Gazdasági Mérnök, 1904. január-december (28. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-03 / 1. szám

XXVIII. évfolyam.­­ Uj névtárán Budapest, 1904. január 3. 1. szám. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Előfizetési díj: Egész évre 24 kor. fél évre 12 k. negyed évre 6. Alapította GON­DA BÉLA 1877-ben. Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, IX. KERÜLET SOROKSÁRI­ UTCZA 5. SZÁM Az uj év. Lemorzsoltuk immár a szomorú emléke­zetű 1903-as évet, a­melynek eredménytelen­sége még sokáig fogja éreztetni káros hatá­sát. A régi naptárt ujjal cseréljük fel, de az emberek, a viszonyok és a közfelfogás to­vábbra is a régiek maradnak. A gyarló emberiségnek nem adatván meg a jövőbe látás képessége, csupán a sejtelemre támaszkodva lehetne a jövő valószínű képét megfesteni. Ámde a lefolyt 1903-as év rend­kívül változó esélyei már a sejteket is vissza­rettentik a profécziától. Annál kevésbé merünk mi a jóslásokba bocsátkozni, mert félő, hogy a jövőről alkotandó képünk csüggesztő, bénító hatással volna olvasóink működésére. Úgy állunk tehát az új év hajnalpirkadá­­sánál, hogy nem láthatjuk előre ma, mit hozhat a holnap. Az a hihetetlen bizonytalan­ság, a­mely a közel­jövő egét borítja, oly mértékben gyengíti az optimista emberi természetben gyökeredző reménységet, hogy a közállapotok iránt eddig észlelhető volt érdeklődést immár nagyfokú közöny készül felváltani, a holnap­­ iránti nemtörődömség közönye. Ettől pedig óvjon bennünket ezeréves ha­zánk védszelleme, mert a közöny sok minden nemes törekvésnek temetője. Most pedig nagy és mélyreható közgazdasági alkotások küszöbén állunk, a­melyek megvalósításához a közvélemény általános érdeklődésére mél­­hatlanul szükség van. Az új év első vasárnapján tehát azzal a bizalomteljes kérelemmel fordulunk­­. olva­sóink hazafias érzéséhez, hogy vegyék ki a most következő nehéz közgazdasági munká­ban osztályrészüket a lehető legteljesebb mértékben, támogassák az illetékes tényező­ket a nemes és komoly ügyek intézésében meleg érdeklődésükkel,a­mely azoknak a nem­zet jogaiért és anyagi érdekeiért vívandó küzdelmekben erős hátvédjük lesz. Abban a kellemes reményben, hogy önzet­len kívánalmunk t. olvasóink körében meg­­szivlelésre fog találni, kívánunk nekik, úgy­szintén t. munkatársainknak és lapunk t. barátaink is boldog új évet. A Magyar Védő Egyesület „Szózata.“ A «Magyar Védő Egyesület» az ipartestü­letek kezdeményezésére a még egészen ki nem halt lelkes ügybarátok és legnagyobb gazdasági testületeinkben az ország közügyeit figyelő tagjainak buzgolkodásával a nyáron történt megalakulása óta folyton a szervez­kedés csendes munkájának élt. Nagy és nem könnyű megoldásra váró kérdés az elmaradt, az elnyomott, az élő halott szerepére kár­hoztatott­­ magyar ipar fejlesztése. Csak olyan szüksége van erre Magyarországnak, mint az éhezőnek a falat kenyérre. Igaz, hogy a legutolsó, párisi világkiállításon a magyar ipar másfélezer kitüntetést vívott ki. Ha tehát ilyen fényes és kitűnő a magyar ipar te­remtő ereje, hogyan lehet akkor az elnyo­mott magyar ipar mostosrák sorsa felett sirán­kozni. Ez azonban egy látszó ellentét, melyre a M. V. E. most közrebocsátott szózata kéz­zel foghatóan adja meg a választ abban, hogy a mintegy 4000 millió korona nemzeti munkatermelés többletéből vajmi kevés ma­rad idehaza produktív c­élokra, mert a leg­nagyobb rész külföldre megy ki államadós­ság, a részvényekbe fektetett tőkék kama­taira, a magánadósságok és jelzáloglevelek kamataira, s nem utolsó tényező, hogy csu­pán iparczikkek behozataláért, a­mint álta­lában tudva van, évente 890 millió korona megy ki a külföldre, leginkább Ausztriába olyan iparczikkért, melyek legnagyobb rész­ben a magyar nyerstermékek feldolgozásá­ból erednek. A behozott iparczikkeknél a munkadíj 50% és 75%-át teszi és igy vilá­gos, hogy a külföld és Ausztria iparát és munkásainak ezreit Magyarország tartja jó­létben. Helyesen és meggyőzően mutat arra a­ Szózat, hogy míg a velük állami szövet­ségben és közösségben élő nemzetek, külö­nösen Ausztria népei folyton erősödnek és gazdagodnak, ugyanakkor a magyar szent­­korona népei évtizedek óta sorvadnak, pusz­tulnak s kivándorolni kényszerülnek. A párisi fényes siker, s a gazdasági és ipari válság szülte kivándorlás és pangás egymásnak ellentmondó tényezők. Ezen té­nyeket pedig a mindennapi élet igazolja. Magyarázata az, hogy a tömegipart, a kézi­ipart, a kisipart tönkre tette Ausztria fes­­lett iparának nyakunkba zúdított versenye, azután a szabad ipar jelszava alatt a pilla­natnyi sikerre dolgozó, nem ritkán szédelgő vállalkozók serege. A­mi Párisba kiment, az a legjava iparunknak. Őrölünk, hogy még ilyen. Ez ad reményt arra, hogy ha belátja a nemzet, hogy eddig hamis nyomokon ha­ladt, hazafias összetartással elérhetjük azt, a­mire a M. V. E. törekszik. Váljon csak mind­nyájunk igéjévé, hogy: pártoljuk a magyar ipart!­s egyszerre felszabadulunk Ausztria járszalagja alól. Nagy, rettenetes nagy szük­ség van erre. Annak az évi 890 milliónyi kiszivárgó összegnek visszahódítására kell a nemzet minden fiának törekednie. Érdemes nagy összeg, hogy ezért mindenki sorom­póba álljon Állítsa fel minden család a vám­sorompót háza küszöbén és sok bánatos könnyet tudunk felszántani, sok éhezőnek kenyeret adni, a sok hontalan kivándor­lóknak otthonát, családját, szülőföldét, hazá­ját és nyugodt sírját visszaadni és ezek­kel számtalan hivatalokban sintődőnek az ipar terén önálló foglalkozást nyújtani, s a magyar nemzetben megindult válságos pusz­tulásnak, a kis törzsű magyar fajnak szét­szóródását meggátolni. A­mint látjuk, a M.­­ E. czéljai nagyok, nemesek, országosak. Így érthetjük meg jel­szavának mély értelmét, midőn abban, hogy : pártoljuk a magyar ipart, ilyen nagy sebekre leljük meg a valóban ható orvosságot. Hát elméletben — osztrák szemüvegen nézve — szép az összbirodalom eszméje és a közös vámterület erőltetése. De magyar szemüvegen nézve évszázad óta ez­ a nem­zeti temető. Vak a magyar és hiszékeny, hozzá hevülő vérének nem tud lobbanó esze parancsolni. Ez a kelet spanyolja — a büszke koldus, — koldus, mert évek óta nem tudja a gazdasági válságot leküzdeni; és koldus, mert más nemzetekhez képest ötszörte annyi földön nem tudja fiait kenyérhez juttatni. A vagyont gyűjtő munka helyett a corpus jurisba meredve, politikai elvekért áldozzuk fel pén­zünket, időnket és mindenünket. És Csokonai Vitéz Mihályival: a felejtsünk csapot-papot. Ezen nemzeti gyengeségünket Ausztria tet­szése szerint használja ki saját javára, mert a­míg mi verekszünk s obstruálunk, búsu­lunk, félreállunk, addig a szomszéd ugyan­csak tarlozik és elviszi a keresztet is ter­mésünkből. Hogyan és miért kell a magyar ipart pár­tolni, a M. V. E. Szózata igen lelkes hangon, teljesen meggyőzően mondja el: azért, mert ma a hazai ipar csupán Vi­dét képes a nem­zeti termelésnek itthon feldolgozni, s a 4­5-öd rész a külföldre kimenni kényszerül, a­hol az önkéntes áralakulásnak van egyoldalúan, főleg Ausztriában kitéve. A mi magyar ter­mék, az olcsó, annak ára alig van. A mi osztrák termék, főleg a mi ipartermék, az minden rémdrága, önkéntes árakon szállít­ják, mert a közös vámterület védi az oszt­rák ipart a külföldi ellen, míg a nyerster­mények ára legnagyobbrészt túl alacsony, sok része épen az osztrák ipar érdekében vámmentes, mint a gyapjú, kender, len stb.

Next