Független Magyarország, 1903. november (2. évfolyam, 584-613. szám)

1903-11-01 / 584. szám

Budapest, 1903. II. évfolyam, 584. sz. Vasárnap, november 1. Független Főszerkesztő: Dr. LENGYÉL ZOLTÁN Felelős szerkesztő: LÓRÁNT DEZSŐ Főmunkatárs: RÁTKAY LÁSZLÓ­ Hit. ■­ • Budapest, október 31. Az embernek a hite az ő mennyországa. Az igaz ember egész meggyőződésé­vel, a benne élő egész világossággal és itélőtehetséggel hisz és mindig is így tett Hisz, e hitében él és boldogul. El­veszhet minden vagyon, földi boldogság, sújthatja csapás, érheti szenvedés, nyo­mor , boldog, ha hite megmarad. Akinek semmije sincs, de hite van, annak min­dene van. Akinek mindene van, de hite nincs, annak semmije sincs. Hit nélkül elveszít mindent, mije van, hittel vissza szerez mindent mije elveszett. A hit adja meg az egyén belső világa rendjét szervezetét, hívők milliói terem­tik meg a nemzetélet világát, a szerve­zet boldogulását Hit nélküli idők nem­zedékek összegyűjtött kincseit pusztítják el, hivő korszakok nemzedékek szeren­cséjének vetik meg alapját. A hit kor­szakai azok, amelyeket eredetieknek ne­vezünk. Ezekben minden ember vagy legalább is a nagyrész őszinte. S e kor­szakok nagy és gyümölcsöző korszakok. Minden munkás minden szakmában, nem a látszatra, hanem a valóságra dolgozik. Minden munkának megvan a sikere; az ilyen munkának egyetemes ered­ménye nagy, mert minden egyes porczikája ugyanegy czél felé irá­nyul; minden egyes része gyarapító és nem apasztó jelleggel bir. Itt van igaz egyesülés. Valóságos hűség, minden csupa igazság és áldás, amennyire a szegény föld áldásos lehet az emberekre nézve. A hit a kiinduló pontja minden törek­vésnek, rugója minden munkának, alapja minden eredménynek. A hit: őszinteség. Az őszinteség: a valóság, az igazság. Aki hisz, igazságért él, a valóságra épít, magukra a dolgokra s nem azok látszatára támaszkodik. A hivő ember eredeti ember : bármit higyyen is, nem másért, de önmagáért hiszi. Bármit tegyen is, nem másért, de a dologért önmagáért teszi. A hit, a becsület. Én hiszek egész lélekkel, egész meggyőződéssel annyi: én becsületes vagyok. Hit nélkül nem élet az élet, nem munka a munka sem az egyesre, még kevésbé a nemzetre. Az ilyen élet akadályverseny a csaló­dások gátjai között. Vége előbb-utóbb felbukás, nyaktörés. Az ilyen munka a lényeg hiányának hiábavaló leleplezgetése a látszat által. Az ilyen munka: csalás. Vége: szégyen, megvetés. Lássátok, ha ezt tudjátok és érzitek, megértitek értetek sok kudarczának gyö­kerét, okát. Lássátok, ha ilyen szemmel haladtok végig a magyar nemzet múlt­ján, világossá lesz előttetek sok századok minden keservének indoka, minden gaz­ságának eredete, minden eredménytelen­ségnek mozgató ereje. A magyar nemzet a maga egészében ritkán hitt, ritkán egészen s csak rövid pillanatokig eléggé. Ritkán hitt: az ő erejében, hivatásában, életének örökké­valóságában. A tompa fásultság korai: a hitetlenség időszakai. A munka, az újjászületés korszakai: a hit korszakai. A 40-es évek nagy idejének: a hit az­­apja. A csatavesztéseknek, az elnem­­zetietlenedésnek: a hit hiánya a for­rása. Minden árulás innen származott. A 48-at a hit teremtette, 67-et a hitet­lenség. Azóta ez a korszak folyik tovább. Az emberek nem a dologért, hanem a látszat kedvéért dolgoznak. Csalják a világot azzal, hogyan lehetne semmit soknak feltüntetni. Elveket hirdetnek élő hit nélkül, a megvalósítás szándéka, reménysége nélkül. Nincs is akaratuk hozzá. Nem is megyünk előre. Ha mégis előrevisz az apró emberek hite, előreszo­­rítnak a hívők milliói: midőn akarni kell, az eredményt leszakítani, a végső erőfeszítést becsülettel megállni, meg­ijednek, a koc­kázattól megborzadnak — s elfutnak. A ló elszalad az akadályig — de ott visszafordul. Sohse ugorja át. íme értsétek meg minden ügyünk bukását: sohse hittünk eléggé. Pedig hitetlenek közt hiába­való az egyesülés. A hitetlen — nem őszinte. Egyesülés pedig csak az őszinte emberek világában lehetséges, de ott az annyi, mint biztos. A csalók között sohse. A csaló nem ügyért lelkesedik, de maga hasznáért.­ Mig jól megy a dolog, kiabál, ha baj engemet választana ... Irta: Pósa Lajos. f­a engemet választana,’ fi magyar nép királynak: JjSanda jVIarczit szegődtetném udvaromba czigánynak. JJanda J­­arczi muzsikálna, Rajnaiig a fülembe, koronám is félreállna Sarkantyúm is pengene. JJanda M­­arczi hegedűjét Csudafából faragják: JJenre sir a nép lelke, J3enr­e sir a szabadság. J^em is, nem is hegedű az, Jv­agyarország szive tán! V^öny is csordul, csillag is hull felzokogó panaszán. f­a engemet választana, magyar nemzet királynak. JJanda J­­arczit szegődtetném udvaromba czigánynak. JJanda M­­arczi muzsikálna fiam­alig a fülembe, fi. kedvem is kiviritna, könyem is peregne. Tiszaléra ezelőtt hatvan évvel. — Egy epizód az »erős kéz politikájából«. — A «Független Magyarország» eredeti tárczája. A politikai anthropológia a nemzetek jó és rossz tulajdonságait erkölcsi és természeti lé­nyük ősi elemeiből vezeti le. A nemzetélet eme nagy lélektani mozgató erői mint hagyományos vonások megtalálhatók egyes történeti családok közéleti szereplésében is. Amott az önfeláldo­zás, az önmegtagadásig menő altruizmus, itt a hidegen számító eszély, vagy a lobbanékony heves véralkat. A magyarság ősi ellentálló ereje váltotta ki a nemzeti jellem alapvonásá­ból a mindent eltipró erőszak számos példáját is, mely annyiszor tette nyakára lábát a haza­­fiság szent ügyének, s a hatalom önző vágyáért annyiszor áldozta fel az ország életbevágó ér­dekeit. Érdekesen illusztrálja ezt a Tiszák politikai egyénisége, az a családi vonás, mely rajta végig vonul, s melynek lélektani kulcsát a múlt század negyvenes éveinek híres bihari adminisztrátora adja kezünkbe. Tisza Lajos, csak­úgy, mint fia, a későbbi balközépi vezér s miniszterelnök, az ellenzéken kezdte pályáját. Mint követ, a híres Tagen­­ügyben nemcsak a legvehemensebbül követelte a nagyprépost kiutasítását, de szenvedélyében egyenesen antidinasztikus kifakadásokig ragad­tatta el magát. Történt, hogy Reviczky Menyhért szolga­­bíró debreczeni házánál Tisza Lajos egy alka­lommal Bereg megye alispánját és követtársát, a kormánynyal tartó Füz­ess­éry Gábort előbb szóval ok nélkül megsértette, azután pedig meg is pofozta, mire ez őt viszont visszalök­­döste. Az eset természetesen nagy megbotránkozást keltett s Tisza Lajos a közvélemény felhábo­rodásának nyomása alatt kénytelen volt al­­ispáni tisztéről s mandátumáról lemondani. Hanem nem hagyta annyiban a dolgot, ügyesen tudta maga köré toborzani párthiveit, elzüllött, lármás korteseket, akik mindenre kaphatók voltak és akik ki tudták vinni, hogy az 1833. június 17-én Várad-Olasziba össze­hívott követválasztó-gyűlés egy része ismét minden áron Tisza Lajost akarta az ország­gyűlésre követnek küldeni. Talán ezért is értek volna, ha a döntő perc­ben fel nem áll az első alszolgabíró, Reviczky László, aki miután hosszas kísérlet után szóhoz jutott, félreérthetetlen czélzásokat tett Tisza Lajos viselt dolgaira. A Tisza-pártiak mindent elkövettek, hogy lezugják s megakadályozzák a szólásban, sőt egy bihari nemes erőszakkal hozzárohant s helyét elhagyni kényszeritette, azonban mind­hiába, Tisza vállalkozása ezuttal is csúfos Lapunk mai száma 24 oldal.

Next