Függetlenség, 1905. augusztus (18. évfolyam, 47-50. szám)

1905-08-06 / 47. szám

Kecskemét, 1905. augusztus 6. Vasárnap XVIII. évf. 47-ik szám. Előfizetési ár: Helyben házhoz hordva Egy hóra . . 70 till. Negyedévre *2.— K. Félévre . . . 4.— K. Egyes szám 4 till. Vidékre postán küldve Egy hóra , . 1.—K. Negyedévre 3.—K. Félévre . . . 5.—K. FÜGGETLENSÉG POLITIKAI LAP. A F Ü G G E T L E N S ÉGI és 48-AS PÁRT HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőse^ és kiidóhintal. II. tized, Mária-u. 32s>. sz. Fiók kiadóhivatal: I-ső t., Kéttemplom- köz 10. sz. és G. Fekete Mihály könyvkereskedő üzletében (Piac-tér) hova a lap szellemi részét illető közle­mények is küldhetők. Felelős szerkesztő : TÖMÖRI JENŐ. Fő munkatárs : FRITZ IMRE. A hatvanhetesek többsége. Kecskemét, augusztus 5. Bánffy Dezső báró kiadta a jel­szót: egyesiteni kell a hatvanheteseket a koalíción belül. A szabadelvűpárt oszoljék föl, hagyja el régi bálványait és cserélje föl újakkal. Csatlakozzék vagy hozzá, vagy Andrássyhoz, de | persze, jobban szeretné, ha egytól- egyig az ő zászlójára esküdnének az egykori Tisza-huszárok. Több újságnyilatkozat, a deési beszéd e törekvésnek szolgálatában állott. A részletek, feltételek, a módo­zatok, melyek között Bánffy ezt a mi- veletét végre akarja hajtani, níég nem ismeretesek, de idegességet máris látunk. A függetlenségiek féltik joggal döntő szerepüket a szövetkezésben. Féltik az elsőséget, azt a súlyt, melyet az a tény ad nekik, hogy ők a koalíciónak számbelileg leghatalmasabb frakciója. Azt kell hinni, hogy nagy összeveszés lesz a dolog végé, ha a Bánffy esz­méje esetleg a megvalósulás felé i közeledik. Itt ott máris látunk kirohanásokat j Bánffy ellen, hogy ezt akarja, azt , akarja. Neru védjük, nem támadjuk Bánffyt. Nem vitázunk senkivel. De azt hisszük, apró személyes- és párt­szempontoknak el kell ballgatniok. Egészen mellékes, ki lesz miniszterel­nök. Most az egészen közömbös. Ránk nézve két dolog lényeges. Akárhogy lesz is, akárkinek sikerül is elkaparintani a miniszterelnökséget, egynek be kell következnie. El kell tüntetni a föld szinéről ,,a szabadelvű- pártot, mely harmincnyolc esztendeig kiélte az országot, anélkül, hogy tö­rődött volna vele. Meg kell szabadí­tani a nemzetet azoktól, akik szinte rabszijra fűzték és teljesen megméte­lyezték közéletét. Akik hitbizomány- nak tekintették az országot, melyből az kapta a legnagyobb parcellát, aki legtöbbet vétett érdekei ellen. A másik, amiért küzdünk az, hogy igazán uj politika, uj korszak következzék. Érjen véget az a hazug­ság, hogy van népképviseletünk. Érjen véget az a liberalizmus, mely a nép­iszonyban szenved. Amelyben vannak jogtalanok, akik dolgoznak és fentartói az államnak és vannak herék, akik lakmároznak a jogok asztalánál s ki­tartottjai a millióknak. Jöjjön olyan korszak, melyben a becsületes polgári munka a legnagyobb tisztesség s egye­düli, de biztos útja a boldogulásnak, haladásnak. Kétségtelen ugyanis, hogy a vá­lasztásokon erre a két nagy feladatra kapott megbízást a függetlenségi párt iz. Emlékezzék csak, a jelszó ez volt: ledönteni a régi rendszert, melynek megalkotója és fenntartója a szabad­elvűpárt s a régi romlott rendszer helyébe újat épiteni, újat, melyben a nemzet visszaadassék önmagának. A felől nyugodt lehet a függet­lenségi tábor, hogy nélküle az uj rendszert, a munka korszakát meg nem lehet csinálni. A párt súlya továbbra is megmarad. Nélküle elképzelhetetlen volna a komoly, folytonos munka korszaka. Letűnt az idő, amelyben egyik kézzel épiteni, a másikkal kar­dot forgatni lehetne. Ha azonban a hatvanhetesek egye­sítése csak a régi üzletnek uj cégér alatt való folytatódását jelenti uj cég­főnök kezében ; ha a nemzetet csaló­dás éri és kinullázott tömegek siratják jóhiszeműségüket, amelylyel diadalra juttatták a koaliciót, — még ha a füg­getlenségi párt bele is egyeznék: kár- hozatosnak tartjuk az uj alakulást és fülébe mennydörögjük : árulás, árulás, árulás, a nép nem erre adott megbi- zást? a nép nem ezt várta, nem ezért áldozott hosszú, emésztő válságban annyi erkölcsi és anyagi értéket. Egyesítsék tehet a hatvanhete­Tá ü % Első szerelmem­— A Függetlenség eredeti tárcája. — Irta: Fazekas Károly. Egyszerű kis piros ruhája volt, Mely oly jól állott kecses termetén. Kibontott haja vállára omolt le, Szeméből a menny sugárzott felém. ... Oh mily szép volt igy ! Óh mint meg­szerettem ! Mint beszéltek e lángoló szemek 1 Ajkán eggyé vált a liljom s a rózsa. Arca istennőt szégyenitne meg. Tavasz volt. Szép, rózsás, sugárzó fényű, A feltámadás ifjú ünnepe. Madár dalolt virágos lombok között, A lég és a szív dallal volt tele. Mi együtt voltunk az árnyas bérekben, Hol a rezgő lomb egymásra borul, Keze kezembe tévedt önfeledten, És úgy haladtunk hosszan, szótlanul. Utunkban illatos virágok nyíltak ; Letépett egyet, s átnyujtá nekem. Szivemre tűztem, s őt az édes lánykát Keblemre vontam szenvedélyesen. Szemében a boldogság kőnyje égett, Lelkünk forró csókokban egybe forrt . . . ... A madárdal, mely felcsendült a légben, Szerelmes szivünk szép ábrándja volt. , ... És a virágot most is biven őrzöm Most is itt hordom mindig szivemen, És midőn nézem, átragyogja lelkem Fényed derűje, első szerelem! Főmet lehajtom, gondolkodva, rája, Örömet és bút érzek egyaránt, Ha felidézem letűnt idők képét, S őt, a mosolygó kedves kis leányt. ' Ostobaság. Irta : Biró Lajos. A: naiv Csanád, a festő zajosan ron­tott be a lakásba. — Vilma, 1 kiáltotta, Vilma, világ­szép eousine-om, panaszszal jövök. A. szép, fiatal asszony nagy karos­székben ült; bágyadtan emelte fel a fejét és fáradtan mosolygott. — Vilma, mondta komolyan Csanád, nem akarlak ugyan elvitatni uradtól és parancsolódtól, a derék Kálmántól, de azzal tartozol a szépséget szomjuhozó emberiségnek, hogy piros ruhádban zöld del befuttatott erkélyeden megjelent ilyenkor alkonyattájban. Nekem kell az a nagy piros színfolt a zöld erkélyen, én belebetegszem, ha nem látlak. Tartozol vele ennek a szürke világnak, hogy egy kis szint, egy kis szépséget juttas s neki. Az asszony fáradt arcát az irtózat keserűsége torzította el. A szája megvo- naglott, a kezét remegve emelte fel. — Nem, mondotta, nem nem, soha többé nem megyek ki erre az erkélyre. — Ohó, mi történt? Az asszony irtózva hunyta le a sze­mét és intett a kezével: — Ne kérdezd. — De. Igen. Mégis. Miért? Mi tör­tént? . Csanád unszolta az asszonyt. Az asszony idegesen remegett. Főszerkesztő: SZAPPANOS ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents