Független Magyarország, 1903. december (2. évfolyam, 614-642. szám)

1903-12-01 / 614. szám

1903. december 1. ■ FÜGGETLEK’ MAGYARORSZÁG 3 Welche Wendung! — kiáltott föl bámulva mindenki e csakugyan meglepő fordulat láttára. Hogy először a harc legnagyobb tüzében a diadalmas küzdők táborából kinyúlik a fehér zászló, másodszor pedig hévvel, mohón ragadja meg ezt a békezászlót az a tegnap még kö­nyörtelenül ölni kész «erős kéz». Mi volt ez? Vasárnap, titkosan előkészített pucscs — mondják némelyek, a harci vezér őszinte megrettenése a közelgő diadal követ­kezményeitől, melyek csak pyrrhusiak lehetnek — hiszik mások. Hát higgyen mindenki, amit akar. Mi a naplóra nézünk s abból nem »hiszünk«, hanem tényeket konstatálunk. Ma ugyanis no­vember 30-ika volt. Az a végső terminus, melyre Bécsben Tisza gróf az obstrukciót le­törni fogadta. Letörés, »rendcsinálás« helyett azonban tetőfokra hágott az obstrukció, az ellene harctérre vontatott alkotmánytörő ágyuk, az erőszakos rendszabályok, házszabálysértések, a remélt eredmények helyett a váratlant szül­ték, az obstruáló ellenzék miattuk nem dűlt ki, ellenben egyesült az alkotmány védelmére s a feltámadt Tisza-rendszer agyonütésére az egész ellenzék, sőt segélycsapatokat kapott a kor­mánypártból is, kap még mindig nap-nap után. Ilyen helyzetben pedig második esküjét, decem­­ber elejére az újoncz-literálást sem bírná be­váltani a bécsi küldött. Ezért ragadta meg oly mohón a kibontott fehér zászlót, melynek je­gyében reménykedik valamelyes békés kibon­takozásról. De hiú, csalfa ez a reménye is. Igaz, hogy mentőszigonyt dobott ma Kossuth, de csak Kossuth dobta, nem a küzdelemre egyesült pártok. A szigony ezért, félő, nem fogja a hal­doklónak megmenteni életét, csak időre-napra eltengetni. A párnapos tovább tengődésnek gyöngén ható injekciói lesznek csak a remél­hető ankétek, egyezkedési konferenciák, de nem gyökeres gyógyszerei. Mert a haldoklóban nincs életerő. A Tisza mai ígéretei igazán semmik, még annyik sem, mint a programmjában hozottak, tehát ha nem kellett a küzdő nem­zetnek ez a programm, hogyan érné be a mai mutatva, aki akkor bontakozott ki a függöny homályából. — De hát a mi vezértitkárunk ? ... Az én vöm ?... — Az csak valami csaló lehet! — harsogott a táborszernagy. — Lehetetlen! Az okmányai a legnagyobb rendben vannak ... Keresztlevél, bizonyít­ványok ... — Akkor az egy más Galánthay Tibor! Brandt úr kővé meredten állott. A dolog sokkal meglepőbb volt, semhogy hirtelen bele­találhatta volna magát. — Lehetséges-e ? — dadogta. Végül azonban magához tért. Hiszen ilyesmi könnyen előfordulhat. Miért ne folyamodott volna hozzájuk két Galánthay Tibor ? . . . És most értette, hogy miért nem akarta veje az altábornagyra tett célzásait soha megérteni. Mindezt átgondolván, Brandt úr vidáman meg­hajolt a táborszernagy előtt. — Kegyelmes uram, szólt, beláthatja, hogy ezen immár nem segíthetünk. A sors néha igen megtréfál bennünket embereket. De Ga­lánthay Tibor úrnak, a kegyelmes úr igazi öcscsének, kárpótlással tartozunk. Ezért mától fogva az intézet fogalmazója és két évi illet­ményét a pénztár folyósítani fogja számára. A tévedésért pedig bocsánatot kérek . . . A két férfi kezet fogott. A táborszernagy úr dörmögve távozott. Brandt úr pedig még sokáig járt körül mély gondolatokba merülve a dol­gozószobájában. Végre az ulpár arcképe előtt állott meg. Mosolyogva suttogta : — És talán mindez nem történik, ha csak­ugyan az altábornagy unokaöcscse­­ Tisza-igéretekkel? Vagyis: hogyan remélheti Tisza gróf és Kossuth, meg a békülőknek cso­portja, hogy ennyi «vívmánynál» leszerel egy tizenhárom hónapos titáni küzdelmet? Mindjárt első hallatára is a mai Tisza­­békeföltételeknek, hevesen szólalt meg elfoga­dásuk ellen a tiltakozás, már ott benn, a Ház folyosóján. — A programmja nem kellett s most ennyi­vel érjük be! ? — kiáltotta felháborodottan Bakonyi Samu. — Hol maradt a magyar vezényszó ? Anél­kül semmi, avval minden ! — dörögte Ugron Gábor. — Garanciák kellenek nekünk, nem ígére­tek! — tűzdelte az úgyis lángoló harciakat Nessi Pál. Az esti, hirtelen összegyűlt ellenzéki érte­kezlet pedig határozottan a merev viszszauta­­sítás álláspontjára helyezkedett Tisza ajánla­taival szemben. Az ellenzéki pártokon is estére várva már újra fellobogott az obstrukció lángja, azt az újabb kormánypárti kilépések csak szí­tották, úgy, hogy Kossuth mai váratlan fellé­pésének alig-alig maradt holnapra egyéb ha­tása, mint a­­ meglepetés. Tisza igazi terve tehát nem sikerült. A mai «puc­csal» meg akarta bolygatni az újból harcra egyesült ellenzéket, közéjük dobva a veszekedés üszkét, ám az ellenzék nem any­­nyira naiv, hogy a meglepetés első pillanatai­ból felocsúdva, már ma rá ne taposott volna az üszőkre. Próbált már ilyen cselt ellenünk a granicsár is, akkor se gyújtott, rombolt a visz­­szavonás közénk dobott csóvája! A mai válsághírek itt következnek: A függetlenségi párt. A harc tüzében, az ellenzék diadalmas előrenyomulásában, amikor már-már leterítve hevert az ellenség, Kossuth Ferenc ma szíve sugallatára hallgatva, még egyszer figyelmez­tette a bécsi csendbiztost, hogy ne rohanjon vakon a legőrül­etesebb törvénytelenségekbe. Tisza István válaszolt. Nem mondott úgy­szólván semmit és mégis megütötték a béke­lovagok minden oldalon a nagy dobot, hogy kész a leszerelés. Mindjárt egy napi szünetet is kapott a parlament s a mai ülés után a Tisza-követek beharangozták az egész várost azzal a hírrel, hogy a függetlenségi párt le­szerelt, beadta a derekát s csak formális meg­egyezésre van még szükség. Természetesen ez a legnagyobb abszurdum. A függetlenségi párt nem köt, mert nem köthet Tiszával békét. Tisza személye nem garancia arra, hogy egy becsületes békének pontjai végrehajtatnak. Vele szóba se állhat az ellenzék az után a durva merénylet után, melylyel ki akarta végezni a magyar parla­­mentarizmust. Azzal a Tiszával, aki még szombaton, mikor gróf Khuen Héderváry kije­lentette, hogy annak az államférfiúnak, aki a függetlenségiekkel tárgyal, tanukat kell magá­val vinni — egész pártjával a legvadabbul tapsolt, azzal a Tiszával nem szabad a füg­getlenségi pártnak tárgyalásokat kezdeni. Tisztességes távolságból meg lehet hallgatni óhajtását, de százszor is gondolja meg a függetlenségi párt, hogy csak egy szóval is válaszoljon Tisza grófnak, aki csirkefogóknak, tolvajoknak, mindenféle elemeknek nevezte a függetlenségi képviselőket. Ez nem lehet. Ezt nem teheti a független­ségi párt és nem is fogja tenni. A váratlanul előállott mai helyzet a harco­lókba még nagyobb harci kedvet öntött. A Tiszával való tárgyalásokról a függetlenségi­­ pártban természetesen senki se akar tudni addig, mig a házszabályoknak erőszakos módo­sítását vissza nem vonják s maga a miniszter­elnök ki nem jelenti, hogy az törvénytelen in­tézkedés volt. A függetlenségi képviselők túlnyomó több­sége a közvélemény megnyugtatásául Tiszának és Perczelnek a távozását kívánja. Azt tudja róluk az országban mindenki, hogy mindketten közönséges expozitúrai a bécsi hatalomnak. Ha most buknak, bukásukban a nemzet a bécsi erőszak bukását látja. A pártkörben a harciasok, tehát a túlnyomó többség nem értette Kossuthnak mai állásfog­lalását. Kossuth Ferenc maga ajánlotta, hogy a párt hagyja nyílt kérdésnek s bízza minden­kinek lelkiismeretére a harcot vagy a békét. Kossuth tegnapelőtt a következő levelet intézte a párt tagjaihoz: Budapest, 1903 november 28. Tisztelt Barátom! A tegnapi értekezletből kifolyólag és annak határozata szerint felkértek, hogy okvetlenül légy szives Budapestre jönni és a Ház ülésein résztvenni. Pártunk december 1-én, k­edden d. u. 5 óra- Tcor értekezletet tart, amelyre megjelenésedet táviratilag kérem és elnökileg elvárom. Tisztelettel Kossuth Ferenc elnök. A párt határozata előtt, miért tett hát Kossuth ajánlatot Tiszának ? Bármennyire tiszteletreméltó TS"a Kossuth szándéka, egy ádáz parlamenti harc közben, mikor pártja diadalmasan halad előre, nem lett volna sza­bad a békét felajánlania. Tudjuk mi azt, h­ogy Kosá­t Traffittga se lát Tiszában elég garanciát egy becsületes béke megkötésére. A béke Tiszával tehát nem sikerülhet. A soha szank­cionálása Kossuth Ferenc által pedig végzetes lehet a nyelvünkért folyó parlamenti küzde­lemben. A pártkörben nagy vita volt a mai esemé­nyekről. — Addig nem beszélünk,— mondta Nessi Pál — míg a parallelt üléseket, mint törvénytelene­ket meg nem semmisítik. A miniszterelnök mai kijelentése pedig legkevésbbé sem alkal­mas a kiegyenlítés létrehozására. Nincs garan­ciánk. A küzdelem a magyar nyelvért folyik. Ebből nem engedhetünk. Bedeházi Jánost sem elégíti ki a Tisza mai kijelentése. Az semmi — mondta. — Ilyesmi által csak a bonyodalmat növelik. Nem térek ki a megoldás elől — mondta — de csak olyan megoldásba megyek, mely a küzdelem sikerének tudható be. A választói jog kiterjesz­tését mindenki akarja közülünk. Ezt már Széll Kálmán is megígérte. Nem mondott Tisza újat s nem is várhatunk tőle üdvös reformokat Polónyi Géza is erősen hangsúlyozta, hogy a parallel üléseket, ezt a legújabb botrány­követ kell először is megszüntetni s itt kell először tabula rasát csinálni az intézkedések bűnbánó visszavonásával. Csak ezután lehet tárgyalni. Én — mondta — mig ez nullifi­­kálva nincs, addig nem tárgyalok. Benedekk János az általános szavazati jogot követelte s a parlamenti reformot szűk korlá­tok között nem tartja elfogadhatónak. — A történtek után — mondta Bakonyi Samu — százszorosan fokozatos óvatossággal kell eljárnunk. Nem ellenezném a békét, de a leghatározottabban kijelentem, hogy nem elég egyszerűen hatályon kívül helyezni a házsza­bálysértéssel létrejött módosítást, hanem ki kell mondani, hogy az törvénytelenség, alkot.

Next