Gyógyászat, 1886 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1886-09-11 / 37. szám
-e£X kiszog galttitták az alapot, vagyis a betegség lényegét egymástól függetlenül a hurutban, vagy a görcsös köhögést kiváltó ideges bántalomban keresték. A két, egymástól független, egészen ellentétes elmélet mellett és ellen érveltek a két táborra megosztott szakemberek. Azok, akik a tussis convuls. lényegét a tömeges, nyúlós nyálkaválasztás által jellegzetes specificus hurutban rejlőnek állították, az ideges tüneteket inkább alárendelt szerepet játszóknak tekintették, azokat nagyobb figyelemre nem méltatták. Ezen elméletet vallók száma századunk közepe felé mindinkább csökkent, miután elméletük támogatására sem döntő kórboncztani alapot, sem a légző utak nyákhártyájának sajátszerű magatartását, kóros megváltozását a betegség tartama alatt kimutatni képesek nem voltak. Mindazonáltal egyes kiváló tekintélyű szakemberek mint Oppolizer Löschner stb. az újabb időben is hívei maradtak ezen elméletnek, állítván, hogy a tussis convuls. egészen azonos a hörgelobbal. A 50-es és 60-as évek alatt mind nagyobb és nagyobb tért foglalt a második elmélet, mely a tussis convulsivának sarkalatos fő jellegét a görcsös köhögési rohamoknak róva fel, magát a betegséget tisztán ideges bántalomnak declarálta már csak azért is, mert a neuro- pathologok szerint a rohamok megszűntével (értve a tiszta, nem szövődményes eseteket) úgy a közérzület, mint a légző szervek működése közel normálisnak mondható. Gyenge oldalát képezte ezen elméletnek különösen az, hogy a nézetek igen megoszottak a felett, vájjon a görcsös köhögési rohamokat kiváltó idegingerek inkább környi természetűek-e, tehát helybeli, a légző utak nyakhártyájából kiinduló reflex ingerek, vagy az ok egyenesen a központban székel; utóbbi esetben ismét vájjon a nyúlagy, vagy talán maga a nagy agy van-e bántalmazva, így ruházták fel, vagyis inkább gyanúsították a köhögési inger megindításával nemcsak a n.vagust és recurrenst, hanem a phrenicust, az intercostaleseket, sőt a sympathicust és plexus solarist is. (Biermer). Ezen habozókkal szemben voltak egyesek, mint Hufeland, s később (1853) Geaneau de Mussy, Friedleben stb. kik a rohamok kiváltását határozottan és egyedül a légző idegek izgatásából erdőnek állították. Friedleben és G. de Mussy szerint a hörgék és légcső nyirkmirigyei nagyobb fokra megduzzadva, nyomást gyakorolnak a vagásra és recurrensre. Azok, kik a nyúkagyban, agyban vagy azok hártyáiban keresték a bántalom székhelyét, (Vebsner, Copland) a légző idegek egyszerű környi izgatása által nem látták megfejtve a tussis convulsivának más ideges tüneteit, különösen a kisebb gyermekeknél elég gyakran észlelt rángó görcsrohamokat. Állításukat eléggé beigazoltnak hitték a bonczleletek által, miután az agyhártyákat és magát az agy állományát is vérdúsaknak találták; csakhogy bizonyítékaik már azért sem lehetnek teljes értékűek, mert a gyermekek az egyszerű szövődménymentes görcsös köhögésnek aránylag igen ritkán esnek áldozatul.