Gyógyászat, 1892 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1892-10-09 / 41. szám
Harminczkettedik évfolyam. 41. SZ. Budapest, 1892. október 9. A GYÓGYÁSZAT /Ъ Ш Ш A /Ъ Ш W ■ IHI WW ■ ШШЩ ELŐFIZETÉSI DIJAK Melléklete a Honvédorvos J | Д/ | 1 I | Д/ П | Ш Д |V| kéziratok ds a lapot ér előfizetési ára: ■ « А Я Ш я\ I Mie egyéb tudóSítás'ik S?£T V'"' IT 1 I 'I IT 1 IA IKii A a szerkesztő-kiadóhoz 2 • 50 • MA LA MI ML MMBudapest Orvosnövendékek - Kigyó-utexa I. sz. felét fizetik. AZ ORVOSTUDOMÁNY intézendő. hazai és külföldi fejlődésének, különösen az orvosi gyakorlatnak közlönye. Laptulajdonos: KOVÁCS JÓZSEF tanár. Szerkesztő-kiadó: SCHACHTER MIKSA Jr. Főmunkatárs: SZÉNÁSY SÁNDOR tr. A méh és függelékeinek lobos bántalmai. Felolvasta az orvosok és természettudósok XXVI. vándorgyűlésén Bäcker József tr. A méh egyes rétegei oly szorosan összefüggő egészet képeznek, hogy hibát követünk el, midőn, mint önálló betegséget említjük meg az endometritis, metritis és perimetritis, továbbá az endosalpingitis, salpingitis és perisalpingitis alakokat; és oly kevéssé különíthetjük el az oophoritist a perioophoritistől. E részletes nomenclatúra elkerülésére a német nőgyógyászati diagnostica rendesen az endometriumhoz, mint a betegség kiinduló pontjához s a vizsgálatnak leghozzáférhetőbb réteghez fűzi kórisméjét, s alatta érti az izomzat és perimetrium megfelelő állapotát is, de ezt külön névvel csak akkor jelzi, ha feltűnő jelenségek fűződnek hozzá. A tuba megbetegedéseinél azonban nincsen klinikus támaszpontunk arra, hogy a mucosa szerint fejezzük ki a bántalmat, meg kell elégednünk a salpingitis kórismével, és így azon viszás helyzetbe kerülünk, hogy a. a.utón fölfelé haladó lábos megbetegedés kórisméjét a méh- és a tubában nem egységesen jelöljük, azt mondván, hogy a fölfelé haladó endometritis — salpingitist okoz. Okszerűbbnek tűnik föl előttem a franczia fölfogás, mely a salpingitis mintájára «metritis» névvel fejezi ki a méh lobos bántalmát, de vele nem csak az izomréteg, hanem az egész szerv kóros állapotát jelzi, s a hozzárakott jelzőkkel állapítja meg az endometrium minőségét és ezzel az alosztályokat. Azt hiszem, teljesen megfelelek a gyakorlat igényeinek, midőn a következőkben a belső genitaliák lobos bántalmait tárgyalva, röviden metritis, salpingitis és oophoritisről szólok. Vitás kérdés, miképen osztályozzuk e bántalmakat ? Eltekintve a gyermekágy septicus eseteitől, ritkán találkozunk e megbetegedések tiszta képeivel a bonczasztalon, mert halál esetén is rendesen zavaró szövődmények, pl. az általános hashártyálok társulnak hozzá. Érthető tehát a nagy munkakedv, mely a górcsövészet haladásával a bántalom rendes kiinduló pontját, az endometriumot vette szöveti vizsgálat alá, s az itt talált elváltozásokat iparkodott a beosztás alapjául fölvenni. E beosztások azonban nem felelnek meg a gyakorlat igényeinek; u. a. megbetegedés a betegség különböző szakában más és más képet mutat, s ha hozzáteszszük még, hogy a metritisek egy rendkívül fontos alakjának, a gonorrholiának megfelelő szövettani képet nem ismerjük, szembetűnő e beosztás csekély klinikus értéke. A szövettani vizsgálatnak tudományunk jelen állásában más jelentősége nincsen, minthogy a klinikus tüneteket is tekintetbe véve, megkülönböztessük az épet a kórostól, s esetleg a jóindulatú bajt a rosszindulatú álképlettől. Mint tapasztalati tény régóta ismeretes, hogy a női genitaliák lobos megbetegedései az ivarérett korban szoktak előjönni, s főleg a nemi élet egyes phasisaihoz, a coitus-, a gestatio-, partus és puerperiumhoz csatlakoznak. Az is régóta ismeretes, hogy e megbetegedések prognosticus jelentősége igen különböző, — a hasonló tünetek daczára különböző megbetegedésekkel van dolgunk s különösen két alak vált ki, mint eltérő sajátságokat mutató, a gonorrhoicus és a puerperalis. A nők «fehér folyásának» egységes képét csupán a legújabb kor bacteriologicus vizsgálatai döntötték meg. Nöggerath ugyan már 1872. hangoztatta, hogy e bántalom kevés kivétellel gonorrhoicus eredetű, de a rendszeres vizsgálatok csak 1879. kezdődnek, midőn Neisser fölfedezte a gonococcusokat. A vizsgálatok hosszú sora túlzottnak találta ugyan Nöggerath számbeli adatait, de beigazolta azt, hogy a nők kankója rendkívül súlyos és makacs betegség, melynek soraiba tartoznak az u. n. gyógyíthatatlan, folyton recidiváló alakok. E mellett azonban kórterem és laboratórium többször összeütközésbe jöttek egymással. Az elsőnek hívei nem találván meg mindenütt, hol a klinikai diagnosis alapján a gonorrhoea biztosan fölvehető volt, a Neisser-féle gonococcusokat, elvesztették hitüket ezek specificus volta iránt. Viszont a bacteriológia hívei csupán a mikroskóp eredményeire voltak hajlandók támaszkodni. E zavarokhoz társult még, hogy bonczleletek hiányában tisztán a klinikus tünetekre voltunk utalva a bántalom terjedési módjának magyarázatánál s ez alapon már régóta ismert volt, hogy a női kankó az uterusról átterjedhet a tuba és a hashártyára, — de e klinikus tünetekkel szemben Bumm észleletei azt bizonyították, hogy a hashártya nem kedvező talaj a gonococcusok szaporodására, s így a gonorrhoea mellett előforduló pelveoperitonitisek magyarázatára vegyes fertőzést kellett fölvenni. Az újabb kor műtéti iránya, nevezetesen a Breisky-féle «adnexen tumorok» megoperálása, a vizsgálatoknak több tért nyitott, hozzáférhetővé téve a