Gondolat, 1935 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1935-01-01 / 1. szám
Kell-e az ember? (Szelekció-tanulmány) 1. A kérdés nagyon általános és égetően aktuális. A nagy miért?-ekre se a fiatalja, se az öregje nem tud már kielégítően felelni. Mindegy, hova menekülnek a felelet elől: a megsemmisülésbe-e vagy a közönyösségbe. A halál fájdalom nélküli közönyösség s a közöny a halál kezdete. A férfikoron átlépő emberek ma nem írnak filozófiai művet az öregkor örömeiről, a fiatalok nem álmodnak boldog öregségről... A napokban a múzeum levéltárában kutattam évszázados okmányokat. Velem szemben egy hetven-nyolcvan éves aggastyán olvasgatott és jegyezgetett. Egyszerre nyugtalanul nézett fel a poros okmányok közül és szokatlan szenvedéllyel kérdezte: csak azt nem tudom, hogy miért dolgozunk? Próbáltam megnyugtatni: ez a legnemesebb emberi öröm: kutatni, kutatni és rábukkanni több százados igazságokra, megérezni az örök emberit, mely összefűzi a múltat a jövővel, csak ilyen munka teszi időtlenné a mi parányi életünket stb., stb. Tudom, tudom — felelte szomorúan öreg munkatársam, de mégsem értem: miért van ez a hajsza az igazság után? A fiatalnak az az érzése, hogy nem lesz értelme a munkájának, se lelkileg, se társadalmilag nem tud elhelyezkedni, az öregnek az az érzése, hogy nem volt értelme az életének. Mellőzzük most a fokozatokat: hol végződik ma a fiatalság s hol kezdődik az öregség, elég ha megállapítjuk azt, hogy határvonalhoz jutottunk, melyben a régi rend már nem tud hatni, az új rend még nem jutott érvényre s e határvonalon az egyetlen egy kínzó és kegyetlen bizonyosság az, hogy nem kell az ember. Nem kell az arravaló ember. 2. A kapitalizmus kezdetén és virágkorában és legnagyobb kiterjedése idején még kellett az ember. Kellett a fizikai munkás és kellett a szellemi munkás. És habár a burzsoázia „fizetett bérmunkásává változtatta át az orvost, a jogtudóst, a papot, a költőt, a tudomány emberét“, de mint ilyen, a kapita- 1