Független Magyarország, 1905. november (4. évfolyam, 1303-1332. szám)
1905-11-01 / 1303. szám
den körülmények között. Ha ez meglesz, még az idegen ajkúak gyomra sem veszi be a Nagy-Ausztria-féle maszlagot. 4. Létesítsen a nemzet bizalmát élvező egyesült ellenzék egy olyan nagyszabású sajtó-ügyosztályt, amely a külföldet állandóan és helyesen értesítse minden fontosabb mozgalomról. Ezzel a Bécsből eredő rosszakaratú híreszteléseknek s testvérnépeink bujtogatásának gátat vethetnénk. 5. Ki kell fejtenie az egyesült ellenzéknek, hogy ha kormányra jut, a gazdasági és szociális eszméket a magyar hazafiság összeegyeztetésével haladéktalanul megvalósítja. Most azonban első kötelessége az ország függetlenségének biztosítása, amely nélkül igazi haladás és népboldogítás nem képzelhető. Minden jó magyarnak arra kell tehát törekednie, hogy függetlenségünket kivívhassuk. Evégből lehetetlenné, erkölcsi halottá kell tennünk minden önző gyászmagyart, aki e törekvésnek útját szegi. Ezek volnának e téren a főbb tennivalók. Ezután következnék a hazafias magyar szocialista liga megteremtése, amelyről más alkalommal fogok megemlékezni. A 48-as Magyarország, Budapest, október 81. Törvényre törvénysértés, adott szóra szószegés, alkukötésre uj meg uj erőszak, uj meg uj támadás : ebben áll Bécsnek az a lázító politikája, amely a jóhiszemű Deák Ferenccel szemben — a jövőbe látó Kossuth Lajost történetileg már most igazolja. Eme történeti igazolásból két nagy tanulságot vonhatunk le: 1. Hogy az a súlypont, amit Magyarország Mohácsnál elveszített, a dualisztikus alkotmány keretében vissza nem szerezhető; 2. hogy ennélfogva a magyar nemzet minden élettörekvésének a perszonálunió felé kell gra vitálni. E két tanulságból pedig megállapíthatjuk azt a közjogi és politikai, történeti és gazdasági igazságot, hogy a 48-as törvények alapján kifejlődött államforma felel meg legjobban Magyarország monarchikus helyzetének. A magyar nemzetnek kell monarchia és kell a király — ámde a nemzetnek csakis a 48-as monarchia mellett lehet királya, mert a 67-es monarchia már császárt ad a nemzetnek, a császárt pedig a magyar ember természete nem veszi be. Ezek az igazságok ma már a nemzetnek közközjogi meggyőződésévé váltak. És ezzel kapcsolatban közjogi meggyőződés lett az is, hogy ha a hatvanhetes monarchia nemzeti tartalmának az elérése csak épen oly fokú vagy talán még nagyobb nehézségbe ütközik, mint a visszatérés a 48-as monarchiára, ebben az esetben a küzdelemnek inkább mindjárt a jóval fenségesebb 48-as közjogi alap visszaállításáért kell folyni. Ez a visszaállítás nem jelenti sem a dinasztiától, sem Ausztriától való elválásunkat. A magyar nemzetnek szüksége van mind a kettőre, valamint nekik is szükségük van a magyar nemzetre. A nyugatról és északról jöhető germán és szláv támadások csak Ausztria és a dinasztia holttestén keresztül érhetik Magyarországot, nekünk tehát e támadások ellen Ausztria védőbástyául szolgál, de csak az az Ausztria, mely nem intéz állami és nemzeti létünk ellen örökös támadást. Mert ha nekünk ... Bécs meg-megújuló támadásai alatt politikailag el kell vérzenünk, akkor mindegy akár a sas, akár a medve esz meg bennünket. A bécsi támadások azonban maguktól soha meg nem szűnnek s ezek esni úgy kerülhetők el, ha megszűnnek azok az érintkezési pontok, amelyek részint kormányzati, részint gazdasági kényszer-közösségben ,intézményileg kötnek össze bennünket Ausztriával. Mert amíg csak egyetlenegy Bécsben székelő birodalmi német miniszter is van, aki a magyar országgyűlés és a magyar kormányzat mellőzésével széltében kanalazhat Magyarország területén, és amíg Ausztria erősebb gazdaságának elnyomó ereje a kényszer-gazdasági közösség következtébe® Magyarországot Ausztria páncélszekrényeibe teheti bele, addig minden olyan nemzeti mozgolódást, mely helyzetünkön közjogilag és gazdaságilag segíteni akar, Ausztria a saját érdekei ellen való lázadásnak minősít. Innen van az, hogy ettől a kényszerített közösségtől szabadulni akaró Magyarország Ausztria népeitől nem részesül másban, mint gyűlöletben, fosztogató zsákmányvágyban s alkotmányos szabadságunkat és államunk fejlesztésének biztosítékait megrontó törekvésben; innen van az, hogy a magát csak kizárólag osztrák császárnak érző királyunktól sem részesülünk másban, mint csakis a legnagyobb szeretetlen,ségben. Holott ha Bécs — támaszkodva a 67-es alkotmányra — nem tartaná kezét Magyarország zsebén és nem tartaná karját Magyarorszá«t r&t.».ám. vagyis, ha Magyarország visszatérne a háborúval megtámadott 48-as közjogi alapra, ebben az esetben a kényszer erejével ható közös érintkezési pontok hiányában egy bajunk se volna se a dinasztiával, se a bécsi kormánynyal, se Ausztria népeivel. „ Királyunkkal nem volna bajunk, mert ebben az esetben a királynak jogilag nem volna alkalma arra, hogy a parlamenti alkotmányosság ellenére kormányzati cselekményeket is végezzen, a király akkor csak uralkodnék, de nem egyúttal kormányozna is; a legnagyobb áldás pedig az volna, hogy a király nyomban tudatára jönne annak, hogy ő Magyarországon csak alkotmányos magyar király lehet, de nem egyúttal osztrák császár is. A 48-as parlamenti monarchia hihetetlen mértékben megtisztítaná a Habsburgok látókörét, de megtisztítaná Magyarország területét is az örökösen csak Bécs felé sanditgató osztrák-párti magyaroktól is, akiknek, politikája már-már hasonlatos az utcán csatangoló rimához. Ausztria népeivel sem volna bajunk, mert nem volnánk közjogi kényszerűséggel ráutalva a minden évben visszatérő politikai és gazdasági alkudozásokra s az alkudozásoknál kifejlődő veszett kutya veszekedésekre. A bécsi kormánynyal pedig azért nem volna bajunk, mert a közös birodalmi kormányzat, minden veszedelemnek legfőbb kútfeje, megszűnnék, az osztrák parlamenti kormánynyal pedig — akár politikai, akár gazdasági ügyekben — csak épen úgy érintkeznénk, mint teszem azt: Angolország kormányával. Beállana tehát a 48-as monarchiának úgynevezett perszonáluniója, amelyből 1848 előtt a felelőtlen dikaszteriális kormányzat és a nemzeti erő gyengesége miatt fakadt ugyan elég átok, de a nemzeti erő mai valóságában parlamenti felelős kormány mellett csak áldás származhatnék. A két szuverén állam egymás mellett békében és nyugodtságban fejlődnék, s haladna mind a kettő — egymás erejét le nem kötve s egymás útját nem keresztezve— a saját boldogulási célja felé. Vissza kell térnünk a^67-es közjogalapról a 48-as monarchiára, Ausztriáva!”" az uralkodó személyén kívűl meg kell szüntetnünk minden kényszerközösséget, s. a két állam szövetségének csak a külmegtámadtatások elleni védő és támadó szövetségre, mint a pragmatika szankcióból folyó és egyedül természetes alapra kell helyezkedni. Ezért kell minden magyar embernek 48-asnak lenniszes munkáiért valami csekély összeget. De kijelentette, hogy kész a jogért tizenhatezer koronát fizetni abban az esetben, ha a tulajdonjog védelmét a törvény 30 év helyett 50 évre teszi. A törvényjavaslat már a Ház asztalán volt. Az irodalmi dolgok iránt általában minimális az érdeklődés a törvényhozásban. Bizonyosnak látszott, hogy a javaslatot változatlanul, felszólalás nélkül elfogadják. Ekkor azonban Vörösmarty Béla, a költő fia, fölkereste Jókait és rábeszélte, hogy szólaljon fel a Házban. Jókai megígérte. Azonban feledékeny, szórakozott ember volt és nem jelent meg a javaslat tárgyalásakor a képviselőházban. Méhner Vilmos kiadó a karaton szorongott és leste Jókai felszólalását. Ott ült mellette e sorok írója is Vajda János társaságában, akinek szintén érdekében állt a törvényjavaslat kívánt megváltoztatása, mert az Ő összes műveinek a megvételét a kiadó ugyancsak ehhez a föltételhez kötötte. Az előadó egyhangú mormolással ledarálta mondókáját. És mi ott a karzaton visszafojtott lélekzettel, döbbenve láttuk, hogy Jókai nincs jelen és a javaslatot felszólalás nélkül, változatlanul fogadják el. — Dann kauf ich nicht Ferezsmárti! — mondotta Méhner. E pillanatban belépett a terembe Jókai Mór. Látszott az ábrázatán, hogy rohanva érkezett. Ügy is volt. Vörösmarty Béla ugyanis jókor megjelent a Házban és látva, hogy Jókai nincs ott, elment a költő lakására s az íróasztal mellől úgyszólván erőszakkal cipelte őt a Vándorutcába. Jókai felszólalt, az ő ajánlatára a szerzői jog érvényességét ötven évre terjesztették ki és másnap Méhner Vilmos megvette Vörösmarty Mihály összes munkáit tizenhatezer koronáért. Most, pár hét múlva letelik a határidő: Vörösmarty kiadásának joga is felszabadul. A Franklintársulat (Méhner jogutóda), mint annak idején az Athenaeum Petőfivel tette, kétség nélkül szintén nagyon olcsó új kiadásokkal fogja ezentúl terjeszteni Vörösmartyt és valószínű, hogy más vállalkozók is akadnak, akik a legszegényebb emberek részére is hozzáférhetőkké teszik a Szózat, a Fóti dal, a Vén cigány költőjének izrel-izre nemzeti szellemű alkotásait. És halála ötvenedik évfordulóján talán a nemzet sem fog megfeledkezni a költőkirályról, akinek fejedelmi szelleme költészetünk birodalmában, míg Buda áll s magyar él, korlátlan hatalommal uralkodik ! Lehetett a nemzet költőihez hálátlan és közömbös más időkben, de most, amikor az ország önállóságát, a nemzeti alkotmányt és szabadságot a réginél is nagyobb veszedelem fenyegeti, a Szózat költője iránt nem lehet közömbös és hálátlan a magyar ! Nem történtek ugyan, tudtommal, nagyobbszabású előkészületek Vörösmarty halálának ötvenedik évfordulója méltó megünneplésére , de hiszen az igazi hódolathoz nem is kell mesterséges készülődés ! Hinni akarom, hogy Vörösmarty halála napján, november 19-én az egész magyar nemzet ki fogja fejezni, hogy az ötven év óta porladó nagy költő szelleme él a szívekben és elmékben és a gyásznapon millió ajkon nemesül szent fogadalommá a Hazádnak rendületlenül! Pivék. I D FÜGGEELEN SZAG - ORSZÁG 1905. november 1.