Gazdasági Lapok, 1857 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1857-02-26 / 9. szám
Viszhangok a medárdi kiállítás iránt. it. Igenis, tisztelt ügyfelek, ismét „Viszhang“ egy oly szóra, melyet elhangzani hagynunk nem szabad, ha igaz értelemben vett hazafiságunkat veszélyeztetni és azon alapos vádat magunkra vonni nem akarjuk, hogy elég siralmas gazdasági állapotainknak — melyek egyéni gyakorlati üzletünkben, valamint társas ügyi életünkben keblünket pensylvaniai magán foglyokéiként elég gyakran szorongatják — magunk vagyunk — közönyösségünk és nemleges viseletünknél fogva — egyedüli oka. Oly „pár szó£C mint azt e lapok múlt számában olvastuk, egyedül ez állapotainkat legmelegebben szirénhordó lelkes kebelből eredhetett, mely mindnyájunk tudta szerint, minden önérdeklőséstől ment, sőt elég önmegtagadással — mert hiszen az ily kiállítás rendezésével járó ügybajnak jó része, saját vállaira esik leginkább — vele csak a jó czélt, t. i. ügyeinket még annyi irányban fogva tartó békék alóli kibontakozásunkat, nemzeti létünkhöz illő mozgékony életre ébredésünket akarja elérni. Ily szóra, mondom, nehéz hallásúnak ez ország gazdaközönségének lenni nem szabad. Viszhangot érdemel az szóval, de viszhangot leginkább tettel. Igenis tettel, nagyjaink, középosztályúak, legkisebb birtokosok, mindnyájunk tettével! Vagy sokallod nyájas olvasó e külső mutogatási, képviseleti csődületeket, a múlt évek londoni, párisi, s az ez év nagy mérvű bécsi kiállításai után, mely utóbbin hogy részt vegyél, szintén nem alaptalan okoknál fogva lettél felszólítva? s elkésettnek tartod a jelen felszólítást, tartván attól, hogy Medárd-vásárig illendő részvétre már el nem készülhetsz? Bizonyos tekintetben igazságod van. De légy szives magam — igaz igen jelentéktelen — okoskodását nyájas figyelmedre és bölcs belátásod szerinti módositásra méltónak tartani. A kiállításokra nézve átalában, sok pro és contra íratott s mondatott már vén Európánk irodalmában, s bármily jelentékeny és szellemdús fegyverrel küzdő ellenei támadtak is, az idő ez irányát ez ellenzők sehogy sem akaszthaták meg! A kiállítások factumává, szükségérzetévé váltak az iparnak, s helyet foglaltak benne, melyet — úgy látszik — egyhamar el nem hagynak. Íme egy félszázada, hogy egymást követik növekedő részvéttel, mig p. o. Párisban 1806. évben 1422 kiállítót találunk beirva, 1819ben 1500-at, 1827-ben 1695-öt, 1834-ben 4500-at és 1855-ben már 20,709-et Párisban, s igy egy évvel előbb Londonban 14,817-et (Louis Reybaud : ,,l’industrie en Europe“ szerint.) Ezek sokat jelentő számok, melyeket magának meg nem fejthet, a ki szembetűnő manifestátióit a népek életirányának az idő hatalmas fordulatával nem hasonlítgatja össze. De ki is volna az, ki jelen korunkban az átalakulást s ez átalakulás sajátságát félreismerhetné, ki nem volna főleg 1848. év óta meggyőződve, hogy nem kezdő, hanem már tettleges átalakulásban vagyunk, s hogy ez átalakulás főleg társadalmi, közgazdasági, mely életünkben via facti, régi szokásokból uj szokásokat, régi néposztályokból uj osztálylépcsőzetet, az eddig passiv állású mesteremberekből jelentékeny plutocratiai elemet, paraszt-gazdáinkból vagyonos szabad földbirtokosokat indult alakítani, s mely — hogy egy szellemdús német írónak minap olvasott szavaival tovább éljek — a már melegedő és olvadni kezdő magas aristocratiát is úgy nevezett polgári tevékenységhez simulni kénytelvén, az egész zsibongó rajnak — melyet társaságnak nevezünk — egy közös királynét adott, mely a jólét átalánositására szilárd alapot készit, s melynek uralkodó neve, a világ minden civilizált népei czimereit magában foglaló koronáján, s minden tengereket élénkitő lobogóin négy betűben ragyog, betűkben — melyek e szót „I par“ képezik! Ez uralkodó tehát az, melynek befolyása alatt mindnyájan élünk, melynek minden jeleneteket tulajdoníthatunk, mik körülöttünk a népéletben, az osztályok minden rétegeiben támadnak, s mik alól magát kivonni senki sem képes, nem az egyes ember, nem egy egész nép. Szükségesek lévén pedig ez ipar nevű uralkodónak a gyülekezetek is,hol alattvalóit tömeges érintkezésbe hozza, fejlődésüket s eszközléseiket időről időre constatirozza, erejének biztos mértékét megtudja és másokkal tudassa, kölcsönös oktatásra, versenyre, összehasonlításra és ismertetésre alkalmat szolgáltasson , megrendelő törvényhozói hatalmánál fogva a „kiállításokat“ melyek ily jogosított állást nyervén, mindenféle nevezetek és mérvek alatt, kicsinyben s nagyban, s ott leginkább nyilvánítják vidor életöket, hol az idő minden intéseit gyakorlati tapintattal mindig legelőbb szokták megérteni. Hiába küzd tehát bárki is jelenkori életünk e postulatuma ellen, tegye ezt egyes ember vagy egyes párt, s ez által csak azt nyilvánítja, hogy a közös életen kívül akar maradni, mily következéssel? ám azt gondolja meg maga , ha pedig egész nemzet teszi ezt, bizonyára jóléte hanyatlása által elég hamar figyelmeztetve leend, hogy — víz ellen úszni akarni, a mellett hogy lehetetlenség, egyszersmind — legalább is nem okosság! Ami pedig már most a kissé elkésett felszólítást illeti, ebben kétségkívül fekszik egy kis bökkenő, mert hiszen terményeinket eladásra termelvén, s ha pénzelésre már alkalmatosak, most kevésbbé mentvén meg azokat e végső csere alól, mint valaha, sokan közülünk a kiállításra méltó példányok kellő megválasztásában már bizonyosan megszorítva érzendjük magunkat, mely kellemetlenséget még azon körülmény sem egyenlíti ki egészen, hogy legtöbben a jó eleve hirdetett bécsi kiállításra úgyis készültünk, már pedig legalább több tárgy egyszer kiállítva lévén, az ez alkalommal rajta elkövetett számos érintés,tépés, ízlelés, (finom birka, gyapjúbunda, bor, gyümölcs stb.), s az ismételt begöngyölítés és szállítás által egy másodszori nyilvános versenyzésre elveszti szükséges tulajdonságát. Ha azonban, amint elismerem, ebben némi nehézség fekszik is, tehetünk ebből másrészről a kiállítások eszméje számára még kiszámíthatlan horderejű kedvező körülményt is. A leglényegesebb két ellenvetés i. 1. melyet a kiállítások ellenzői eddig felhozhattak, abból áll, hogy először nem minden kitűnőségek vesznek azokban —— mint kiállítók — részt, mert sokan közülök nem akarják elég fáradsággal szerzett hírneveket veszélyeztetni, s terményeiket oly ítéletnek alávetni, mely azokat valóságos értékükön alól osztályozhatná, tartván a gyanús versenytől, melyben a hiúság ingere oly nagy szerepet játszik, melyben a vélemények meglepetése, sőt az ily harcz zavarában alig mellőzhető furfangos mesterkedések, a siker nem ritka tényezőt, tartván végre a különösen kinevezett bírálók nem biztos szakavatottsága s tárgyismeretétől. Szerencsénkre ezen ellenvetés az indítványozott pesti medárdvásári kiállításra nem alkalmazható: itt jutalmak és kitüntetések osztatni nem fognak,és így a bíráló választmányok fennebbi gyengéitől félni ezúttal senkinek sem kell. A második ellenvetés az, hogy a kiállítók összege nem egyforma jó hittel lép fel a verseny terére, míg t. i. egy része iparának rendes, közönséges terményeit becsületes őszinteséggel állítja ki, addig a másik része ott csak kivételes és nagy gyakran csak neki lehetséges, szokatlan, s csak e különös czélra áldozott költségek segítségével kikészített díszpéldányokkal lép fel, melyekhez hasonlókat hiában keresnél rendes üzletek mindennapi terményei közt, s hogy ekkép leglényegesb czélja a kiállításoknak elveszvén, azok a helyett, hogy az ország ipari és gazdasági relatív erejét híven tükröznék vissza, puszta fitogtatás és hűtlen képviselés intézeteivé aljasulnak. Ezen második ellenvetést már most, melynek csakugyan van némi alapja, éppen azon máskép kissé kényelmetlen körülmény által mellőzhetjük el tökéletesen, hogy későn lettünk felszólítva, sőt minden jövendő idők számára oly kiállításnak adhatjuk példáját, a milyennek az igazán hasznos kiállításnak lennie kell, mely t. i. ily ellenvetésektől egészen ment, s az üdvös eszmét, mely ez iparpróbatételekben , ünnepélyekben rejlik, csakugyan teljesen megtestesíti: adván üzletünknek, mint keresetforrásnak, adván ügyféli társas életünknek, adván végre az ország közgazdászati statistikai ismeretének eddig nem sejített lendületet. — Én ugyanis azt vélném, s ha csekély véleményem nem találtatik egészen haszontalannak, vagy legalább időben és térben kivihetetlennek, azt volnék bátor. Korizmics úr lelkes előzménye *) Szeretnénk bizony — ha lehetne — díjakat és kitüntetéseket is adni ez alkalommal, s mindamellett hiszszük, hogy a leendő bírák, ítéleteikben nem hagynák magukat megingattatni. Szerk.