Gazdasági Lapok, 1870 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1870-10-09 / 41. szám

tejtermelés, s melybe — ha jól tudom, az ötvenes évek végével hozattak egyenesen Hollandiából is tehenek. Mi­dőn én néhány évvel ezelőtt e tehenészetet legelőször lát­tam, akkor még nem ismertem volt a hollandi tehenet ; a­mi fogalmam volt róla, azt csak leírások és rajzokból sze­reztem. Az említettem tehenészet részint berni, részint hol­landberni keresztezés és tiszta hollandi fajból állott; mind kitünően ápolt, pompás állatok. Belépve azon osztályba, hol a tiszta hollandiak állottak, megkisértem az eredeti álla­tokat kiszemelni, mi az engem kisérő tiszt bizonyítása szerint, egytől egyig sikerült is. De nem is lehetett csalód­nom, a vékony nyak, száraz fej, az inkább sovány, mint húsos test, és kivált a nagy tőgy, és az egész állat maga­tartásán látszó azon jámborság, melyben a délczegségnek még csak nyoma sem volt, azonnal felismertették velem az egyenesen Hollandiából behozott állatot. Ezeknek iva­dékai azonban már mást mutattak: roppant húsos tett, oly széles, húsos derék-, csípők­ és farral, hogy egy , a hús­termelés irányában tenyésztő figyelmét is méltán lekötné; de a tőgy nem állott arányban ezen hatalmasan kifejlődött testtel. Épen festek, időztem tehát és félszemmel vigyáz­tam az eredményre és meggyőződtem, hogy ezen, különben pompás állatok, a bőven tejelő anyáknak már itt felnevel­kedett ivadékai, koránt sem adtak annyi tejet, mint az eredetiek Idő múlva ismét megnéztem e tehenészetet s most arról értesültem, hogy már adnak is el tiszta faj hollandi üszőket és fiatal teheneket, mire nézve én úgy okoskodtam,­­ hogyha egy tehenészet, melynek fő czélja lehet, sok tejet termelni, elad a hollandi, legnagyobb tejelőség hirében álló fajból, mielőtt az egész állomány e fajból kiegészítte­tett, ez nekem azt látszik bizonyítani, hogy még­sem felel meg egészen a várakozásnak s nagy hírnek, mert ha én volnék egy tejtermelésre alapított tehenészet birtokosa, csak­ugyan nem adnék el semmi áron sem legjobb tejelőim iva­dékaiból addig, mig egész tehenészetem azokból ki nem volna egészítve, s más selejtesebb állatok ki nem mustrálva. Ennyit azon állításom igazolására, hogy a hollandi faj tehén és annak ivadékai itt nálunk, majdnem merőben el­lentétes befolyások közt kell, hogy részben átalakuljanak, és a mi égalji és egyéb viszonyainkhoz szervezetében is al­kalmazkodjanak. Azoknak, kik nekünk az angol fajokat ajánlják, szin­tén hasonlót felelnek, hozzá­tévén, hogy nálunk sem a húsfogyasztás oly nagy, sem annak ára nem oly magas mint Angolhonban, s azért mi sem indokolná ezen főkép a hústermelést képviselő fajok behozatalát és terjesztését. Mi itt Magyarországban még eddig csak a járomban ki­használt és egyébként már nem használható marháinkat szoktuk a vágó­székek számára javítani, és azt fel sem teszem, hogy valaki például a shorthornféle tinókat aján­laná jármasokul. A­mi pedig­­ a shorthorn fajról szólván, ennek tejelőségét illeti, arról azt állítják, hogy az Angol­honban kielégítő, de hogy nálunk is jól tejelne, ezt nem merném határozottan állítani. Egy pesti, első rangú tehe­nészetbe hoztak m. e. 8 darab fiatal állatot a shorthorn fajból. Megnéztem őket, mert kiváncsi voltam, mi hozta a főkép mint hús állat hírneves shorthornt egy pesti tejter­melésre alapított tehenészetbe.*) Authenticusabb forráshoz nem férvén, egy ott dolgozó tehenest interpelláltam, úgy találtam hogy nem kedvenczei az „anglius“ állatok, mert úgy­mond: van elég tehenünk, mely két annyi tejet ad, mint e drága „angliusok”. Egyébiránt én e duzzogó nyi­latkozatot nem tekinthetem mérvadónak, első borjazás után nem lehet megítélni még a tejelőséget, különben min­den esetre csak köszönettel kell fogadnunk egyes ügyba­rátok ily áldozat készségét, melynél fogva minket még a Shorthornnal is megismertettek. Néhány év múlva majd az is elválik, mily jelentőségű legyen ránk nézve az utóbbi faj, de általános felkarolásra, terjesztésre legalább én nem ajánlanám. Miután elmodtam, hogy nekem nem tetszik az újabb időkben úgy­szólván divatossá vált azon irány, mely mar­hatenyésztésünk felsegélésére minden áron és mindenütt csak az ismert legkitűnőbb fajokat, főleg a legjelesebb teje­lőket kívánja behozni és itt nálunk tenyészteni, megkísértem előadni az ide vonatkozó saját magam nézetét is. A követendő helyes út kipuhatolásánál mindenekelőtt azon kérdést vetem fel: mit kelljen követelnünk, mit volna kívánatos, és mit engednek elérni viszonyaink marhate­nyésztésünknél ? Hogy teheneinknél most már nehezen nélkülözzük a tejelőségnek egy bizonyos mértékét, az kétségtelen ; kevés oly háztartás van most már nálunk is, hol az ősi paprikás szalonnával megelégedve, a tej és túró szükségét ne éreznék a konyhában. Ez áll pedig különösen azon vidékekre nézve, hol a népség sűrűbb és iparosabb, hol a fokozódott szorga­lommal járó nagyobb kereslet az élethezi igényeket is nö­veli Régóta tapasztaljuk, hogy hazánk nyugati vidékein mindinkább szaporodik a csirafajta marha, hogy ez mind­inkább terjed kelet felé, úgy hogy már elérte a Pest­től délnek siető Duna partjait. Ezen állatokat pedig csak azért karolják fel, mert jobb tejelők, mint a magyifajta tehén. A nyugati marhafajok ezen kelet felé irányult előre haladását látva, nem lehet, hogy be ne ismerjük, miszerint sok igaz van tudós szomszédjaink azon állításában, hogy Magyarországban is a népség és cultúra gyarapodtával ki fogja szorítani a hasznosabb nyugati marhafaj az eredeti pusztait. E vidékeken tehát a tiszta magyar fajta marhát fentartani akarni, úgy hiszem eredménytelen fáradozás lenne. De el nem engedhetjük tenyésztett marháinknál a munkaképességet sem, mert hazánkban jelenleg és ki tudná még mily messze jövőben is igás állatul az ökröt fogjuk használni gazdaságainkban. Magunknak kell tehát nevelni és pedig lehetőleg jó jármasokat, hogy e részben ne kelljen a külföldre szorulnunk, mi csakugyan szomorú állapot volna. Hogy ezen fölül marháinktól hústermelési képességet, bizékonyságot is kell követelni, természetes, mert utóvégre is az a végczélja marháinknak, hogy egyébként kihasználva, húsával, faggyújával és bőrével legyen hasznunkra. Arra nézve, hogy mit engednek elérni gazdálkodási viszonyaink, tudjuk, hogy a legjobb igásokat mi állítjuk ki, mert égaljunk, takarmányunk természete kedvez a szi­lárd csontok, edzett izmok, a hevesebb véralkattal járó na­gyobb mozgékonyságnak; hogy a hizlalás is eredménynyel jár nálunk, azt látjuk azon nagyszámú gőbölyök után, me­lyek tőlünk nyűgat felé kiszállíttatnak ; — de hogy Magyar­­ország nagy részében a föld és climaticus viszonyok egye­nesen ellenzik a be­tejelést, azt bebizonyítani a fentebb elmondottakban már megkisértem. *) Én a Shorthornnál törpe, rövid szarvakat kerestem, de ezek épen ellenkezőt mutattak. 5­­KJ

Next