Függetlenség, 1881. november (2. évfolyam, 301-330. szám)

1881-11-08 / 308. szám

i Budapest 1881. — Második évfolyam. , T • 308. szám. ..V . " Szerkesztői Iroda «■ _______ ■ [UNK] ______ m kiadó hivatal ■ [UNK] WBM HM —»■ ggg UH— K& BgSS JSSM Hm M Budapest, IV. kersnaherczeg-utcza 3. is. THjjH mfjM U&|ga­ta *^P5a "H ® npra ® gi Caak bőrmente» leveleket fogadunk el. Ej Hl gf§ 11 111 ®« 11 »3 ® í B B il H W 11 M Em B «L ® Kéziratokat nem küldünk vissza. toL. f| 1| || M­W^$ ||g­i| gg^ pM B Ili :::3^::z I U tJ |J JU 1 JLl U i 1 Negyedévre...............................4 frt Egyes szám­ára: siTr*"“ POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kedd, november 8. Szerkesztői Iroda kiadó­hivatal­a Budapest, IV- koronaherczeg-ntoxa 3. ■>• Előfizetési pénzek, hirdetések, nyiltterek a kiadóhivatalba czimzendők. E lap czimét és az utczát pontosan meg­­jelölni kérjük. 2K £ 11 .fl. e­t é­m­e le­tt és aa­ örulttersk­et árszabály szerint fölvesz a kiadóhivatal és Külügyi vita a delegáczióban. Ezt a czímet ugyan aligha érdemli meg. A delegátus urak a külügyi hiva­talhoz intéztek egészen diskrét kérdése­ket, a külügyi hivatal képviselője Kállay úr pedig felelgetett olyan ibisredibis­ for­­mán, hogy e válaszokból vajmi kevés vi­lágosság derül a monarchia külügyi po­litikájára. Az első kiváncsi természetesen arany­­szájú Kármán Lajos volt s egyszerre egész csomó kérdést vetett föl.Minő mon­archiánknak Oroszországhoz való viszo­nya ? Ki kezdeményezte és minő czéllal a danzigi találkozást s mi lett az ered­ménye ? Ugyanő hármas megkülönbözte­téssel kért felvilágosítást Umberto király bécsi útjáról. S végül, hogy a mon­archiánkat közelebbről érdeklő függő kül­ügyi kérdések közül egyet se hagyjon emlí­tetlenü­l, nem mellőzhette a dunai kérdést és a szerb-török vasutak kiépíté­sének ügyét sem. Kállay a kérdésekre meglehetős tar­tózkodással felelt. Megemlítette, hogy a danzigi találkozás orosz kezdeményezésre jött létre, czélját és eredményeit illetőleg azonban e nagyon fukar vagy — ha úgy tetszik — nagyon bő értelmű expek­­toráczióra szorítkozott : „Az entrevue kon­krét politikai kérdésekkel nem foglalko­zott, hanem békés konzervatív jellegű volt és az európai béke megszilárdításá­hoz hozzájárul ; egyéni nézete, hogy írás­beli és szóbeli megállapodás nem tör­tént.“ Azt his­szü­k, ezzel egyáltalán nincs több mondva, mint a­mennyit a ma hí­ressé vált lopott sürgönyök közzététele előtt és után tudtunk a danzigi találko­zás eredményéről. Hogy Kállay úr egyéni nézete szerint írásbeli és szóbeli megálla­podás nem történt, az nagyon kevéssé nyugtat meg bennünket az iránt, mit értsünk a találkozás „békés konzervatív jellege“ alatt. Az eddigi hírlapi közlések egyike-másika nem csak „egyéni néze­teit“ fejezte ki, hanem jól értesültségére hivatkozott s ennek alapján vitatta, hogy a danzigi találkozás alkalmával történt megállapodás, igaz, hogy konzervatív, még­pedig ultra-konzervatív szellemben, oly megállapodás, mely a politikai vét­kesek menedékjogának elvonásával a né­pek megfékezésére s a fejedelmi hatalom megszilárdítására van irányozva. S a tegnapi vita lefolyásából úgy látszik, hogy a hirlapok csakugyan job­ban voltak e részben értesülve, mint a minő jól értesültnek tegnap Kállay osz­tályfőnök úr kiadta magát. Fáik ugyanis határozott kérdést intézett a külügyi hi­vatalhoz : igaz-e, hogy valamelyik kül­­hatalom részéről felszólítás jött, hogy a nihilista és szoczialista, vagy bármi néven nevezendő forradalmi törekvések ellenében teendő intézkedésekhez csatlakozzanak ? Kállay azt válaszolta, hogy e kérdésre nem válaszol. Ha nem jött ily felszólítás, nincs ok ezt mért meg nem mondani; ha pedig jött — a­mint ez a válasz megtagadásából nyilvánvaló, — akkor meg nem jöhetett más, mint éppen orosz részről s éppen a danzigi találkozásnak, ha nem is megállapodása szerint, de ha­tása alatt. S a­mit Kállay úr ugyané kérdésre adott felelete másik részében mondott, hogy t­­i a külügyminisztérium igen jól tudja, hogy a nemzetközi igazságszolgál­tatásra vagy az alattvalói viszonyra vo­natkozó kérdésekben a két kormány vé­leményének meghallgatásával határozhat, azt sem hagyhatjuk szó nélkül. Mert ezt Kállay úr nem igen jól, hanem igen rosszul tudja. Igazságügyi kérdésekben a külügyminisztérium egyáltalán nem ha­tározhat. A monarchia mind a két álla­mának teljes joga van igazságügyét úgy berendezni, a­hogy neki tetszik, tekintet nélkül a monarchia másik államára jó te­kintet nélkül a külügyminisztérium óha­jaira. Bűntettesek — akár közönséges, akár politikai bűntettesek — kölcsönös kiadása iránt mindkét állam szabadon, egymástól s a fiktív monarchikus egy­ségtől függetlenül köthet nemzetközi szer­ződéseket ; a külügyminisztériumnak, al­­kotmányszerüleg, csak ép olyan szerep juthat itt, mint a postásnak a levelezés­nél, a közvetítőé. Az igazságügy a mi autonóm ügyünk, ahhoz a közös mon­archiának semmi köze. Talán az olasz király látogatását illető felvilágosításokban volt bőkezűbb az osztályfőnök úr ? Hisz az erre vonat­kozó tudósításokat nem kellett a berlini nagykövetség útján, diskréczió feltétele alatt beszerezni ; ott ment végbe a ta­lálkozás Bécsben, s ha történt valami megállapodás, a bécsi külügyminisztérium­nak csak kell tudni felőle valamit. Nos, ha tud is, nagyon szűkmarkú tudomá­nya közlésében. „Az olasz király a két birodalom jó viszonyát kívánta dokumen­tálni,“ kissé fura frázis ép akkor, midőn az Irredenta hatalmasabb, mint valaha. Ránk nézve ugyan semmi veszélyt sem rejt az Irredenta, még gondolatban sem támadja meg Magyarország territoriális épségét , de a­mennyiben Ausztria vé­delme a mi vérünket is kóstálja, mégis csak érdekelne tudni : történt-e a feje­delmek közt megállapodás az olasz egész­ségi törekvések elcsitítását illetőleg. A­mily kevéssé adott feleletet Kál­lay e kérdésre, ép oly homályos volt vá­lasza az orosz c­ár és uralkodónk közti találkozást illetőleg. Hivatalosan kijelenti, hogy ily találkozás eddig még nem volt szóban , lehetősége azonban természetesen nincs kizárva. Akaratlanul is eszünkbe jut Talleyrand elmés megjegyzése a szó­ról, mely arra való, hogy a gondolatot elfödje. Kállay úr szavai is ebben fárad­nak, de nem egész sikerrel, mert a taga­dás palástja alól kilátszik a szándék ló­lába. Csak azt nem értjük , minek ta­gadni, ha e találkozás csakugyan tervbe van is véve. Hisz magában az, hogy I. Ferencz József és III. Sándor összejön­nek, még nem oly tény, melyet minden áron takargatni kellene a közönség előtt ; ilyenné csak akkor lesz, ha a találkozás czélja homlokegyenest ellenkezik a közvé­­le­m­ény óhajaival. A­mily kevéssé vagyunk megelé­gedve a külügyminisztérium úgynevezett felvilágosításával, ép oly kevés örömünk telt a delegátus urak maga+sivtáoAUc«». Semmi önbizalom, semmi erély, a­mivel azt árulnák el, hogy ők nem csak arra valók, hogy a megtörtént tényeket tudo­másul vegyék, hanem, hogy a külügyi politika irányára döntő befolyást gyako­roljanak. Ott ülnek, nem mint komoly államférfiak, kik egy nemzet akaratát jöttek érvényesíteni, hanem mint kávé­házi politikusok, a­kik hálás szívvel rá­gódnak a diplomáczia titkainak egy-egy sovány konczán. Az egész intézmény ép oly kevéssé parlamentáris, mint a­mily kevéssé magyar, s mintha maga is érezné közel végét, csöndes semmit­tevéssel igyekszik kiérdemelni e világból miha­marabb való kiszólittatását. — november 7. A tegnap és ma lefolyt pótválasz­tások ered­ménye pártunkra nézve nagyon kedvezőtlen volt. Szilágy-Somlyón Bánffy György báró mérsékelt ellenzéki győzött Thaly Kálmán ellen, U­dvarhelyen pedig Szilágyi Virgilt vá­lasztották meg. A jó székely város ugyan meg­tisztelte magát ezzel a politikai szajhával, a­kit tisztességes párt undorodik a kebelébe fogadni. Az átalános választási mozgalmak idején ott járt pártunk elnökénél Mocsáry Lajosnál, kérve, hogy léptesse föl valahol mint függetlenségi párti jelöl­tet. Olyan emberrel azonban mint Szilágyi Vir­gil, a­ki többször vált elvet mint inget, becsü­letes párt nem állhat szóba. Elment hát Tisza Kálmánhoz, az pártul fogta s megcsinálta kor­mánypárti képviselőnek. Hogy az lett, nem cso­dáljuk, belevaló nagyon a Tisza Kálmán bandá­jába; de hogy épen Udvarhely, ez a derék székely város, választotta meg, azt már csak­ugyan restelljü­k. A hivatalos körökön kívül álló laikusok már hetek óta törik magukat, hogy mi lehet a tulajdonképeni oka annak a „nagy“ és „benső“ barátságnak, a­mi az olasz királyt a metropolisba vezette, hogy keblére ölelhesse Ausztria-Magyarország királyát. Most lassanként ki­bújik a szeg a zsákból, s kiderül, hogy a nagy barátság vége megint csak okkupáczió lesz. Egy franczia lap ugyanis, az olasz király bécsi útja alkalmából a következő rövid, de nagy jelentőségű közleményt hozza: „Észak- Albániában Ausztria - Magyarországra nézve kedvező mozgalom észlelhető, s az albánok várják az okkupácziót a monarchia részéről.“ Ha az albánok már várják az okkupácziót, akkor kéz alatt a bécsi udvar már csinálja az útját, s minket Albánia okkupálásával is ép úgy lep­nek meg, a­mint megleptek Bosznia annek­­tálásával, hogy azon változtatni többé nem lehet, s az opportunizmus során nyargaló politi­kusok ebbe is, mint bevégzett ténybe, bele­nyu­­gosznak. Most már csakugyan nem azt kérd­jük : „Wo ist die Katze ?“ hanem, hol a dualizmus? A berlini Montagsblatt, mely nem csak félhivatalosságáról, hanem jól értesültségéről is híres és átalánosan megbízható forrásnak tekin­tik, legújabb számában Ferencz Józsefnek az olasz királynál teendő látogatásáról hoz hírt. Egész bizonyossággal jelenti, hogy „Ferencz József császár és király még az év lejárta előtt fogja Humbert királyt viszont meglátogatni. A látogatás valószínűleg Turinban, vagy a Riviérá­nak egy másik helyén fog megtörténni.“ Utaink. Közlekedési viszonyaink siralmassága álta­lános panasz tárgyát képezi. Tömegesen érkez­nek a levelek az ország minden részéből, me­lyekben élesebbnél élesebb hangon mondják el, hogy ez állapot tűrhetetlen, mert gazdát, iparost, kereskedőt egyaránt tönkre tesz. Ez irányban hozott czikkünk nagy visszhangot keltett az egész országban. A járhatatlan utak miatt el­zárt vidékek lakói életkérdésüknek tekintik ez ügyet, s minden politikai és egyéb kérdésnél fontosabbnak tartják, hogy e kérdés valahára élénkebben szóba hozassák és az intéző körök figyelmébe ajánltassék. E hangulat kifolyása gyanánt adjuk a következő Zomborból kapott Czikket: A szél lerázza a fákról a sárgult leveleket, a kék eget homályos, sötét felhők borítják. Az ősz bevonult. Valamint az ember ősz korában összeszámlálja az eredményt, melyet takarékos­ságának köszönhet, és úgy képezi az ősz azon időszakot, melyben a gazdák egész évi fárado­zásukért kárpótlást szereznek, hogy a télnek bizalommal nézhessenek szemébe. A gazda elvégezte gazdai teendőit, ráér az aratott termények eladására. A kereskedő és iparos tőle várja üzlete élénkítését. A földmivelő pénzhez igyekszik jutni. Vesz magának és csa­ládjának meleg öltönyöket a télre, kipótolja gaz­dasági hiányait. Az üzlet virágzásnak néz elébe. Gazda, kereskedő és iparos reményeit ez idő­szakba helyezi. Ilyen volna az ősz. De tényleg nem ilyen. Minden évben hoz magával egy vendéget, melyet már igen jól ismerünk, és ez­­ a rossz út. Ez teszi a gazda, iparos, kereskedő reményeit tönkre. A közlekedés megszűnik, úgy a felső Tisza­­vidéken, hol a sár olyan mint a szurok, vala­m­i*, “ Bánátban, hol a kocsi a feneketlen sártengerbe =«is..j __i_______j.n utak Europa gabnakamarájának legtermékenyebb vidékein. Épített, kövezett közutaink alig van­nak. És ha vannak, oly állapotban, hogy isten mentsen minden ép embert, hogy azokon utaz­zék, vagy fuvaroztasson. A vállalkozók úgy lát­szik, azt a zsidót vették mintaképül, ki arra a kérdésre, hogyan készítenek egy trombitát, azt felelte: „Végy egy lyukat, öntsd körül sárga­rézzel és kész a trombita.“ E vállalkozók is az utcsináláshoz vesznek mészköveket, aztán nem tekintve, hogy az a kő nagy-e, kicsi-e, szegletes vagy gömbölyű-e, egymás mellé rakják. A kö­vek közzé homokot szórnak és kész a köút. A kocsik haladnak is szépen a kövezett út mel­lett, mindaddig, ameddig csak lehetséges, és csakis ha ez a lehetőség megszűnt, akkor vete­mednek a bátrabbak arra a merész gondolatra, hogy kocsijukat a köutra hajtsák. Jaj azonban nekik, mert ha a kocsi nincs csupa vasból, akkor darabokra törik. A homokot, mely a kövek közé van szórva, vagy kifújja az őszi szél vagy kimossa az eső, és akkor ép annyi lyuk támad, veszedelméül lónak, kocsinak, em­bernek. Az országutak kétszer vannak évenkint hosszabb időn át használhatlan állapotban; ősszel, a­míg az ég nem teremt kövezetet erős fagy által; tavas­szal, ha a hó olvadni kezd, míg a nap fel nem szárítja. Mind a két időszak hó­napokon át tart, a­mikor ipar és kereskedelem teljesen panganak. A földmivelő nem adhatja el terményeit, mert nem hozhatja be a piac­ra, hanem azért pénzt teremtenie kell, mert az adóvégrehajtó nem ismer könyörületet, s igy abba a kényszer­­helyzetbe jut, hogy arcza verejtékével összeka­part termését, vagy a falusi üzérkedőnek kény­telen eladni fele áron, vagy pedig ami ezerszer rosszabb, az uzsorás áldozatává lesz, kinek kör­mei közt menthetlenül el van veszve, mint a légy, mely a pók hálójába került. Iparos és ke­reskedő tétlenségre van ez idő alatt kárhoz­tatva. Valamint a lánczon egyik gyűrű a másikat éri, úgy érik a rossz utak kalamitásai egymást. A mezei gazdák vagyona dob alá kerül, a ke­reskedők csődöt mondanak ; az élet és vagyon­­biztosság mindig zavarosabb lesz ; a jövő oly képet tár elénk, melytől irtóznunk kell. Aki nem hiszi, olvassa a hivatalos lap hosszú árve­rési jegyzékeit, vagy vessen egy pillantást a különféle újságokba, melyek rablási és gyilkos­sági tudósításokkal vannak tele. Ma már An­gyal Bandiék korszakának színvonalán állunk, hát mit hoz majd még a tél, mely a nyomort csak növeli ? Minden józan gondolkozó el fogja ismerni, hogy a földmivelő képezi az állam főtényezőjét, az ő javától függ a kereskedő, gyáros, iparos java. Ez a tényező azonban összeesőben van. Támogatni, gyámolítani kellene. A gyámolitás, támogatás egyik módja volna jó országutak épí­tése. Jó országutak szükségesek, hogy a földmi­velő, a mikor akarja és annélkül, hogy mezei munkálatait félbeszakítani kellene, termését könnyen és oda vihesse piaczra, a mikor és a­hol legmagasabb áron eladhatja. Építsenek hasz­nálható közutakat és az üzletek nem fognak az évnek ép legnagyobb forgalomra számítható részeiben pangani, a gyáros és iparos munkát adhatnak száz meg száz kéznek, a börtönök la­kói megfogynak, a közbiztonságot nem fogják rögtönbíráskodással fentartani. Minden kormány első és legszentebb köte­lessége, az állampolgárok jólétéről gondoskodni, azt minden áron előmozdítani. A mi kormányunk azt hiszi, hogy hivatásának már megfelel, ha újabb és újabb adók feltalálásán töri fejét , de a­mellett nő a defic­it évről-évre, nő az óriási adósság, nőnek ennek kamatjai. Daczára a kolosszális deficzitnek, daczára annak, hogy az állampolgárból az adógép ki­préseli utolsó fillérét, nem történik semmi az adózó polgár üdvére és hasznára. Milliókat és milliókat fektetnek vasutak építésébe minden évben és nincsenek utaink, hogy a vaspályá­kat megközelíthessük. Ennek véget kell vetni. Az olasz szövetséges Umberto olasz királynak bécsi látogatása, elég különös dolog, nem hagyja nyugodni az orosz kö­röket. Határozottan erősítik, hogy e látogatást nyomon fogja követni a találkozás Umberto király és Vilmos császár közt, e találkozás pedig a mint kísérlet akar lenni az osztrák-magyar-német-olasz szövetség megkötésére, és úgy bizonyos, hogy egyéb eredménye nem lesz, mint az európai béke megbontása. Kétségtelen, hogy nagyon fekete szemüvegen át nézik a közép európai államok szövetségi kísér­leteit, és fő oka nyugtalanságuknak az, hogy Orosz­ország háttérbe szorításától félnek, de másrészt, a­mi nem az orosz viszonyokra vonatkozik, okosko­dásaiktól nem lehet megtagadni az alapot. Olasz­ország szövetkezése a német és az osztrák-magyar monarchiákkal a­mint nem marad meg tisztán az érdekelt hatalmak egymás közti viszonyainak ren­dezésén belül, hanem határozott jelenségeket nyújt arra nézve, hogy agresszív, hódító czélzattal is bír, abban a peremben az európai békének nincs fenyege­tőbb ellensége, mint az újonnan inaugurált szövetség. Érdekesnek tartjuk ismertetni az orosz lapok vélekedését arról a találkozásról, melyet oly diadallal, oly gyönyörködve emlegetett a külügyminisztérium mostani vezetője a delegáczió tegnapi ülésében. November végén vagy deczember elején vár­ják Umberto királyt Berlinbe , itt kell bevégeznie azt, a­mit Bécsben megkezdett, írja a Novoje Vremja. Annyi bizonyos, hogy Olaszország szövet­­vetkezése Ausztriával és Németországgal elvileg el van határozva, sőt már formulázva is, de még nincs aláírva. Az olasz kormány Bécsben időzve nem tökölte el magát e néhány nap alatt megkötni po­litikáját ; a király s a miniszterek visszatértek ha­közvéleményét s a parlament hangulatát, és kifür­­kés­szék, minő hatással lesz a bécsi demonstráczió az angol s franczia kormányokra. Mert ha Olasz­ország aláírja az Ausztriával és Németországgal való szövetséget, annak az a jelentősége, hogy össze­tépi a Francziaországgal valót és eltaszítja magától Angliát. Ha Mancini külügyminiszter azt tartja, hogy Olaszország java az északi hatalmakkal való szolidaritást kívánja, viszont Depretis úgy véleke­dik, hogy ezt a szövetséget meg kell akadályozni, s azért is utazott Bécsbe, noha az utolsó pillanatig ellenezte a király bécsi útját. Azt kell most meg­ítélniük az olaszoknak, hogy kinek van és kinek nincs igaza. Ha pedig Umberto Berlinbe is elmegy, nem lesz az többé demonstráczió, hanem vállalko­zás Olaszország új politikája czéljainak összegezé­sére és irányának végleges megállapítására. Németország, Ausztria és Olaszország koalí­­cziója megbontja az európai békét. A török háború után csak azért nem tört ki az európai háború, mert minden hatalom el volt szigetelve, tehát egy sem számíthatott a másiknak támogatására. A há­borútól való félelem úgyszólván kézzelfogható jen, a népek feje fölött függött azon pillanatban, mikor Beaconsfield és Salisbury lordok az osztrák-német szövetséghez akartak csatlakozni. Az angolok józan esze és Gladstone pártja szétszórták ezt a gyilkos kombinácziót. Most pediglen újjá­született e kombi­­náczió : Olaszország helyettesíti Angliát a hár­mas koalíczióban. Igaz ugyan, hogy Olaszország nem állító párhuzamba Angliával, de a szárazföldön mégis jóval becsesebb szövetséges Ausztria és Né­metország előtt amannál , hiszen minden feszélyez­­tetés nélkül hódíthatnak keleten és délen, holott Anglia követelő és álnok szövetséges volna, sőt cserben is hagyná társait. Olaszország szövetsége a másik kettőre sokkal előnyösebb, hasznosabb, körülbelül két hadsereggel ér föl. Ravaszság dol­gában mesterek az olaszok is, de becsük épen abban rejlik, hogy az északi hatalmak majd min­­den kudarcza Olaszországra is háramlik, míg az angolok az ő megközelíthetetlen szigetükön nem vesznek részt Ausztria és Németország leigá­zásában, míg egyik vagy másik fél vereségét sza­badon kizsákmányolhatják. Siker esetében Olasz­ország követelései kielégíthetők Németország és Ausztria érdekeinek megcsonkítása nélkül. Németország, Ausztria és Olaszország koali­­cziója lényegesen megváltoztatja Európa fiziognomi­­áját. Három olyan nagyhatalom szövetsége, a­me­lyek kölcsönösen fedezik egymás hátát, lehetetlen, hogy kormányaikban harczias és hóditó ösztönöket ne ébres­szen, kivált mikor a millióra rugó seregek készen állnak és a népképviseletnek nincs még meg az a hatalma, a­mel­lyel birnia kellene. Bár­mily titkolódzva beszéljenek is a hivatalos publi­­czisták az osztrák-magyar-német-olasz szövetség vé­delmi jelentőségéről, mégis csak fenyegető lesz ez a koaliczió, védelmi műve a hóditó politikának és a háború hirdetője, helyreállítása végett, így tehát az ott tartózkodó analigisták számát fogja szaporítani. Dr. Kemay a szegények háza orvosa, ki mint gyanús ha­­sonlólag Kilmainhamban börtönöztetett be, azt nyerte, hogy 500 font sterling gyüjtetett szá­mára és Meathben mint parlamenti jelölt fog megválasztatni. Parnellt Corkban a kereske­delmi kamara egyhangúlag elnökké választotta, a waterfordi városi tanács pedig Diliont 23 szó­val 4 ellen díszpolgárrá választotta. Fawett a postaminiszter a kormány hibáit igen jól látja be és az ír dolgokról a többek közt, úgy nyilatkozott, hogy az írek legnagyobb részben azokká lettek, a­minőkké őket a kor­mány tette. Dublinból azt jelentik, hogy a landliga rögtön megváltoztatta eddigi taktikáját a land­­courtokra nézve. Eddig ugyanis az ír népet arra intette, hogy ne forduljanak ezekhez a törvényszékhez, most ellenben azt üzeni a ha­szonbérlőknek, hogy mindnyájan ahhoz fordul­janak pereikkel, melyek az új agrárius törvény hatás­körébe esnek. A landliga ez által a kor­mányt még biztosabban reméli zavarba ejthetni, mint ellenkező politikával. Mindeddig 12,000 haszonbéri per­eset van bejelentve az agrárius törvényszék előtt és az már eddig is úgy látja, hogy nem lesz képes ezeket mind elintézhetni. Ha tehát valamennyi haszonbérlő haszonbéri pörös ügyeivel az agrárius törvényszék elébe jönne, akkor még 50 agrárius törvényszék sem volna elegendő, még ha 20 egész évet szánna is rá, hogy ezekben a körökben ítéletet hozzon. Még távolról sem gyaníthatni, miként fog most a kormány intézkedni, de annyi bizonyos, hogy az agrárius törvényszékek elégtelenek, ha a kormány bármennyire terjeszti is ki azoknak hatáskörét. A­mit lapunk e napokban megjósolt, hogy a Guy Fawkes népünnep alkalmával tüntetések lesznek a minisztérium ellen Londonban, az csakugyan megtörtént. Még ugyan bővebb rész­letek hiányoznak és csak annyit tudhatni, hogy az írek által lakott városrészekben, jelesül Hol­­low­ayban, Paddingtonban, Clerkenweellben és Saint Gilesben Gladstone, Harcourt és Forster kitömött bábjait végig­hurczolták az utczákon, de a rendőrség úgy tett, mintha nem vette volna ezeket a tüntetéseket észre és távol tartotta magát azoktól. De a lapok most arról mégis szólknak és azt kívánják, hogy a kormány in­tézkedjék, hogy e népünnep betiltassék. A landliga, noha, mint említettük, az agrá­nővéréit, de azért titokban meg sem szűnt meg lázítani az íreket. Balmulletben a zavargások megújultak és a kormány oda 200 katonát és ugyan­annyi rendőrt küldött. Ez utóbbiak már nem elégesznek meg rövid botjaikkal, hanem kardokkal és revolverekkel vannak felfegyver­­kezve. A balmulletiek az Aglow felé vezető utat kőrakásokkal több helyen eltorlaszolták, hogy a katonaság és rendőrség elnyomulását a mennyire lehet késleltessék. Az írek a landliga uj rende­letének, mely az tanácsolja nekik, hogy fordul­janak pörös ügyeikkel az agrárius törvényszé­kekhez, nem mindenütt engedelmeskednek, nem annyira rész­akaratból, hanem azért, mert bár mint ítéljen is a törvényszék, ők nem képesek a haszonbért fizetni, így jelesül Waterford gróf­ságban több helység haszonbérlői megtagadták a haszonbér fizetést, Cool Meenben és Cranny­­ban pedig a haszonbérlők plébánosuk vezérlete alatt Kildysartba mentek és kijelentették, hogy mindaddig, míg Gladstone és Forster Írországot rosszul kormányozzák és ők a minisztériumban maradnak, nem fognak egy penny haszonbért se fizetni. A landliga legújabb manőverje. A landliga ügye, daczára feloszlatásának, most még­is sokkal fényesebben áll, mint va­laha. A kormány ugyan még át nem akarja látni, hogy ezért nem él szigorú rendszabályai­val, de ez minden tekintetben mutatkozik. Sex­tont kénytelen volt megingott egészsége követ­keztében szabadon bocsátani és midőn ez el­hagyta a kilmainhami börtönt, azt javasolták neki, hogy utazzék Francziaországba egészsége­ s nihilisták és az orosz katonaság. A muszka rendőrség már régóta nyomában van egy összeesküvésnek, de az összeesküvőket so­káig nem bírta megtalálni. E hó 2-án Gacsinában a czári palotában öt császári palotabeli hivatalnok fogatott el, kiket azon gyanú terhel, hogy ők is az összeeskü­dtekkel állottak összeköttetésben. Miután többen közülök elég gyengék voltak, hogy a diva­tos vallatásnak, mely kancsukával és egyéb kínzó­­szerek alkalmazásával történik, nem tudtak ellent állani, oly vallomásokat tettek, melyekből az derült ki, hogy a nihilisták ismételni akarták Gacsinában a téli palotabeli merényletet, az által, hogy a pa­lotát fel akarták robbantani , a földalatti helyisége­ket megvizsgálták, és csakugyan találtak itt-ott csekély mennyiségben dynamitot, de ez a mennyi­ség nem lett volna elegendő a palota felrobbantá­sára. A vizsgálatból kisült az is, hogy lehetetlen lett volna a dynamitot a pinczébe csempészni, ha a nihilistákkal a gacsinai katonai őrség nem lett volna egyetértésben és az ott őrségen levő csapa­tok rögtön eltávolíttattak és mások hozattak oda Pétervárból. De sokan azt tartják, hogy ez által a csere által a czár és Gacsina lakói élete még nem lesz jobban biztosítva, mint eddig volt, mert a ka­tonaság, kivált Pétervárott és Moszkvában, már annyira meg van nyerve a nihilizmusnak, hogy a legénység közt ép úgy mind a tisztek közt alig találhatni már kevés embert, ki nem volna kész a néphez csatlakozni. Legújabb időben azon öt kiáltvány közt, me­lyeket a nihilisták kibocsátottak, az egyik a csá­szári tengerész tisztekhez volt intézve és ez nem hibázta el hatását. A forradalmi végrehajtó-bizott­ság ebben a kiáltványban felszólítja a tengerész tiszteket, hogy tömegesen csatlakozzanak a szent ügy harczosaihoz és kövessék tiszttársaik pél­dáját, kik most a szabadságért a börtönökben szen­vednek — nevek e proklamáczióban nincsenek em­lítve. Egyszersmind az is van mondva e kiáltvány­ban, hogy ha találkoznának olyanok, kik az igaz­ság és szabadság ügyét nem tennék magukévá, hanem a nyers erőszak és hatalom mellé sorakoz­nának, akkor a nép akaratának végrehajtói meg fogják őket találni és az ő sorsuk oly borzasztó lesz, mint magáé a zsarnok hatalomé, melyhez ra­gaszkodnak.

Next