Gazdasági Mérnök, 1917. január-december (41. évfolyam, 1-24. szám)

1917-01-01 / 1-2. szám

1—2. szám. GAZDASÁGI MÉRNÖKMŰSZAKI HETILAP odázza, másfelől pedig kedvező tarifapolitikával és jól felszerelt berendezésű kikötővel a Duna balkánforgalmát úgyszólván kizárólag Wienbe koncentrálja és Wien valóban játszva biztosítot­ta magának ezt a célt, miután a Vaskaput már megcsináltuk mi a magyar Duna-szakaszt a Vas­kaputól Dévényig 250 millió K-t meghaladó költ­séggel úgy szabályoztuk, hogy a 650 tonnás nagy hajók Wienig akadálytalanul feljuthatnak. Ha a Dunaszbályozást egyelőre csak Buda­pestig végeztük volna el, úgy, hogy csupán a Galac-budapesti Duna-szakaszon biztosítottuk volna a 2, esetleg 3 méter vízmélységet a hajó­forgalom részére, akkor kétségen kívül sok pénz is takaríthattunk volna meg és a budapesti ke­reskedelmi és ipari kikötő kérdése nem is volna kérdés ma, mert a nagy hajók átrakodó kikötő­je természetszerűleg csak Budapest lehetne, de hát ilyen kínos problémákat csak nem lehet a Duna-konferencián feszegetni, már osztrák ven­dégeinkre való tekintettel sem, hiszem ez az udvariasság elemi szabályaiba ütköznék. (Folytatjuk.) technika mindenütt. A technika a háborúban kétszeres sze­rephez jutott: nemcsak a mindennapi munkát kellett végeznie, hanem átvette a vezető szerepet az egész vonalon. Mint­ha az egész világ gép lenne, olyan egyön­tetűség uralkodik mindenütt. A levegő, a föld, a víz mindent a technika uralma alapított. A­kik figyelemmel kísérték a gépek, eszközök fejlődését, régen látták, hogy ez a korszak be fog következni. A gép uralkodik felettünk. Gépmadár ontja a halált a levegő­ égből, a földből, a víz­ből, a víz alatt. Gép pótolja az ember munkáját a földön, a gazdaságban min­denütt. Ez azt jelenti, hogy mindent a­mi a technika körébe tartozik, a legnagyobb figyelemmel kísérnünk. A magyar fajban nagy a feltaláló erő, ezt gyümölcsöztetni kell a jövő érdekében. Alkalmat kell adni az embereknek, hogy ehhez hozzá­jus­sanak. Ez a fejlődés ugyanis a jövőben csak nagyobb lehet. Gép mindenütt. Ez a jövő. Sok szel­lemi erőt fogunk megtakarítani ha a gé­pek az alkotó ember munkája helyébe lépnek. A mezőgazdaság felszabadítja az embert a közönséges munkától, s lehe­tővé teszi, hogy a mezőgazdasaságnak szellemi részét fejlessze. Az ipar még jobb gépeket fog kapni, a­melyek nem teszik fölöslegessé az embert, sőt még szüksé­gesebbé. A kultúra, a tudomány kísérleti gépekkel fog dolgozni. Beláthatatlan mindaz amit a techniká­tól várhatunk a jövőben. Igyekezzünk fel­készülni erre annyaggal, erővel, munká­val, mindennel, a­mi ehhez a nagy mun­kához kell. Haz legközvetlenebb részletmunkáival foglalkozó segédek, a másodikba az illető ágazatot széle­sebb keretekben felölelő vezetés speciális mun­kaköreivel foglalkozó hivatalnokok tartoznak. A szükséges előképzettség általánosságban megvan ugyan az illetőknél, de annál kevésbé beszélhetünk a szó szoros értelmében vett szak­­képzettség, illetve szakszerű utóképzésről. A nehéz munkafeltételek s a még nehezebb megélhetési viszonyok nagyrészben gátolják a szakszerű utóképzést s a kenyérkeresés első nehéz napjaival rendszerint megszűnik a tovább­képzés napjaival az a tovább­képzés is mely céltudatosan, valamely előre megállapított prog­ramm alapján működnek. Objektív szemmel nézve a kereskedelmi gya­korlati pályákon szakszerű képzés helyett inkább személyes tapasztalatokon alapuló egyéni önkép­zés található, amely rendkívül lokális jellegű és az illető szakma általános tulajdonságaira vagy nagyon ritkán, de többnyire egyáltalában nem terjeszkedik ki. Az ilyen nevelkedés mert szakképzésnek egyáltalán nem mondható ter­mészetesen főleg az aktuális véletlentől, szeren­csés körülményből és az illető egyéntől, illetve annak preciziáló képességétől függő eredmé­nyeket fog csupán felmutathatni. Az elődök tapasztalataiból levont tanulságo­kat a szakmabeli utódok alig használhatják fel s az csupán oly mértékben lendít tudásukon, amennyit a korral való általános haladás kény­szerhatása alatt talajára öntudatlanul felvesznek. Amit pl. egy kereskedősegéd egész pályafutása alatt tanult és tapasztalt, annak kizárólag elte­kintve munkaadójától ő látja hasznát. És a mód, mellyel gyakorlati és csekély elméleti szaktudá­sét szerezte nem volt, egyéb, mint a létért való folytonos és megfeszített küzdelem mel­lékterméke melynek féltve őrzött gyakorlati ta­nulságait a saját maga részére kamatoztatta. Utódja ezeket a tanulságot nem fogja élvezhetni és ugyanott fogja befejezni pályafutását, mint amaz, de ellendekező esetben meg sem fogja azt közelíteni. Semmi esetre sem fogja azonban az előd szaktudós készlete közvetlen módon az utó­dét gyarapítani. Teljesen annak a birtokában marad az, aki azt megszerezte és semmivel, vagy csak nagyon kis mértékben járul hozá egy másik szakmabeli egyén továbbképzéséhez. Természetes, hogy az egész szakma gyakorlati fellendítésében, vagy nívójának emeléséhez az ily közvetett és véletlen módon történő szak­képzésnek nagyon kevés köze van. Egy, a kereskedelemi pályán működő segéd, vagy hivatalnoknak két mód ál rendelkezésére, hogy szakmabeli ismereteit gyarapítsa. Vagy a személyes megfigyelés, vagy pedig a kör­nyezetbeli egyénektől közvetlen módon nyert magyarázatok. Mindkettő nagyon egyéni, vélet­len, de főleg egyik sem tervszerű, még kevés­­bé állandó. A személyes megfigyelés útján való tervszerűtlen és önálló tanulás nagyon kétséges és kevés eredménnyel biztat és kétes értékű tényezőktől függ. Függ elős­zör a kezdő egyéni képességeitől, hogy rendelkezik-e egyáltalán megfigyelő képességgel, ha igen, úgy milyennel, hogy képes azokat elméje feldolgozni és érté­kesíteni. Függ a szerencsés véletlentől, hogy vagyon környezete hozzájárul e ahhoz, hogy gyakorlati tapasztalatok útján szerzett tudását egy kezdő „konkurensnek“ rendelkezésére bo­­csájtva kiadja kezéből azt a fegyvert, mely neki környezetével szemben fölényt ad és a további előmenetelhez módot nyújt és ami a fő anyagi előnyöket biztosít. Függ továbbá azon főkörülménytől, hogy akad - e egyáltalán a kezdő környezetben megfigyelni, illetve ta­nulni való. Mert várjon lehet-e ott tanulni, ahol a mester sem tud semmit. Még kevesebb eredményt tud felmutatni a környezettől közvetlen módon nyert magyará­zatok alapján nyert tanítás. Amit egy a keres­kedelmi pályán működő jobb pozíciójú egyén egész életén át tanult, tapasztalt (­nem egyszer saját kárán), mástól üzleti titkot ellesett, az képezi számára pályáján azt a szellemi tőkét, melyért feláldozta ifjúságának minden ambitió­­ját, képességét és tehetségét s melynek kama­tai, hozzák meg neki néha csak a mindennapi kenyeret, néha pedig jó módot, vagyont, gaz­dagságot társadalmi megbecsülést, sőt nem egyszer kariert. Szaktudásnak vélt képességek sokszor annyira összeforrtak az illető fényével, hogy az illető, ha akarná is, csupán egyéni­ségéből adhatna, amit a fölöttesek, hivatalbeli elöljárók — lévén ez többnyire pozitiójuk és tekintélyük egyedüli titka — nem szívesen tesznek meg. Az illető, tanulásra kárhoztatott alkalmazott amúgy is csak kis mértékben lát­hatná hasznát az efajta oktatásnak. Öntudatos szakismerettel, rendelkező tényezők, kik szak­májuk minden ágazatával s azoknak általános­­ vonásaival öntudatos vagy tervszerű szakkép­zés eredményeképpen teljesen tisztában lenné­nek, sajnos kevesen vannak s így tanításuk szakoktatás helyett inkább az életre általánosan vonatkozó atyai tanácsokból állhatna. Sok érvet szoktak felhozni a mellett, hogy egy üzemben nem szükséges hogy az egyes alkalmazottak a részletmunkák összefüggésével tisztában legyenek s ily módon betekintést nyerjenek az üzletmenetbe. Mint fő érvet szok­ták hangoztatni, hogy mennél apróbb részle­tekre szedhető szét egy nagy üzemben elvég­zendő munka s mennél gépiesebb munkakör, lehet az egyénre bízni, annál pontosabban­­precízebben működik az egész gépezet. Gaz­daságosság szempontjából ez az elv megál­­latja helyét, mert az elvégzendő munka bére egyenes arányban áll annak nívójával, tehát mennél sablonosabb a munka, annál olcsóbb az ahhoz szükséges munkaerő. Annál kevésbbé állhatja meg azonban he­lyét ez az érvelés közgazdasági szempontból. Valamint a természet egyes lényei keresztül­mennek és átélik mindazon állapotot, amely­­lyen az egész faj fejlődése alkalmával átment ugyanúgy átmennek szaktatásukat illetőleg a kereskedelem részletmunkáit végző egyének mindazon állapoton és fejlődési fokon amelyen az egész kereskedelem átment. Soha sem foly­tatják azonban s így egyéni tudásunk összes­­sége, mely az ország közgazdasági életének egyik hatalmas tényezőjét képezi szintén csak a régi nívót tudja elérni leszámítva a nívónak azt a hullámzását melyet a korral s az ese­ményekkel való tehetetlen tovasodródás ered­ményez. Az apró tényezők fejlődésének töme­ges meggátlását végeredményben az egész közgazdasági élet sínyli meg. S hogyan le­gyenek kereskedelmi és közgazdasági üzemeink­ben tanításra hivatott megfelelő szakemberek ha a tábort, melyből ezeknek rekrutálódniok kellene válogatás nélkül megfosztjuk a tanulás lehetőségétől. Képzeljük csak el, hogy üzleti szempontból mennyivel jobban vezetne vala­mely üzemet egy a kellő szakképzés által szé­les látókörrel rendelkező egyén, aki hozzá ha­sonlóan képzett személyzettel rendelkezik, mint egy olyan üzembeli személyzet, melynek tagjai gépek vezetője pedig szakmájának csak azon kis körét ismeri, melyben felnőtt s melynek eseményeiből szaktudását merítette. A részlet­­munka elvének közgazdasági szempontból nem egy üzem keretén belül, hanem legfeljebb az egész szakmában szabad érvényre jutnia. A termelési ágazatokban működő egyének (segédek) sokkal szakszerűbb kiképzést nyer­nek, mint a kereskedelmi pályákon magasabb nívójú munkát végzők. Egy hivatalnok pl. az iskolában megkapja a kereskedelmi tudomá­nyok kivonatos elméleti ismeretét, de a gya­korlati életben minden esetben bebizonyul, hogy a kiképzés csak nagyon általános jellegű volt s utólag alapos kiegészítésre szorul, hogy ii kereskedelmi pályákon működő egyének gyakorlati utóképzése. A kereskedelmi szakmában és az ezzel szo­rosan összefüggő ipari ágazatokban működő egyéneket képzetség dolgában két csoportba osztályozhatjuk. Az első csoportban az illette szakma vagy ága­­ z.

Next