Fővárosi Lapok 1901. május (18-21. szám)
1901-05-05 / 18. szám
262 FŐVÁROSI LAPOK Jénaiban, hajnal — után. — Levél.— íme, itt írok önnek! Diadalmas, s egyszersmind gúnyos mosoly fut végig ajkain. Oh! tudom mit gondol magában, mit cselekszik e pillanatban! Semmi egyebet, mint összegezi azon szerencsétlenek számát, a kik áldozatául estek az ön behizelgően suttogó hangjának, perzselő tekintetének, Don Juan hajlamainak. Se korán nevet kissé, uram, hagyje el nekem. Nem hívja önt e levél egy bágyadt fényű lámpa megvilágította selymes bondokba, mely csöndes egészen s csak a nesztelen sejtelmek és vágyak élnek benne. Nincs nekem más célom, mint az, hogy egy kis sétára hívjam fel az emlékezetét, egy rövid ideig tartó sétára, vissza a múltba. Tizenhat éves voltam, ábrándos, naiv, bohó gyermek. Mit sem tudtam a napvilágról s arról, hogy a szegénység rossz ajánló levél, mert hát kint az élet mezején a szerint boldogulnak az emberek, amily mértékben szórhatják az aranyakat. Ismétlem uram, sötét titok volt előttem mindez, ifjúságom üde, harmatos hajnalán. S ön éppen azért szeretett meg engem. Szerette szőke hajamat, kék szememet és dalos ajkamat, mely fontoskodva és édes együgyüséggel mesélt önnek holdsugáros, enyhe nyári estéteken az élet gyönyörűségeiről; — a tudatlan falusi kis leány a nagyvárosi világfinak. Ön mohón szívta magába e naiv együgyüségeket, leste a pillanatot, melyben együtt lehet velem s a midőn már valamennyi csillag ott tündöklőtt az égen és a fekete árnyak mind hosszabbakká váltak kicsi kertünk utjain, egy-egy hatalmas éji bogár haragos zsongással ütődött hozzánk, ön nehéz szívvel, sóhajtva vonta elő óráját, mely bucsuzásra intő. Kezet fogtunk egymással és ön oly erősen, olyan hosszan tartá kezében az enyémet, mintha ott akarta volna tartani mindörökké. Egyszer mélyebben mentünk le a kertbe, — emlékszik-e erre még? Egy elhanyagolt útra tértünk és szorosan egymás mellett kellett haladnunk, mert az ösvény keskeny volt s bokrokkal, illatos, hófehér jázminnal volt szegélyezve. Mondjam-e tovább, uram? . . . Egy kiálló ág a szemembe csapott s én hátra tántorodva, egyszerre csak az ön karjaiban találtam magam. Ajka néma maradt, de annál többet mondott szilajul dobogó szive és ragyogó szemei, melyek vágyó kérdéssel mélyedtek az enyéimbe. Szemeim válaszoltak e kérdésre és az a hitem, hogy az én lelkemnek egy kiegészítő része kóborol valahol a világon és első értem egy napon , mint tündérszép, káprázatos valóság, állott előttem. Szerettük egymást rövid három hónapon keresztül. Ekkor önben felébredt a Tartuffe-szellem, mérlegelni kezdé a ma elhamarkodott lépés hátrányait, ha életét egy vagyontalan leánynyal kötné össze. Ön szerette a kényelmet, az élvezetet, költséges hajlamainak kielégítésére éppen elég volt a saját vagyona, de egy asszonyt eltartani— erre az áldozatra csak azon esetben lett volna képes, ha az az asszony a szerelemmel teli szivén kívül még teli erszényt is hozott volna a házhoz. Szóval, egy este, már akkor bűvösek voltak az alkonyatok, régen elhullatta hófehér szirmát a jázmin és csak az ablakon keresztül tekintették le reánk a tündöklő csillagok, egymással szemben ültünk egy kis asztalkánál. Ekartét játszottunk. Én osztottam és átnyújtva önnek a kártyát, ön fogva tartotta kezemet és karomra hajtó fejét. Ez volt az ön búcsúja, uram. Másnap hiába vártam a szokott órában, csak egy levélke: hitvány, röpke papírlap hozta hírül, hogy sürgős dolgai visszaszólítják a nagyvárosba. Én . . . én pedig, mikor elolvastam azt a néhány sort, úgy éreztem, hogy a lelkem, a szívem egy veszedelmes lejtőre tévedt, melyről hanyatthomlok zuhant alá valami ismeretlen, sötét mélységbe. Az ég egy ponton megszűnik — azon túl már nem hat el a fény, hanem szürke köd alkotja a határt, mely elfojtja a lélegzetet is. A Tartuffe-szellem is így vont határt az ön szerelmében, uram! Mikor azután javában benn voltam abban a kellemetlen betegségben, melynek szerelmi csalódás a neve és keresztül láboltam annak minden változatain, az apáthiától és búskomorságtól kezdve egészen az öngyilkossági gondolatokig és addig a pontig, amikor egy gourmand gyönyörűségével elemeztem a férfiakat, azokat a kifogástalan gavallérokat, akiknek lelki harmóniáját alig zavarja más érzés, vagy hevület, mint amit egy szépen kisült ramsteak iránt érezni lehet, akkor jött valaki, aki dacára sápadt arcomnak és vörösre sírt szemeimnek, még mindég elég vonzónak tartott arra, hogy segítő társául vegyen maga mellé az élet küzdelmeiben. Én pedig bizalommal, csendes megnyugvással hajtottam fejemet erős vállára, becsületes, szilárd törekvéssel a szivemben, hogy éltem utolsó pillanatáig boldogítani fogom. Így lettem asszonynyá és igy jutott ön ismét a közelembe, hogy újra megmérgezze, romba döntse nyugalmamat, lelkemnek békéjét. Most, hogy a másé vagyok s tizenhat évem együgyű ártatlansága lehámlott rólam teljesen, most kívánatosabbnak talál, mint valaha s a Tartuffe-szellem immár nem tartja vissza attól sem, hogy némán imádjon, mint hajdanában. Én Istenem! Hiszen néhány virágcsokor volna az összes áldozat, melyet szerelméért hozna! . . . Ha nem becsülném a férjemet és önmagamat, akkor bosszút állanak önön uram, nemcsak a miért oly irtózatos kegyetlenséggel megrabolta fiatalságom legszebb éveit, de azért is, amiért feltételezni és remélni meri azt az aljasságot, hogy ön miatt — ön miatt — az ön kedvéért összezúzom a legjobb, legnemesebb, legtiszteletreméltóbb ember életét, így azonban még arra sem méltatom önt, hogy megvessem és nyugodtan, bátran fogok érintkezni önnel ezután is, mert behízelgő, lágy hangjának, égető pillantásainak és kézszorításának nincs