Függetlenség, 1881. október (2. évfolyam, 270-300. szám)

1881-10-09 / 278. szám

Budapest, 1881. — Második évfolyam 278. szám Budapest, IV. koronaherczeg-utcza 3. k. Csak bem­entes leveleket fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. ELŐFIZETÉSI ÁR : Vidékre postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva. Egész évre........................................16 frí Félévre...............................................8 frt Negyedévre.....................................4 frí Egy Mr*..........................1 frt 40 kr. Egyes szám ára: 5 kr.FÜGGETLENSÉG. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Szerkesztői Iroda <« kiadó hivatal Vasárnap, október 9. Szerkesztői Iroda és kiadó hivatal Budapest, IV- koronaherczeg-utc­a S. « Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. A lap czimét és az utczát pontosan meg­jelölni kérjük. Hird­etéseket és aa.3ri­ttere!teot árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal A kormánypárt felirata. Alább közöljük lényegtelen kihagyással a kormánypárt felirati javaslatát. Készí­tője a párt poétája, Jókai Mór , a felira­ton azonban legkevésbbé sem látszik meg, hogy költő munkája. Száraz, hivatalos nyelven való felelet a trónbeszédre, ép oly lajstromszeríj, mint ez volt ; félig-meddig teljes munka­programmja az országgyű­lésnek, de teljességgel nem tájékoztat amaz elvek iránt, melyek szerint a kor­mány és pártja e programmot betölteni akarja. Nem néztünk nagy várakozással e felirati javaslat elé s mégis alul ma­radt várakozásunkon. Ha nem volna az a két pontja, mely Fiumére s a hadse­regre vonatkozik, egyszerűen napirendre térhetnénk felette mint a trónbeszéd ud­varias visszhangja fölött. Ez a két pont azonban megérdemli, hogy foglalkozzunk vele. A Fiumére vo­natkozó pont megerősíti bennünk azt a véleményt, melyet a trónbeszéd kommen­tálásakor kifejeztünk, hogy t. i. az 1868. XXX. t. cz. hézagaiban utat fognak ke­resni a horvát praetensiok teljesítésére, íme a „fiumei kérdést“, — mely tulaj­donképen nem is kérdés, — a kormány­párt is „a közös reális érdekek tekintetbe vételével“ kívánja megoldani. Minden­esetre nagyon furcsa okoskodás : abból, hogy Horvátország érdekelve van Fiume által, azt a következtetést vonni le, hogy tehát nekünk, a­kik Fiumének tulajdo­nosai vagyunk, a horvát érdekeket figye­lembe kell vennünk. Mit szólna Jókai úr arra, ha azt követelnék tőle, hogy az órája fölötti disponálásnál tekintetbe ve­gye azt az érdeklődést, mel­lyel vala­mely utcza-gyerek a kérdéses jószág iránt viseltetik. A felirati tervezet maga elis­meri, hogy Fiume közjogi helyzete tör­vény által minden kétséget kizárólag meg van állapítva, micsoda szükségesség pa­rancsolja tehát, hogy a horvát követelé­sekre mégis tekintettel legyünk ? Megen­gedjük, hogy államügyeket nem minden­kor szigorú jogi szempontok szerint kell elintézni, de a jogtól való eltérést s kü­lönösen valamely jogról való lemondást csak igazi politikai szükség indokolhat. S mi teszi ránk nézve szükséggé azt, hogy a horvátok érdekei kedvéért jogaink gya­korlásában korlátoljuk magunkat ? Erre a kérdésre nagyon kíváncsian várnék a feleletet, mert — megvalljuk — a hor­vát képviselők által Tisza Kálmán kor­mányának nyújtandó parlamenti támo­gatásban nem bírjuk megtalálni a ma­gyar érdekek megcsorbulásának egyen­­értékét. Alig jellemezheti inkább valami a kormánypárt czinizmusát, mint a felirati javaslatnak Fiumére vonatkozó passzusa. Az Ausztriával szemközti jogfeladásoknak lehet legalább ürügyet, ha nem is okát találni. Ott, több-kevesebb igén­nyel a szava­hihetőségre, hivatkozhatnak arra, hogy jogunk megvan ugyan, de érvé­nyesítésére nincs erőnk , azonban Hor­vátországgal szemben talán csak nem akarnak ilyen kifogásra vetemedni. Elal­kudni a nemzet jogait, a­nélkül, hogy az szükséges, vagy czélszerü volna, erre vál­lalkozik a kormánypárt s e vállalkozás szolgálatára alacsonyítj­a le tollát Jó­kai Mór. Azonban talán még ennél is érde­kesebb a hadseregről szóló periódus. Ez a pont az egyetlen az egész feliratban, melynek van valami költői lendülete. Ly­­rikus áradozással írja le Jókai, mint sze­retjük mi a fekete-sárga kardbojtok tu­lajdonosait s mint szeretnek ők minket. Voltak ugyan „sajnálatos esetek,“ de arra való a magyar nemzet „józan, hig­gadt felfogása,“ hogy a bántal­mak miatt ne panaszkodjék. A ki elolvassa Jókai fogalmazását, kísértetbe jön azt hinni, hogy Kolozsvárit polgárok törtek rá fegy­veresen védtelen katonákra, hogy Budán polgárok jelentették ki értékkel nem biró üres szónak a király esküjét, egy szóval, hogy ama „sajnálatos esetekben“ a nem­zet a hibás és nem a hadsereg. Igazán nem tudjuk: bosszankodjunk-e inkább vagy nevessünk, mikor egy párt, mely azt állítja magáról, hogy a magyar nem­zet többségét képviseli, így akar nyilat­kozni a korona előtt A megtörtént té­nyeket eltagadni, vagy a­mennyiben ez lehetetlen, úgy elferdíteni, hogy az ódium a nemzetre háruljon, orvoslás sürgetése helyett elpuffantani egy frázist a trón és alkotmány együttes érdekeiről : nem ez az, a­mit a nemzet várt a képvise­lőitől. Azt hittük, hogy a legutóbbi esemé­nyeknek, az egyhangúlag nyilatkozó köz­véleménynek lesz a kormánypártra annyi hatása, hogy a királynak megmondja az igazat. Megmondja, hogy a magyar nem­zet és az osztrák hadsereg közt olyan hézag van, melyet semmiféle lojalitás nem tud áthidalni. Megmondja, hogy míg a katonákat a magyarok gyűlöletére, a magyar alkotmány megvetésére fogják tanítani, addig mindig készen lehetünk a legerősebb konfliktusokra. Megmondja, hogy a hadsereg mai egysége nem egye­zik meg a kiegyezés által létesített állam­rendszerrel s nem éri fel a nemzeti aspi­­rácziók m­inimumát sem. Megmondja, hogy mig a katona főhadurául csak a császárt ösmeri, addig sem ő nem tiszteli a királyt, sem a király alattvalói részéről rokonszenvre nem számolhat. Ennyit el­mondani lehetett volna, sőt kellett volna annak a pártnak is, mely czéljául a köz­jogi alap megvédelmezését tűzte ki. Hát mért nem akarja a kormánypárt ezeket elmondani, mért él vissza a nemzet bizal­mával s mért akarja megcsalni az ural­kodót ! így jó hazafiak, így önérzetes em­berek soha sem járhatnak el. A magyar országgyűlést véleménye nyilvánításában nem szabad korlátoznia annak: tetszik-e vagy sem ez a vélemény az osztrák katonáknak. Ha a nemzet és király beszélnek egymással, mind a kettő kötelessége az őszinte igazmondás. Az or­szággyűlés megsérti a nemzet méltóságát s a király iránt tartozó tiszteletet, ha el­fogadja azt a pontot, mely kétértelmű frázisokkal akar a nemzet sérelmei fölött napirendre térni. Az erkölcsi gyávaságnak s a politikai cionizmusnak legfelső foka kellene hozzá, hogy ha az országgyűlés a hadsereg kérdéséről nyilatkozik, nyilatko­zata ez legyen. Inkább semmi mint ez. A hallgatásnak legalább lehet tisztességes magyarázatot adni, de az ilyen beszédnek csak egy magyarázata van, az, hogy a magyar nemzet magát hibásnak, a had­sereg mai helyzetét ellenben az ország igényeinek megfelelőnek, a hadsereg ma­gyar­faló szellemét egészen rendén való­nak ismeri el. A­kiben pedig egy csepp magyar vér van, ilyen nyilatkozatot nem tehet soha. — október 8. Úfjabb határsértés hírét hozza a távíró Er­délyből. A szófukar távirat részletekbe nem bocsátkozik, csak annyit mond, hogy a határ­­sértés Hunyad megyében történt, ott vetették ki kezüket a románok egy kis csöndes foglalásra. A kormány Maros-Torda megye főispánját küldte ki az ügy megvizsgálására, a­ki a helyszí­nére utazott. A karczagi kerületben is megválasztott Csa­­nády Sándor holnap megy Kisújszállásra, Kom­játhy Béla pedig a választókerület székhelyére Karczagra. Indokolni fogják, hogy a párt érde­kei miért kívánják azt, hogy Csanády a félegy­házi mandátumot tartsa meg. Ha az értekezések nem vezetnének kívánt sikerre, akkor Csanády a karczagi kerületet tartja meg, ha azonban az érvelést a választók magukévá teszik, akkor a félegyházit. Az átalános hangulat után ítélve Csanády és Komjáthy útja nem marad sikertelen, mert a karczagi választók már sorakozni kezdenek Németh Albert körül, mit a legkedvezőbb jelen­ségként üdvözölhetünk. Apróság. Szegény félhivatalosak! Napok előtt fennen hirdették, hogy Lendl kapitányt nem lehet a ka­tonai törvényszék elé állítani, mert lemondott tiszti rangjáról. No hát isten neki­­ mondták mindannyian, ez is ki van dobva a közé a „czibil bagázs“ közé, melyet testestől lelkestől gyűlöl, elég büntetés ez egyelőre a közös hadsereg legvitézebb tisztjére nézve. Ekkor felmerül az a hír, hogy a polgári törvényszéknél emelnek a volt kapitány s most már polgár ellen felségsértési vádat. Halt! ezt a riposte-ot parírozni kell. S elég ügyesen parírozzák, mert most az a hírt bocsá­­ták világgá a szélrózsa valamennyi tája felé, hogy Lendl kapitányt csak november 1-é­n b­o­­csájtják el a hadsereg kötelékéből. Mit szólnak ehez a félhivatalos urak? Illik egy nemzeti közvéleményt igy bolonddá tenni? * Most aztán csakugyan nem lehet eligazodni a Lendl „büntetlen kicsapatásán“ daczára Csernátony galandócz czikksorozatának. A kapitányról félhivatalosan konstatálva van hogy mint katona nem büntethető többé, mert már leköszönt. S most kiderül, hogy mint polgár még nem helyezhető vád alá, mert csak ez­után lesz elbocsátva. Abban az időben, midőn a janicsárokat Murad szultán nem oszlatta fel, azok, kik valami csínyt tettek, a janicsárok közé állottak be. Ott védve voltak mindenféle hatóság ellen. úgy látszik a bécsi katonai körök Lendl ka­pitány részére is kieszelték az ily asylumot, s ő békén nevetheti azt a magyar alkotmányt, melynek oly sikeresen mutogathatja a Waffenrokk és czibil kabát alól egyaránt a­­ szamárfület. * A kormánypárt ugyancsak igyekszik elbukott mameluk-matadorjainak helyeit kipótolni. Minden ponton az új embereket tolja előtérbe. E fiatalok egyik legrokonszenvesebbje Berze­­viczy Albert. Komoly, go­ntkozó fő, megnyerő alak, csengő hang s kellő bátorság. A kormány zsebrák-szaglászai észre is vették, hogy ennek az uj embernek hasznát vehetik, hát megtették rögtön előadónak. Ma meg pláne,­­ hihetőleg valami nagyfejű biztatására, a kis Berze­­viczy megkísérti a tollforgatást az Ellenőrben. Az öt éves parlamenti czyklus mellett tör lándzsát. Stuart Millt, s Heldet czitálja szorgalma­tosan , csikkét azonban ama bizonyos naivitás ár­nya lengi körül, melyen meglátszik, hogy nincs még annyira bedreszk­ozva a mamelukságba, mint például Láng Lajos, vagy Hegedűs Sándor, kik a mamelukok között ép oly megbízhatók, mint Lendl kapitány az osztrák tisztek között. Berzeviczy czikkét ilyenformán végzi : „Ha azonban a szóban forgó intézmény iránt a nemzet képviseletének körében pártkülönbség nél­kül hajlandóság mutatkoznék, nem hihetjük, hogy a törvényhozás soká tartózkod­nék e lépés megtételétől.“ Vigyázzon Berzeviczy Albert, hogy e monda­táért orrot ne kapjon a miniszterelnöktől , mert Ti­sza Kálmán a parlamentáris tisztességet már nem úgy értelmezi mint Berzeviczy. Amit ő akar, azt keresztül is hajtja a nemzet, és a nemzet képvise­letében felmerülhető ellenvélemények daczára, — sőt ellenére is. Rég meg mondta Tisza, hogy ő a közvélemény. törvényt, beszélhetünk azok erejének az alkot­mányban gyökerezéséről, a hadsereg intéző körei csak azért is megmutatják, hogy ők külön státus, hogy ők tehetnek, a­mit akarnak, hogy ők a védköteles polgár jogait felfüggeszthetik, s egyátalán úgy bánhatnak vele, mintha nem is egy jogi államot alkotó nemzet fia, hanem a katonaborjúból kicseppent és katonaborjú alá nőtt egyszerű anyag volna, mel­lyel kénye- kedve szerint bánhat a katonai önkény. Honvédelmi miniszter úr, alszik-e ön, vagy csak lustálkodik? Ébredjen az istenért, mert még eltalálják egy éjjel hadparancsnoksági rendeletre minisztériumával együtt lopatni. Megint katonai önkény. Nap nem múlik el nap mellett, hogy valami törvénytelenségről ne adjanak lapunknak hírt, melyet a hadsereg körében elkövetnek. Nem rég volt alkalmunk jelezni, hogy az 1878-ban besorozott és a tényleges szolgálatba ugyanez év október havában belépett katonák közül sokakat, a három év leteltével se bocsá­tották szabadságra és nem helyezték át a tarta­lékba, hanem egy napi parancs által további szolgálattételre Boszniába vezényelték őket. A véderőről szóló törvény világos intézke­déseit ismerők előtt, egyetlen szóval se kell in­dokolnunk, mily önkényes, a törvényt lábbal tapodó eljárás ez. Fölösleges munkát végeznénk, ha kimutatnék mennyire nem áll jogában a ka­tonai hatóságnak, az általános védkötelezettség alapján szervezett hadseregben, a törvényes időn túl, fegyver alatt tartani a hadköteleseket. Fog­­dosás és toborzás útján szervezett hadseregben talán járja, a fegyelem vas szigora alatt, tény­leges szolgálatban tartani a katonát; de ma midőn a polgár, ki egyéni jogait, és alkotmányos szabadságát mind oda viszi a kaszárnyákba, hogy parancsoljanak vele, mint egy géppel, ágyúgolyó elé állítsák, mint valami czéltábla­­anyagot, ma arra kötelezni a katonát, hogy a törvény által megszabott időn túl is szolgáljon, a legnagyobb visszaélés jogai ellen, a legdurvább megsértése az alkotmány biztosítékának, a tör­vény szentségének. Már­pedig tény az, hogy a Budapesten ál­lomásozó szekerészosztálytól és a szekerész szer­raktártól nem helyeztek át a tartalékba mint­egy 200 embert, dac­ára, hogy a három évi sor­­hadi szolgálatnak eleget tettek. Mindannyit egy paranc­csal továbbra is visszatartották a szol­gálatban és elküldték őket az uj hódoltságba Boszniába. Minő jogalapon teszik ezt az illetékes kö­rök ? Van-e egyátalán joguk hozzá ? A véderő­ről szóló 1868. 40. t. sz. szerint a törvényben megállapított sorhadi, és hadgyakorlati időkön túl, csakis a király részéről kibocsátott legfel­sőbb manifestum által lehet mozgósítani a tarta­lékot. Azok pedig, a­kik kiszolgálták a három évet, jogilag a tartalékhoz tartoznak, s így más­kép, mint önkény és jogsérelem nélkül, nem kö­telezhetők további tényleges szolgálatra. Nem szükséges bővebben fejtegetnünk, mily meglepőleg hatott a szegény önkényűleg vissza­tartott hadkötelesekre a parancs. Nem elég, hogy polgári pályájuk megszakításával, fáradság és áldozat mellett, a törvényes három éven át ele­get tettek kötelezettségüknek, most mikor már a szabadulás órája ütött volna számukra, és visszatérhettek volna munkakörükhöz, egyszerre csak ismét szolgálatra kötelezik őket. El vannak keseredve, de mit tehetnek. Nálunk, mihelyt ka­tonáról van szó, nincs foganatja a törvénynek, de nincs is voltaképeni hatalom, mely felelős volna a törvénytelenségért és felelősségre vo­natva, intézkednek a törvényszegő parancs vis­­­szavonására. Mi sem tehetünk egyebet, mint fölemlítjük az esetet. Tudjuk nagyon jól, hogy a sérelmek mindennapos volta, lassankint megszokottá teszi a visszaéléseket. De azért még­se szűnünk meg a visszaélések lajstromát a közönség szeme elé tárni; nem kivált a­mikor annyi polgártársunk jogainak megsemmisítésével és a törvény oly nyílt lábbal tiprásával állunk ismét szemközt. Hadd lássa a közönség, hogy nem egy korcs­már szóváltás közben „magáról megfeledkezett“ tiszt elszigetelt esküszegési és törvénytiprási tana az, a­mi a katonaság körében a nemzet alkot­mányát és törvényeit kigúnyolja, hanem oly rendszer, a­mely épen akkor, mikor a Lendl­­eset törvényhatósági és sajtóbeli tárgyalás anya­gát képezi, nem átalja itt közvetlen közelünk­ben újabb bizonyságát adni, hogy hozhatunk mi A Lendl-ügy a győrmegyei közgyűlésen. Az ismert katonai alkotmánysértés ügye október 6-ikán fordult elő Győr megye bizott­sági gyűlésén. A bizottság tagjai hazafias érzü­letük élénkségével tárgyalták azt, s határozatu­kat a törvények és alkotmány iránti lelkesedés hatja át. A katonai körök láthatják ebből is, mily visszatetszést szültek tanaik és eljárásuk. A gyűlés lefolyásáról a következő tudósítást adhatjuk: Győr, okt. 6. Győr megye mai bizottsági közgyűlésén olvas­ták fel Budapest főváros átiratát, melyben Lendl százados szigorú megbüntetését kéri a kormánytól. Az átirat felolvasását éljenzéssel kisérték a gyűlés tagjai. Legelsőnek szólt a tárgyhoz Vermes főjegyző, ki kifejezi meggyőző­dését, hogy a közgyűlés melegen és egyhangúlag pártolni fogja Budapest törvényhatóságának feliratát. (Éljenzés.) Torkos Móricz néhány kicsinyes megjegyzése után körülbelül a következő szép beszédet mondá: Baky István : Nagyon szomorú tünemény az, hogy ép azon testület, mely az alkotmány meg­védésére van hivatva, és ezen testület tagjai köve­tik el a legrutabb merényletet úgy a nemzet, mint a legfőbb hadúr, a király ellen. 8 azért vannak ez esetnek mélyreható következményei, mert az egyes­nek eljárását a felsőbb katonai hatóság is magáévá tette, amidőn Göczel hazafias nyilatkozatáért meg­­fosztatott tiszti rangjától — Lendl lemondását pedig elfogadta a felsőbb katonai hatóság, habár a véd­erőről szóló 1868. XL. t.-cz. 52. § a világosan ki­mondja, hogy nem szabad oly tiszt lemondását elfogadni, ki ellen bünfenyitő eljárás indítandó. Lendl nyilatkozatában pedig nyilt felségsértés rej­lik, midőn a legfőbb hadúrt képesnek tartja esküje megszegésére. Ezért sem lehet egyszerű tudomásul venni a feliratot, de ezért kell követelni a kor­mánytól, hogy a felsőbb katonai hatóság ellen elégtételt szerezzen (zajos tetszés) és tegye meg a szükséges intézkedéseket, hogy a jövőben ilyen merényletek el ne követtethessenek. (Éljenzés.) — Tavaly, tudva levő, a véderő törvényjavaslat módo­sítása — egyéb fontos tárgyak miatt — elmaradt ; kell, hogy az újabb tárgyalás alkalmával a véderő törvénybe oly pontozatok vétessenek fel, melyek a közös hadsereg kötelezettségi jogviszonyait az alkot­mány iránt szabályozzák. (Helyeslés.) Égetően szük­séges az is, hogy az 1867. katonai eskü módosít­tassák, s a közös hadseregbeli katona az alkot­mányra is megesküdjék! (Zajos tetszés.) — Hasson végül oda a magyar minisztérium, hogy Magyar­­országban egy felsőbb katonai intézet felállittassék, hol is a növendékek hazafias, alkotmányos szellem­ben kiképeztetést nyerjenek. (ügy van! Éljed! Helyes! — felkiáltások.) Takács Ferenci­ hazafias örömöt fejezi ki arra nézve, hogy az ország szive, Buda­pest is ép úgy gondolkodik, mint minden alkotmá­nyos érzelmű magyarnak gondolkodni kell. Ő felette gyengének tartja Budapest feliratát, mert egyoldalú, mert csupán Lendl megbüntetését sürgeti. Anyagi biztosítékot kell az alkotmánynak szerezni, (ügy van ! Helyes !) különben örökösen ki vagyunk téve annak, hogy holmi Lendl-féle jött-mentek kényük szerint sértegethetik hazánkat , alkotmányunkat és királyunkat ! írjon fel tehát a közgyűlés az országgyűléshez, nem pedig a kormányhoz ! (Él­jenzés.) Vermes főjegyző­­ jelenti, hogy a közgyű­lés előtt Arad városa küldte meg pártolás végett átiratát, mely a két most szólott beszédének szelle­mében van írva. Felolvassa Arad átiratát, melyet többszörös éljenzés szakított meg. Kis S­ándor: nem hinné, hogy talál­kozzék magyar ember, ki a katonáknak emez uj garázdálkodását szó nélkül tűrni tudná. A legme­legebben kívánja mind a két feliratot pártoltatni. (Helyeslés.) Kálóczy Lajos: nem szólna, ha a tettet egyes ember bűnéül lehetne csupán beszámí­tani, mert akkor legfeljebb azt mondaná, hogy : „nem hallatszik a mennyországba,“ — de itt a megmételyezett katonai szellemről van szó s a mé­telyt égetni kell. (Tetszés.) Gr. Laszberg alispán : ajánlja a két fel­irat egyhangú pártolását. Kis Jenő: nem csupán az egyhangú pártolást, de külön, önálló felirat szerkesztését sürgeti, mert hiszen ezt kívánta minden felszólaló. (Helyeslés.) Fischer Kálmán: nem lát e két kér­désben jelentős különbséget. A közgyűlés végre Budapest és Arad feliratainak szellemé­ben külön felirat szerkeszté­sét határozza el zajos éljenzés között. Az országháziból. A képviselőház mai ülésén az elnöki előterjesz­tések után Pauler Tivadar benyújtja a kir. táblai kisegítő bírák alkalmazásáról szóló törvény meghos­­­szabításáról, a Kúriának képviselő választási ügyek­ben való bíráskodásáról, az ügyvédi rendtartásról és a keresztények és az izraeliták közötti házasság­ról szóló törvény­javaslatot. Ezután Jókai Mór, mint a válaszfelirati bizottság előadója benyújtja a fel­irat szövegét: A képviselőház válaszfelirati javaslata: Császári és apostoli kir. felség. Legkegyelmesebb urunk. Mindenkor örvendetes a találkozás az uralkodó és a nemzet képviselői között, de sokszorosan az a jelen ünnepélyes alkalommal, a midőn felséged az új ország­­gyűlési időszakot megnyitó legmagasabb trónbeszédében az országgyűlést kiválóan egy áldásteljes békekorszak műveinek alkotására hívja fel, mely üdvös munkához, menten a külpolitika nyugtalanító izgalmaitól, minden tehetségeiknek komoly felhasználásával, teljes munka­kedvvel s a jó siker reményével foghatnak hozzá a kép­viselőház tagjai. Felséged uralkodói bölcsessége az uj törvényhozási időszak teendőinek sorozatában nagy fontosságú és meg­feszített munkát igénylő feladatokra hívja fel törvényho­zásunkat, miknek egy része kapcsolatos folytatását képezi a lefolyt országgyűlési időszak alkotásainak. Készséggel fogjuk tárgyalni a szomszéd szerb feje­delemséggel kötött több rendbeli egyezményeket, miknek beczikkelyezése által his­szü­k, hogy a kölcsönös és mindkét részről jól felfogott érdekek méltányos kielégí­tése, a hazánk és a szomszéd fejedelemség közötti egyet­értés megszilárdítása fog eszközöltetni. Országgyűlésünk által többször kifejezett óhajtás­nak teljesítését látjuk a horvát-szlavón határőrvidéknek Horvát-Szlavon országokkal és ily módon a magyar korona országaival történt egyesítésében.­­ A felségek által az ezen visszacsatolt vidékeknek nyújtott kedvez­mények és intézkedések egyéb részei iránt előterjesz­tendő törvényjavaslatokat, mint korábbi alkalommal is, azon szempontból fogjuk tekinteni, hogy a­míg egyrészt az alkotmányos életnek hazánk minden vidéké­n való kiterjesztése által, az alkotmányosság elve nyerjen nö­vekedő megszilárdulást, addig másrészt a testvér horvát­­szlavón nemzet hazafiainak tettereje és tehetségei Hor­vát - Szlavonországoknak kiegészítése által úgy a bel­­szervezkedés, mint az anyagi jóllét, s a szellemi fejlő­dés feladataiban, hozzájuk méltó és megfelelő tért talál­janak. m Őszinte hazafiui örömmel tölti el kebleinket felsé­gednek azon legmagasabb nyilatkozata, mely Fiume városára, kikötőjére és területére vonatkozik, s mely annak közjogi helyzetét és hová tartozandóságát dicső emlékű Mária Terézia császárné és magyar király okle­vele, s az ezzel egyező régibb és újabb törvények hatá­rozatai szerint megállapítottnak nyilvánítja. A fiumei ügynek azonban hazánkra nézve nem csupán közjogi és területi jelentősége van : egész soro­zata van azzal egybefűzve a lényegesen életbevágó kér­déseknek, a­miknek szerencsés megoldásától és keresz­tülvitelétől függ, a magyar korona minden országait egyaránt érdeklő, kedvező lendülete külkereskedelmünk­nek, földmivelési- és­ gyáriparunknak, valamint közleke­dési forgalmunknak. Épen azért oda fog irányulni törek­vésünk, hogy a felséged által bölcs igazságszeretettel kijelölt álláspont megtartása s a törvény által kiszabott utón az országgyűlésen azon egyes részletes kérdéseket, melyeket az 1868-iki XXX. törvényczikk függőben ha­gyott, — Fiume közjogi helyzetének a törvényben meg­állapított módon fentartása mellett, a közös reális érde­keknek tekintetbe vételével oldassanak meg. Hogy mind ezen békés alakításokat czélzó felada­toknak kellő nyugalommal megfelelhessünk, ebben leg­főbb tényező azon békés hangulat, melyet Európa min­den államának uralkodói s kormányzói, s azok között felseged első sorban, de maguk e világrész népei is, föntartani igyekeznek. E bölcs békeszeretet és közös egyetértés árasztja minden országra a jóllétet, hazánkra különösen.­­ Ez segíti elő azon törekvéseit a megelőző törvényhozási időszaknak, melyekkel nagy erőfeszítések és áldozatok árán, h­zánk hitelét helyreállítani sikerült. Hitelünk megszilárdulása közelebb vitt bennünket nagy mértékben az államháztartásban való rend helyreállításá­hoz. De érezzük, hogy az egyensúly helyreállítása még hátra van. Készséggel fogunk oda törekedni, hogy ez, bár fokozatosan és lassan is, elővessék , de belátjuk e téren a nehézséget, mely főleg abban rejlik, hogy az állam és a közönség vagyoni gyarapodásának előmozdí­tására vezető befektetéseket teljesen megszüntetni nem lehet, ezek pedig a kiadásokat egyre fokozzák, azon­kívül is korábbi kötelezettségeinknek pontos telje­sítése, belrendelkezésünk költségei, az országos elemi csapások elfordítására teendő intézkedések megtaka­rításokat alig, vagy épen nem engednek meg, — míg ezekkel szemben az állam jövedelmei csak a nép jóllétének emelkedéséhez mért fokozatban szaporod­hatnak. Legfőbb és legnehezebb feladataink egyike lesz ily viszonyok között megtalálni a helyes középutat a befek­tetések teljes megakasztása s a magukban véve czélszerű beruházásoknak is rohamos eszközlése között, mely után haladva fejlesztessék az átalános vagyonosodás, úgy, hogy ha kell, majdan a nagyobb teher is elviselhető le­gyen , de ne létessenek olyan kiadások, melyek az ál­lamháztartásban a hiányt nagy mérvben emelvén, az egyensúly elérését megnehezítenék. Kiadásainknak legtetemesebb részét képezi az, a­mit a véderő föntartására teljesítünk. Kénytelenek va­gyunk elismerni, hogy Európa többi államainak, a békés hangulat mellett is folytatott hadszervezési rendszere mellett, államunknak, egy magára, nagyobb megtakarí­tásokat eszközölni fölötte nehéz. E c­élra hozott áldozatainknak kárpótlását találjuk abban a nyugalomban, mely hazánkat körülveszi s tör­vényhozásunkat nyugodt alkotásokra képesíti; — abban a tekintélyben, melyben az osztrák-magyar monarchia a külföld előtt részesül, — s abban a méltó elismerésben, mely hadseregünk felöl egyhangúan nyilatkozik, méltán sorolva melléje honvédseregünket is, a mikben mink trónunk és országunk egyik támaszát s alkotmányos sza­badságon alapuló jövőnk egyik kezességét óhajtjuk fel­találni. S meg vagyunk felőle győződve, hogy e hitünk­ben nem csatlakozunk. A teljes együttérzés a haderő és felségek népeinek többi osztályai között az, mit minden hazafinak őszintén ápolni kell s ez együttérzés átalános nagy vonásokban meg is található. Láthatta a nemzet a nagy országos csapások ve­szedelmei közt, minő önfeláldozással fáradott városaink, vidékeink, népünk megmentésében a közös hadsereg minden rangbeli tagja, a tábornoktól a közkatonáig. De viszont felséged is tapasztalhatta, saját legmagasabb szemlélete után, mily testvéries odaadással, mily őszinte szívességgel fogadta e nemzetnek minden osztálya derék hadseregünket; — láthatta, érezhette e hadseregnek minden tagja, a tábornagyoktól a közkatonákig, hogy a magyar nép tiszteli, becsüli, szereti azt az osztályt, mely érte fegyvert hordoz, a hadi tudományban fárad, a csa­tában vérit ontja. Nem titkolhatjuk el azonban, hogy merültek fel egyes sajnálatos esetek, melyek az üdvös egyetértést megzavarni, a kedélyekben kétségeket támasztani képe­sek lehetnének ; — meg vagyunk azonban a felől győ­ződve, hogy felséged szigorúan alkotmányos érzülete s a magyar nemzet legnagyobb részének józan higgadt felfogása el fog enyészteni minden disharmoniára törek­vést s katonát és polgá­r egyaránt meg fog győzni azon alapigazságról, hogy a koronás király és a haza s annak alkotmánya irá­nti hűség egy és ugyanaz ; hogy a ki az egyik ellen vét, a másik ellen is vétett, s hogy a trónt és az ország alkotmányát híven szolgálni csak együtt lehet, mert e kettő egymástól elválhatatlan. A legmélyebb alattvalói hódolat és a legtörhet­­lenebb fiúi szeretet indulataival távozunk felséged trónja elől feladataink megkezdéséhez: a mindenható minden áldásait s hosszú és boldog életet kívánva felsé­gednek. A javaslat kinyomatása és szétosztása elren­deltetvén, a képviselőház annak tárgyalását jövő szerdai ülésében fogja megkezdeni.

Next