Független Magyarország, 1905. november (4. évfolyam, 1303-1332. szám)

1905-11-01 / 1303. szám

den körülmények között. Ha ez meglesz, még az idegen ajkúak gyomra sem veszi be a Nagy-Ausztria-féle maszlagot. 4. Létesítsen a nemzet bizalmát élvező egyesült ellenzék egy olyan nagyszabású sajtó-ügyosztályt, amely a kül­földet állandóan és helyesen értesítse min­den fontosabb mozgalomról. Ezzel a Bécsből eredő rosszakaratú híresztelések­nek s testvérnépeink bujtogatásának gátat vethetnénk. 5. Ki kell fejtenie az egyesült ellenzék­nek, hogy ha kormányra jut, a gazdasági és szociális eszméket a magyar hazafiság összeegyeztetésével haladéktalanul meg­valósítja. Most azonban első kötelessége az ország függetlenségének biztosítása, amely nélkül igazi haladás és népboldo­­gítás nem képzelhető. Minden jó magyarnak arra kell tehát törekednie, hogy függetlenségünket kivív­hassuk. Evégből lehetetlenné, erkölcsi ha­lottá kell tennünk minden önző gyász­magyart, aki e törekvésnek útját szegi. Ezek volnának e téren a főbb tenni­valók. Ezután következnék a hazafias magyar szocialista liga megteremtése, amelyről más alkalommal fogok megemlékezni. A 48-as Magyarország, Budapest, október 81. Törvényre törvénysértés, adott szóra szósze­gés, alkukötésre uj meg uj erőszak, uj meg uj támadás : ebben áll Bécsnek az a lázító poli­tikája, amely a jóhiszemű­ Deák Ferenccel szem­ben — a jövőbe látó Kossuth Lajost történeti­leg már most igazolja. Eme történeti igazolásból két nagy tanulságot vonhatunk le: 1. Hogy az a súlypont, amit Magyarország Mohácsnál elveszített, a dualisztikus alkotmány keretében vissza nem szerezhető; 2. hogy ennélfogva a magyar nemzet minden élettörekvésének a perszonál­unió felé kell gra­­­ vitálni.­­ E két tanulságból pedig megállapíthatjuk azt a közjogi és politikai, történeti és gazdasági igazságot, hogy a 48-as törvények alapján ki­fejlődött államforma felel meg legjobban Magyar­­ország monarchikus helyzetének. A magyar nemzetnek kell monarchia és kell a király — ámde a nemzetnek csakis a 48-as monarchia mellett lehet királya, mert a 67-es monarchia m­ár császárt ad a nemzetnek, a császárt pedig a magyar ember természete nem veszi be. Ezek az igazságok ma már a nemzetnek köz­közjogi meggyőződésévé váltak. És ezzel kap­csolatban közjogi meggyőződés lett az is, hogy ha a hatvanhetes monarchia nemzeti tartal­mának az elérése csak épen oly fokú vagy ta­lán még nagyobb nehézségbe ütközik, mint a visszatérés a 48-as monarchiára, ebben az esetben a küzdelemnek inkább mindjárt a jó­val fenségesebb 48-as közjogi alap visszaállítá­sáért kell folyni. Ez a­ visszaállítás nem jelenti sem a dinasz­tiától, sem Ausztriától való elválásunkat. A ma­gyar nemzetnek szüksége van mind a kettőre, valamint nekik is szükségük van a magyar nemzetre. A nyugatról és északról jöhető ger­mán és szláv támadások csak Ausztria és a dinasztia holttestén keresztül érhetik Magyar­­országot, nekünk tehát e támadások ellen Ausztria védőbástyául szolgál, de csak az az Ausztria, mely nem intéz állami és nemzeti létünk ellen örökös támadást. Mert ha nekünk­­ ... Bécs meg-megújuló támadásai alatt politikailag el kell vérzenünk, akkor mindegy akár a sas, akár a medve esz meg bennünket. A bécsi támadások azonban maguktól soha meg nem szűnnek s ezek esni úgy kerülhetők el, ha megszűnnek azok az érintkezési pontok, amelyek részint kormányzati, részint gazdasági kényszer-közösségben ,intézményileg kötnek össze bennünket Ausztriával. Mert amíg csak egyet­lenegy Bécsben székelő birodalmi német mi­niszter is van, aki a magyar országgyűlés és a magyar kormányzat mellőzésével széltében ka­nalazhat Magyarország területén, és amíg Ausztria erősebb gazdaságának elnyomó ereje a kényszer-gazdasági közösség következtébe®­ Magyarországot Ausztria páncélszekrényeibe te­heti bele, addig minden olyan nemzeti mozgo­lódást, mely helyzetünkön közjogilag és gazda­ságilag segíteni akar, Ausztria a saját érdekei ellen való lázadásnak minősít. Innen van az, hogy ettől a kényszerített kö­zösségtől szabadulni akaró Magyarország Ausztria népeitől nem részesül másban, mint gyűlölet­ben, fosztogató zsákmány­vágyban s alkotmá­nyos szabadságunkat és államunk fejlesztésének biztosítékait megrontó törekvésben; innen van az, hogy a magát csak kizárólag osztrák csá­szárnak érző királyunktól sem részesülünk más­ban, mint csakis a legnagyobb szeretetlen­,­ségben. Holott ha Bécs — támaszkodva a 67-es alkotmányra — nem tartaná kezét Magyar­­ország zsebén és nem tartaná karját Magyar­­orszá«t r&t.».ám. vagyis, ha Magyarország vissza­térne a háborúval megtámadott 48-as közjogi alapra, ebben az esetben a kényszer erejével ható közös érintkezési pontok hiányában egy bajunk se volna se a dinasztiával, se a bécsi kormánynyal, se Ausztria népeivel. „ Királyunkkal nem volna bajunk, mert ebben az esetben a királynak jogilag nem volna al­kalma arra, hogy a parlamenti alkotmányosság ellenére kormányzati cselekményeket is végez­zen, a király akkor csak uralkodnék, de nem egyúttal kormányozna is; a legnagyobb áldás pedig az volna, hogy a király nyomban tudatára jönne annak, hogy ő Magyarországon csak alkotmányos magyar király lehet, de nem egyút­tal osztrák császár is. A 48-as parlamenti monarchia hihetetlen mértékben megtisztítaná a Habsburgok látókörét, de megtisztítaná Magyar­­ország területét is az örökösen csak Bécs felé sanditgató osztrák-párti magyaroktól is, akiknek, politikája már-már hasonlatos az utcán csatan­goló rimához. Ausztria népeivel sem volna bajunk, mert nem volnánk közjogi kényszerűséggel ráutalva a minden évben visszatérő politikai és gazda­sági alkudozásokra s az alkudozásoknál kifej­lődő veszett kutya veszekedésekre. A bécsi kormánynyal pedig azért nem volna bajunk, mert a közös birodalmi kormányzat, minden veszedelemnek legfőbb kútfeje, meg­szűnnék, az osztrák parlamenti kormánynyal pedig — akár politikai, akár gazdasági ügyek­ben — csak épen úgy érintkeznénk, mint te­szem azt: Angolország kormányával. Beállana tehát a 48-as monarchiának úgy­nevezett perszonál­uniója, amelyből 1848 előtt a felelőtlen dikaszteriális kormányzat és a nem­zeti erő gyengesége miatt fakadt ugyan elég átok, de a nemzeti erő mai valóságában par­lamenti felelős kormány mellett csak áldás származhatnék. A két szuverén állam egymás mellett békében és nyugodtságban fejlődnék, s haladna mind a kettő — egymás erejét le nem kötve s egymás útját nem keresztezve— a sa­ját boldogulási célja felé. Vissza kell térnünk a^67-es közjog­­alapról a 48-as monarchiára, Ausztriáva!”" az uralkodó személyén kívűl meg kell szüntetnünk minden kényszerközösséget, s. a két állam szövetségé­nek csak a külmegtámadtatások elleni védő és támadó szövetségre, mint a pragmatika szank­­cióból folyó és egyedül természetes alapra kell helyezkedni. Ezért kell minden magyar embernek 48-as­­nak lenni­­szes munkáiért valami csekély összeget. De ki­jelentette, hogy kész a jogért tizenhatezer ko­ronát fizetni abban az esetben, ha a tulajdon­jog védelmét a törvény 30 év helyett 50 évre teszi. A törvényjavaslat már a Ház asztalán volt. Az irodalmi dolgok iránt általában minimális az érdeklődés a törvényhozásban. Bizonyosnak látszott, hogy a javaslatot változatlanul, fel­szólalás nélkül elfogadják. Ekkor azonban Vörösmarty Béla, a költő fia, fölkereste Jókait és rábeszélte, hogy szólaljon fel a Házban. Jókai megígérte. Azonban fele­dékeny, szórakozott ember volt és nem jelent meg a javaslat tárgyalásakor a képviselőház­­ban. Méhner Vilmos kiadó a karaton szoron­gott és leste Jókai felszólalását. Ott ült mel­lette e sorok írója is Vajda János társaságá­ban, akinek szintén érdekében állt a törvény­­javaslat kívánt megváltoztatása, mert az Ő összes műveinek a megvételét a kiadó ugyan­csak ehhez a föltételhez kötötte. Az előadó egyhangú mormolással ledarálta mondókáját. És mi ott a karzaton visszafojtott lélekzettel, döbbenve láttuk, hogy Jókai nincs jelen és a javaslatot felszólalás nélkül, változat­lanul fogadják el. — Dann kauf ich nicht Ferezsmárti! — mondotta Méhner. E pillanatban belépett a terembe Jókai Mór. Látszott az ábrázatán, hogy rohanva érkezett. Ügy is volt. Vörösmarty Béla ugyanis jókor megjelent a Házban és látva, hogy Jókai nincs ott, elment a költő lakására s az íróasztal mel­lől úgyszólván erőszakkal cipelte őt a Vándor­­utcába. Jókai felszólalt, az ő ajánlatára a szerzői jog érvényességét ötven évre terjesztették ki és másnap Méhner Vilmos megvette Vörösmarty Mihály összes munkáit tizenhatezer koronáért. Most, pár hét múlva letelik a határidő: Vörös­marty kiadásának joga is felszabadul. A Franklin­­társulat (Méhner jogutóda), mint annak idején az Athenaeum Petőfivel tette, kétség nélkül szintén nagyon olcsó új kiadásokkal fogja ezen­­túl terjeszteni Vörösmartyt és valószínű, hogy más vállalkozók is akadnak, akik a legszegé­nyebb emberek részére is hozzáférhetőkké te­szik a Szózat, a Fóti dal, a Vén cigány költő­jének izrel-izre nemzeti szellemű alkotásait. És halála ötvenedik évfordulóján talán a nemzet sem fog megfeledkezni a költőkirályról, akinek fejedelmi szelleme költészetünk birodal­mában, míg Buda áll s magyar él, korlátlan hatalommal uralkodik ! Lehetett a nemzet költőihez hálátlan és kö­zömbös más időkben, de most, amikor az or­szág önállóságát, a nemzeti alkotmányt és sza­badságot a réginél is nagyobb veszedelem fe­nyegeti, a Szózat költője iránt nem lehet kö­zömbös és hálátlan a magyar ! Nem történtek ugyan, tudtommal, nagyobb­­szabású előkészületek Vörösmarty halálának ötvenedik évfordulója méltó megünneplésére , de hiszen az igazi hódolathoz­ nem is kell mesterséges készülődés ! Hinni akarom, hogy Vörösmarty halála nap­ján, november 19-én az egész magyar nemzet ki fogja fejezni, hogy az ötven év óta porladó nagy költő szelleme él a szívekben és elmék­ben és a gyásznapon millió ajkon nemesül szent fogadalommá a Hazádnak rendületlenül! Pivék. I­ D FÜGGEELEN SZ­AG - ORSZÁG 1905. november 1.

Next