Gazdasági Lapok, 1857 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1857-02-26 / 9. szám

Viszhangok a med­árdi kiállítás iránt. it. Igenis, tisztelt ügyfelek, ismét „Viszhang“ egy oly szó­ra, melyet elhangzani hagynunk nem szabad, ha igaz értelemben vett hazafiságunkat veszélyeztetni és azon alapos vádat magunkra vonni nem akarjuk, hogy elég siralm­as gazdasági állapotainknak — melyek egyéni gyakorlati üzletünkben, valamint társas ügyi életünkben keblünket pensylvaniai magán foglyokéiként elég gyakran szorongatják — magunk vagyunk — közönyösségünk­ és nemleges viseletünknél fogva — egyedüli oka. Oly „pár szó£C mint azt e lapok múlt számában olvastuk, egyedül ez állapotain­kat legmelegebben szirénhordó lelkes kebelből eredhetett, mely mindnyájunk tudta szerint, minden önérdeklőséstől ment, sőt elég önmegtagadással — mert hiszen az ily kiállítás rendezésével járó ügybajnak jó része, saját vállaira esik leginkább — vele csak a jó czélt, t. i. ügyeinket még annyi irányban fogva tartó békék alóli kibontakozásunkat, nemzeti létünkhöz illő mozgékony életre éb­redésünket akarja elérni. Ily szóra, mondom, nehéz­ hallásúnak ez ország gazdaközönségének lenni nem szabad. Viszhangot érdemel az szóval, de viszhangot leginkább tettel. Igenis tettel, nagyjaink, középosztályúak, legkisebb birtokosok, mindnyájunk tettével! Vagy sokallod nyájas olvasó e külső mutogatási, képviseleti csődületeket, a múlt évek londoni, párisi, s az ez év nagy mérvű bécsi kiállításai után, mely utóbbin hogy részt vegyél, szintén nem alaptalan okoknál fogva lettél felszólítva? s elkésettnek tartod a jelen felszólítást, tartván attól, hogy Medárd-vásárig illendő rész­vétre már el nem készülhetsz? Bizonyos tekintetben igazságod van. De légy szives magam — igaz igen jelentéktelen — okosko­dását nyájas figyelmedre és bölcs belátásod szerinti módositásra méltónak tartani. A kiállításokra nézve átalában, sok pro és contra íra­tott s mondatott már vén Európánk irodalmában, s bármily jelen­tékeny és szellemdús fegyverrel küzdő ellenei támadtak is, az idő ez irányát ez ellenzők sehogy sem akaszthaták meg! A kiállítások factumává, szükségérzetévé váltak az iparnak, s helyet foglaltak benne, melyet — úgy látszik — egy­hamar el nem hagynak. Íme egy félszázada, hogy egymást követik növekedő részvéttel, mig p. o. Párisban 1806. évben 1422 kiállítót találunk beirva, 1819ben 1500-at, 1827-ben 1695-öt, 1834-ben 4500-at és 1855-ben már 20,709-et Párisban, s igy egy évvel előbb Londonban 14,817-et (Louis Reybaud : ,,l’industrie en Europe“ szerint.) Ezek sokat je­lentő számok, melyeket magának meg nem fejthet, a ki szembe­tűnő manifestátióit a népek életirányának az idő hatalmas fordu­latával nem hasonlítgatja össze. De ki is volna az, ki jelen ko­runkban az átalakulást s ez átalakulás sajátságát félreismerhetné, ki nem volna főleg 1848. év óta meggyőződve, hogy nem kezdő, hanem már tettleges átalakulásban vagyunk, s hogy ez átalakulás főleg társadalmi, közgazdasági, mely életünkben via facti, régi szokásokból uj szokásokat, régi néposztályokból uj osztálylépcsőzetet, az eddig passiv állású mesteremberekből je­lentékeny plutocratiai elemet, paraszt-gazdáinkból vagyonos sza­bad földbirtokosokat indult alakítani, s mely — hogy egy szel­lemdús német írónak minap olvasott szavaival tovább éljek — a már melegedő és olvadni kezdő magas aristocratiát is úgy neve­zett polgári tevékenységhez simulni kénytelvén, az egész zsi­bongó rajnak — melyet társaságnak nevezünk — egy közös ki­rálynét adott, mely a jólét átalánositására szilárd alapot készit, s melynek uralkodó neve, a világ minden civilizált népei czimereit magában foglaló koronáján, s minden tengereket élénkitő lobo­góin négy betűben ragyog, betűkben — melyek e szót „I p­a­r“ képezik! Ez uralkodó tehát az, melynek befolyása alatt mindnyá­jan élünk, melynek minden jeleneteket tulajdoníthatunk, mik kö­rülöttünk a népéletben, az osztályok minden rétegeiben támad­nak, s mik alól magát kivonni senki sem képes, nem az egyes em­ber, nem egy egész nép. Szükségesek lévén pedig ez ipar­ nevű uralkodónak a gyülekezetek is,hol alattvalóit tömeges érintkezés­be hozza, fejlődésüket s eszközléseiket időről időre constatirozza, erejének biztos mértékét megtudja és másokkal tudassa, kölcsö­nös oktatásra, versenyre, összehasonlításra és ismertetésre alkal­mat szolgáltasson , megrendelő törvényhozói hatalmánál fogva a „kiállításokat“ melyek ily jogosított állást nyervén, mindenféle nevezetek és mérvek alatt, kicsinyben s nagyban, s ott leginkább nyilvánítják vidor életöket, hol az idő minden intéseit gyakorlati tapintattal mindig legelőbb szokták megérteni. Hiába küzd tehát bár­ki is jelenkori életünk e postulatuma ellen, tegye ezt egyes ember vagy egyes párt, s ez által csak azt nyilvánítja, hogy a közös életen kívül akar maradni, mily következéssel? ám azt gon­dolja meg maga , ha pedig egész nemzet teszi ezt, bizonyára jólé­te hanyatlása által elég hamar figyelmeztetve leend, hogy — víz ellen úszni akarni, a mellett hogy lehetetlenség, egyszersmind — legalább is nem okosság! A­mi pedig már most a kissé elkésett felszólítást illeti, eb­ben kétségkívül fekszik egy kis bökkenő, mert hiszen terménye­inket eladásra termelvén, s ha pénzelésre már alkalmatosak, most kevésbbé mentvén meg azokat e végső csere alól, mint valaha, sokan közülünk a kiállításra méltó példányok kellő megválasz­tásában már bizonyosan megszorítva érzendjük magunkat, mely kellemetlenséget még azon körülmény sem egyenlíti ki egészen, hogy legtöbben a jó eleve hirdetett bécsi kiállításra úgyis készül­tünk, már pedig legalább több tárgy egyszer kiállítva lévén, az ez alkalommal rajta elkövetett számos érintés,tépés, ízlelés, (finom birka, gyapjúbunda, bor, gyümölcs stb.), s az ismételt begöngyö­­lítés és szállítás által egy másodszori nyilvános versenyzésre el­veszti szükséges tulajdonságát. Ha azonban, a­mint elismerem, ebben némi nehézség fekszik is, tehetünk ebből másrészről a kiállítások eszméje számára még kiszámíthatlan horderejű kedvező körülményt is. A leglényege­sebb két ellenvetés i. 1. melyet a kiállítások ellenzői eddig fel­hozhattak, abból áll, hogy először nem minden kitűnőségek vesz­nek azokban —— mint kiállítók — részt, mert sokan közülök nem akarják elég fáradsággal szerzett hírneveket veszélyeztetni, s ter­ményeiket oly ítéletnek alávetni, mely azokat valóságos értékü­kön alól osztályozhatná, tartván a gyanús versenytől, melyben a hiúság ingere oly nagy szerepet játszik, melyben a vélemények meglepetése, sőt az ily harcz zavarában alig mellőzhető furfangos mesterkedések, a siker nem ritka tényezőt, tartván végre a külö­nösen kinevezett bírálók nem biztos szakavatottsága­ s tárgyis­meretétől. Szerencsénkre ezen ellenvetés az indítványozott pesti medárdvásári kiállításra nem alkalmazható: itt jutalmak és kitün­tetések osztatni nem fognak,é­­s így a bíráló választmányok fen­­nebbi gyengéitől félni ezúttal senkinek sem kell. A második ellenvetés az, hogy a kiállítók összege nem egy­forma jó hittel lép fel a verseny terére, míg t. i. egy része iparának rendes, közönséges terményeit becsületes őszinteséggel állítja ki, addig a másik része ott csak kivételes és nagy gyakran csak neki lehetséges, szokatlan, s csak e különös czélra áldozott költségek segítségével kikészített díszpéldányokkal lép fel, melyekhez ha­sonlókat hiában keresnél rendes üzletek mindennapi terményei közt, s hogy ekkép leglényegesb czélja a kiállításoknak elvesz­vén, azok a helyett, hogy az ország ipari és gazdasági relatív ere­jét híven tükröznék vissza, puszta fitogtatás és hűtlen képviselés intézeteivé aljasulnak. Ezen második ellenvetést már most, melynek csakugyan van némi alapja, éppen azon máskép kissé kényelmetlen körülmény által mellőzhetjük el tökéletesen, hogy későn lettünk fel­szólítva, sőt minden jövendő idők számára oly kiállításnak ad­hatjuk példáját, a milyennek az igazán hasznos kiállításnak lennie kell, mely t. i. ily ellenvetésektől egészen ment, s az üdvös esz­mét, mely ez iparpróbatételekben , ünnepélyekben rejlik, csak­ugyan teljesen megtestesíti: adván üzletünknek, mint keresetfor­rásnak, adván ügyféli társas életünknek, adván végre az ország közgazdászati statistikai ismeretének eddig nem sej­ített lendü­letet. — Én ugyanis azt vélném, s ha csekély véleményem nem talál­­tatik egészen haszontalannak, vagy legalább időben és térben ki­vihetetlennek, azt volnék bátor­­. Korizmics úr lelkes előzménye *) Szeretnénk bizony — ha lehetne — díjakat és kitüntetéseket is adni ez alkalommal, s mindamellett hiszszük, hogy a leendő bírák, ítéleteikben nem hagynák magukat megingattatni. Szerk.

Next