Fővárosi Lapok 1901. március (9-13. szám)
1901-03-03 / 9. szám
!két nap. A legfelsőbb emberi kegyelem két új rendjellel örvendeztette meg az arra illetékeseket. Úgy látszik, sok volt az érdem és a jótékonyságtól, áldozatkészségtől, becsülettől s más jóktól duzzadó kebleken a ruha hiába feszült meg a gomblyukat készítő babér taján. Most azonban máskép lesz. Az alkotás és jótettek büszke kiáltása nem fog hangtalanul szállni a pusztaságban; meg fogják azt odafenn hallani, készen van miből hulljon a jutalmazó áldás. Két új rendjel! Nem éppen rossz gondolat. A szépen előre készített jutalom csak serkenteni fogja a gazdagokat a jóra. Végre is ki a manó törődik azzal, várjon önzetlenül cselekszik a jót. Csak eredménye legyen. Az éhes tömeg eltakarta szégyentől pirosra festett arcát és elment kenyérért. Oda, ahol ezer és ezer embernek nyújtják a puha kenyeret, amelynél keményebb még nem volt a világon. Eltakarta arcát és nem vette észre, hogy rozoga a küszöb, melyen át kell haladnia. A küszöb roskatag volt, le is zuhant a sok ember súlyától, magával rántva a szívekkel együtt a sok keserűséget és jajt. Száz sebből folyt a halvány vér, megfestve a pince földjét, és ki tudja hány, ember nyugszik most viskójában szétzúzott tagokkal. Ki tudja? A hivatalos közegek nem tudják. Megszökött valamennyi, nehogy rájöjjenek, ki ment el megenni a szégyen kenyerét. * Sokan látták közülünk is a párisi világkiállítás főkapuján azt az óriási szobrot, mely a francia nőt ábrázolja. Azt a modern francia nőt, melynek említésénél is kéjesen borzad meg az életvidám ifjú háza. Mennyi gyönyör, csábító bűbáj, ragyogó csillogás rejlik ebben a két szóban: a francia nő! És mindez valósággal élt abban a szoborban, melyet oda tettek a kiállítás bejárójára. Ezt a szobrot pedig ide hozzák a mi barbár országunkba, megvette egy gazdag úr, ki rajong a művészetért. Most azután közelről élvezhetik ifjaink az igaz francia nő típusát, asszonyaink pedig példát fognak meríteni abból a lelki életből, melyet a művész a hideg ércbe öntött. Vagy talán nincs is már erre szükség, bírnak a mi nőink is azzal a fejlődött morális tulajdonságokkal, amelylyel egy igaz kulturnőnek bírni kell ? Akkor bocsánatot kell kérnem tájékozatlanságomért. * Kuruc nép a búrok. Levágták a tölgyfának előbb a koronáját, majd a törzsét, felaprózták ágait, csak a gyökeréhez nem tudtak hozzáférni. Ettől aztán nem bírt elszállni az élet a fa lényegéből. Hiába nyomták le mélyen a föld kebelébe, hiába takarták be magas földréteggel, hogy nyoma se lássák, idő múltán mégis csak kibukkan játszótársaihoz, a nap sugaraihoz. Most hantolják be a búrok gyökereit is, az utolsó harcok vérével igyekeznek eltüntetni a derék nemzet utolsó nyomát is. Pedig hejh ! Ki fog még bukkanni a búr nemzet az idők folyamán. Mert él bennük az igazság, és felébreszti őket az igazság! .. Széttépett felhők. Mi lehet az oka? . . Ezt a kérdést vitatta az egész megye, mikor Csernay Blanka elérte huszonnegyedik évét is a nélkül, hogy felvette volna Hymen rózsás — vagy tövises — láncait. Szép, előkelő és gazdag leány, kivált ez utóbbi tulajdonságánál fogva kaphatna minden ujjára százat, s így annál bámulatosabb, hogy Csernay Blanka otthon érte meg a huszonnégy évet. Különös ! Megjelent bálokon, hangversenyeken eljárt tennisezni, korcsolyázni, körülrajongta az ifjúság, de mihelyt egyikük komolyabb érzelmeket árult el, hideg, fagyasztó tekintetével visszaterelte a rendes kerékvágásba. Mulatott velük, de egynek sem engedte meg, hogy kezére igényt tarthasson. Mulatott, de sohasem melegedett fel. — Talán nincs is szíve - mondták rá a visszautasítottak, — különben lehetetlen, hogy ennyi hódolat meg ne indítaná. Az az örökké hideg, fagyos mosoly nem lehet természetes. Elrejtett — talán elérhetetlen — szenvedély tartja lekötve, mondták azok, kik a lélekben olvasnak. E szép, bájos külső alatt csak forró szenvedélytől dobogó szív élhet. De erős lélekkel visszafojtja annak forró lüktetését: ki tudja kiért, ki tudja miért? . . . Kiért? Miért? Ne tessék törődni vele, elmondom én. -XCsernay Elek a megye legelső birtokosai közé tartozott s házát, mely ott feküdt a Maros partján, sűrűn látogatták jóbarátai. A földszintes kastélyt jól rendezett kert övezte, mely kirúgott a hömpölygő Maros partjára, ahol egy négykerekű malom zakatolt éjjel-nappal. E malmot jelenleg Benő Están bérelte, ki apjától vette át, talán az is az apjától örökölte, mert emberemlékezet óta mindig Benőnek hitták a malommestert. Ur és bérlője közt bizonyos pátriárkális viszony fejlődött az évek hosszú folyamán és elégszer ott látták Csernayt pipázgatni a malom előtti padkán Benő Estánnal, elbeszélgetve a falu és gazdaság ügyesbajos dolgairól. Az értelmes székely világos életfelfogásával szinte imponált az urnák, ki egyszerűbb gazdasági ügyekben- sokszor igénybe vette tanácsát. E szinte barátságos viszonynál fogva érthető, hogy Csernay egyetlen leánya a nevelőnő felügyelete alatt eljárt a kert végére játszani a molnárok Juliskájával. A molnár gyermekeit jól nevelte s ezek sohasem lépték át a határt, melyet a születés és állás különbsége közéjük volt. Juliska egyidős lehetett Blankával, Sándor két-három évvel idősebb. FŐVÁROSI LAPOK 131