Fővárosi Lapok 1901. május (18-21. szám)
1901-05-05 / 18. szám
FŐVÁROSI LAPOK immár semmi hatalma felettem és mert mindig megvédelmez a kísértések ellen az én drága jó uram oltalmazó, mélységes szerelme! Ezeket szükségesnek véltem tudomására hozni. Isten önnel Uram! Ezt a levelet, úgy találta: Arienne, Jimar Jancsi. Ő is egyike volt ama sokaknak, akik bebizonyították, hogy a színművészeti pálya a legháládatlanabb. Amíg rajta ül a színész, becézgetik, tapsolják, egyeseket a tenyerükön hordanak, de ha meghal, elfeledik a legrövidebb idő alatt. Jön más. Az is mulattat, az is bohóskodik. Éljen az újság! Pedig ha Megyerire megírták, hogy: „Vándor színész korában Megyeri . . . Van-e, ki e nevet nem ismeri ?“ Úgy Tímár Jancsira is elmondhatjuk, kortársai, hogy Kolozsvártól Kassáig, Pozsonytól Pécsig nem volt színházlátogató, aki „Jancsit“ ne szerette, ne imádta volna, színpadon úgy, mint színpadon kívül. A teremtő mintegy predesztinálta reá, hogy színész legyen. Szép alak, szép hang és kedély!! De milyen kedély!! Igazi, hamisítatlan bohém vér volt. Ahol ő megjelent, onnan száműzve volt a szomorúság. Hogy a nemzeti színházba miért nem jutott be? Mert abban az időben könnyebb volt egy tevének átbújni egy tűfokán, mint vidéki színésznek bejutni a „nemzetibe.“ Nem engedte a „hétfejű sárkány.“ (így hittük abban az időben a nemzeti színház hat oszlopos tagját, akik „jövevényt“ nem tűrtek meg maguk mellett.) „Jancsi“ maradt utolsó percig! Mindig mondta: — Mikor már engem Jánosnak fognak szólítani, akkor már én „néhai“ leszek. Összekuporgatott garasain vett Erzsébetfalván egy kis telket. Az volt az ő gyönyörűsége. Amikor Budán voltunk az arénában, ha véletlenül az udvaron talált egy zsindelyszöget, felvette, zsebre tette és örvendve mondta: — Jó lesz a Tuskulanumhoz! Ennek a kis „valaminek“ az adóját pontosan fizette. De egyszer az adót duplán akarták rajta megvenni és kapott egy adóintést: „Timár János színész urnák.“ A szolga az adóintés kézbesítőjét hozzáutasítja. Jancsi átveszi az intést, megnézi, forgatja jobbrabalra, ráfintorgatja a képét az adó-cerberusra és nagy flegmával azt mondja: — Porétom (barátom), ilyes nevű színész itt nem találkozik. Én Timár Jancsi vagyok! Nézze meg porétom a szincédulát, azon is Timár Jancsi van! — Ott hagyta a cerberust és re bene gesta, elszelelt. Abból a régi színészekből való volt, akinek mindegy volt minden zsánerű szerep. Ma ép oly jeles volt a Lear „ Edgar“-jában, mint amily kitűnő volt másnap Lumpácius Vagabundus sneiderében. Ma megríkatta a nézőket három zsebkendő erejéig, holnap könyeket fakasztott a nézők szeméből utolérhetetlen humorával. Egyszer Miskolcon nagyon rosszul ment a „tiátrum.“ Úgynevezett maidlingi saison volt. Alig láttunk egy summában 50 krt heteken át. Jancsi gondolt merészet és nagyot. — Holnapután eléneklem nekik a „Kékszakált“ jutalomjátékomra. Ha abba sem hűlnek bele, akkor szedjük fel a dekorációt! — Megjegyzendő, hogy a „Kékszakál“ szerepe a legnehezebb tenor parti és a legmagasabb. — Megbolondultál Jancsi ! Hiszen megszakadsz te abban a magas „lágójű“ szerepben. — Na! Én pedig eléneklem! Ha nem, „János“ legyen a nevem! És elénekelte. Ahogy ismertem, ha nem énekelte volna ,,jól“ el, a föld alá bujdosott volna szégyenében. Ekkor láttunk három hét óta először ! írt maidlingot. Jancsi barátunk gyermekkorában a szabóságot tanulta. Onnan jött, mint felszabadult legény a színészethez. Gondolom Pázmán, akkori jeles színigazgató fedezte fel valamelyik szabóműhelyben és hozta a színészethez. Ebben is kivált pályatársai azon csoportjából, akik ha mint kézművesek jöttek a színi pályára, holtig szégyelték előbbi mesterségüket. Jancsi nem! Ő mindig azt mondta: — Ha minden kötél szakad, visszamegyek a tűhöz. Egyszer mint egy őrült rohant ki a színpadról próba után. — Hová szaladsz Jancsi? — Kérdem! — Hagyj békét, barátom. Sürgős dolgom van. Fordítok. — A manóban. Fordítasz? Mit? — Egy darabot! Sohse kérdé... Sohse kérdd a rózsát. Ki kertjébe termett, Sohse kérdje szived, Honnan jó szerelmed. Ha rózsát találtál, Tűzzed a szivedre, Ha szivet találtál, Zárold a kebeledbe. Pataj Sándor. * dls 268