmezzük a kérdést. Nem esünk kétségbe azoknak a direktoroknak a sorsa felett, a­kik a nagyobb vidéki c­entrumokban játszanak a társulataikkal. Debreczen több ezer forintnyi szik­­­vencziót ad a színházának és olyan publikuma van, a­mi a sovány erkölcsi támasz helyett anyagilag is helyt áll . Kolozsvárról nem szólunk, Arad, Nagy­várad, Szeged olyan városok, a­hol fényes bruttó­­bevétellel zárja a direktor az évi számláját. Maga is megvagyonosodik, egzisztencziát biztosít a társu­latának. — Ezzel szemben ott vannak az ország kisebb városai a maguk nagy zömével. Vegyük pél­dául a szabolcsi székvárost Nyíregyházát. Ennek a városnak színházat épített egy ottani emberekből álló részvénytársaság. A színház neve : állandó, van benne társulat az év három hónapjában, sőt sokszor még akkor sem. — A részvénytársaság 3 A dervisek táncba. Hit, vallás, e két szó magában foglalja az összes emberis­ég lelki gyötrelmét, legtitkoltabb­­ és legmeg­­remegtetőbb félelmét. Abban a hatalmas, gyönge elménkkel soha meg nem érthető természetben, más szóval világűrben, melyben a másodperczenként negyvenezer mérföldet haladó fénynek deczenniu­­m­okra van szüksége még egy-egy­­ égitesttől a má­sikhoz ér, mily elenyésző parányiság a föld és rajta az ember ! Mily törpék, halványak, mulandók és nevet­ségesek az ő törekvései, alkotásai, egész élete, a Mindenséggel összehasonlítva ! És mégis ! A földteke milliói között alig van emberi lény, ki tagadni,­­ nem hinni merné, hogy Isten, ez a megközelíthetetlen hatalom, a végnélküli világrendszer megalkotója, megtartója, hogy ez az Isten nem törődne a mi apró-cseprő dolgainkkal, nem leltek volna lelket az agyagból alkotott testbe. Mily semmi mással nem pótolható lelki meg­nyugvást, új erőt, reményt nyújt egy őszintén elsu­sogott vagy elgondolt imádság ! Ha törekvéseinket balsiker koronázza, legszentebb érzelmeinket porba tiporják, a felebarátaink iránt táplált bizalmunkat önzően kihasználják, szeretteink sírba dőlnek, a sors kegyetlenül ostoroz, akkor a hitet rendü­l­etlen sziklának véljük látni az élet tengerében, szirtjein a hullámok megtörnek. Ösztönszerű félelemből, gyávaságból menekül az ember egy az ő képzeletében élő, minden sebet behegesztő lényhez, nála keresi a gyógyító­­rt és meg is találja a­­ feltétlen hivő. Gyönge emberek sohasem fognak a vallás béklyóiból kikivánkozni, ők vakon hisznek, nem kérdeznek, mert nem mernek kérdezni, félnek, hogy az ő bástyájuk, erősségük ledől. Az agyonczivitizált nyugaton, hol a kétezer év előtt megteremtett keresztény hit tételei a fölvilágo­­sodottabb osztályokat már nem elégítik ki, a czere­­m­ónia, a bűn gyakori diadalma, a hatalmasok pél­dája az erős keresztény hitet megrendítették és el­koptatták, ott erősebb, új támaszt keresnek az emberek, részint a kelet sötét fatalizmusában, ré­szint a modern spiritualizmusban. Hatalmas, edzett lelkű ember lehet csak az, ki a túl­világi életben, Istennek befolyásában dolgaira nem hisz, hozzá a legnagyobb nyomorúság : az el­lj­aggatottság gyönge pillanatában sem könyörög, nála vigaszt nem keres és nem is talál és mégis egyenesen, a társadalmi rend szempontjából jónak deklarált utón halad, nem csügged, nem öl, nem lop, nem csal és nem dobja el magától az életet. Ilyenek csak nagy individualitások, csak egyesek lehetnek, a nép zöme soha ! A nemzetek történetében a vallás a legfőbb momentum. Vallás nélküli társadalmi rend, állami exisztenczia nem képzelhető, mert ahol a tömeg hite végződik, ott az anarchia veszi kezdetét. Men­nél mélyebben gyökeredzik a vak, föltétlen hit egy népben, annál szivósabb, egyöntetűebb marad az. * Kanea mellett egy kissé elhanyagolt, de ked­ves, a vidéki gentry-rezidencziákhoz hasonlítható kis nyári fészek fekszik : Kukunerá, a Mehmed bej birtoka. Itt dáridózott még néhány év előtt egy része a konstantinápolyi aranyifjúságnak. Mint mindennek, ennek a hangos, víg életnek is vége szakadt : egy előkelő család fiatal sarja­déka agyonlőtte magát, mert reménytelenül szerette egy cseh női zenekar bájos tagját. Azóta ezek a hölgyek ismeretlenek Krétában, a kormányzó átka sújtotta őket. Csendben, magukra hagyatva susog­nak most a hatalmas évszázados tölgyek régi jó időkről, aranyhaj a gyaurangyalokról, daliás, tüzes feketeszemű török ifjakról. Elmúlt ez az aranyidő és talán sohse tér többé vissza. A véletlen egyszer e birtok közelébe hozott, megismerkedtem a Mehmed­del egy fiatal rokoná­val, kivel azután többször is sétálgattam az árnyas park gyönyörű utain. Egyszer azt kérdezte, láttam-e már derviseket? — Nem, hanem nagyon örülnék ha alkalmam lenne őket megismerni. — Jó. Jövő pénteken délben jöjjön el. Pénteken a törökök vasárnapja. Úgy fél egy felé gyönyörű fekete ménen lovagoltam el a közeli török kolostorhoz, ott már várt reám ba­rátom. Kíváncsin, fürkészően tekint az igazhitű mu­zulmán az európai gyaurokra,­ gyanakszik, várjon nem nevetik-e ki, nem ócsárolják-e az ő vallása, az egyedüli üdvözítő hit — bizony néha nevetséges — c­eremóniát ? Komoly, az istentisztelet magasztosságához méltó arczc­al indultam el a templom kapuja felé. Ezen Allah dicsőségére emelt épületet senkinek sem szabad czipővel átlépni ; a nép már jóval a küszöb átlépése előtt leoldja sarait és azt kezében tartva foglal és török szokás szerint ülve helyet a padlón. A jobbmóduak már papucsokkal helyettesitik a bőr­­czipőt, a bej csak fűzőczipős zsinórjait oldja meg és mi — miután a bej néhány szót váltott az aj­tónálló dervissel — minden háborítás nélkül men­tünk fel egy karzatféle emelvényre. Ide csak ke­vesen láttak és nem volt alkalmuk a gyaurok szent­­ségtelenségén fölháborodni. A földszint közepén egy köralakúan bekerített hely van fenntartva a dervisek számára ; már ott ülnek négy csoportban kettősével, fejükön czukor­­süveg forma daróczsapka, a derekat testhez simuló ing födi, alul egy nagyon hő szoknya. Szemüket be­hunyva, a kiválasztottak mindentudó, a közönséges halandó fölött álló ihlet, áhitat kifejezésével ültek mozdulatlanul. Egy emelvényen, majdnem egészen elzárva a közönség előtt öt dervis ül, köztük kettő néger, ezek még ujonczok ; dobbal, czintányérokkal vannak fölfegyverkezve. Az istentisztelet kezdetét veszi. Monoton, fárasztó ének kíséretében ütik a dobot és a czintányérokat. Az egyhangú, hosszan tartó zene, a rekedt fülledtség erőt vesz az emberen, le­nyomja, egy más világ környezetébe viszi. Lent a dervisek mozdulatlanul ülnek még csukott szemek­kel, most változik át bennük a közönséges halandó Allah kitüntetett szolgájává. A hívők — nagyobb­részt katonák — bambán, félően meresztik szemei­ket a semmiségbe. Gondolkodnak? Igen. Tegnap segített nekik Allah a keresztényeket legyőzni, ma eljöttek hálát adni, új erőt meríteni az ő közelségéből. Azért van itt annyi közlegény — nem sorakozva, nem parancsszóra, maguktól jöttek. A czintányérokat gyengébben ütik, fáradtabb az ének, a dob pergése lassúbb lesz, mintha a lé­lek költözne el. Lassan elhal a zene, zsibbasztó hatása tetőpontját érte el, a hívők, mintha hipnoti­zálva lennének. Szomorú, sin csend a teremben, az előbb még közömbös arczok is átváltoznak, tompán, bután bámul az ember maga elé. Ez a halál, az élhetet­lenség közelsége. Mi vagy? Semmi sem vagy. Egy nyomorult féreg, melyet elképzelhetetlen hatalmas, kénye-kedve szerint porba sújt, vagy fölemel. Alkotok és rombo­lok, a­mint az nekem tetszik. Előtted a végtelenség, utánad a végtelenség és te ? Te egy parányi, nem számító része ennek a végtelenségnek. Élsz és meg­szűntél élni, mikor jónak látom. Én vagyok Allah, a Mindenség, a Természet, a Végtelenség. Borulj le és a porban csúszva imádj. Mintha ezt hangosan mondta volna Allah, a lent ülő nyolcz dervis mint egy parancsszóra vágta magát a földre. Menuette-lasusággal és kimértséggel állanak azután talpra, meghajlik egyik a másik előtt, hogy nincs stréber, aki ezt utánuk tenni tudná. A legidősebb, a kolostor főnöke a kör kere­ténél megáll, a többi alázatos szolgaisággal hajol meg előtte, kezet csókolnak neki és azután meg­kezdik a tánczot. Semmi más, csak forgolódás ez. A dervis be­csukja szemét, hogy ne szédüljön, karjait mellén keresztbe fonja, majd lassan, mind nagyobb sebes­séggel forogva maga körül, kitárja őket, szoknyája mindinkább elszélesedik, nyílik mint egy virág, tíz percz múlva nyolc­ sebesen forgó alak nézésén el­kábul a szem. Mély csendben suhogtak a dervisek ruhái, fé­lelmetesen, kísértetiesen, mintha a visszatérő lélek szárnycsattogása lenne. Az előbbi zsibbasztó érzés elmúlik, a vak, le­verő félelmet erős, élni vágyó remény gondolata váltja fel, könnyebb lesz a lélekzés, a halál iidézet­­nyomása eltűnik és elementáris erővel tör elő a Mindenható kegyelmébe vetett hit, az ő akaratának okvetlen érvényesülése, a fatalizmus. Gabi.

Next