Gyógyszerészek Lapja, 1923 (18. évfolyam, 1-31. szám)

1923-01-01 / 1. szám

1. szám. Gyógyszerészek Lapja 3. oldal, már­­a gyűlölet atmoszférája vesz körül bennünket. A kiéleződött helyzetet csak sulyosbbitotta a ne­gyednapos szabadnapok tűzcsóvája. Mint a kari élet hullámveréseinek figyelője, ámulva állunk némely jelenség előtt s ha pár év óta nem szoktuk volna meg azt, hogy minden „ilyen“ tüneménynek valahol a háttérben kell ke­resni a magyarázatát, akkor a meglepő jelensége­ket soha sem érthetnénk meg. Azért vagyunk itt, hogy megtaláljuk a ma­gyarázatot és felfedjük a tettek mögött megbújt hátsó gondolatokat. Legelőször is a tulajdonosi kar orgánumainak karácsonyi cikkeire vagyok bátor megtenni azon szerény megjegyzésemet, hogy azok absolute nem igyekeztek oltani a tüzet, a nagy égést, hanem — fájdalom — ehelyett gúny tárgyává tették azokat a harcos bajtársainkat, akik existenciájukat kockáztatták becsületbeli köteles­ségből az elv hűségéért. A tendenciózus beállítás nem tett szolgálatot az ügynek, mert a 1. túloldali orgánum bizonyára tudja azt, hogy vezetőségünket önzetlen és elfogulatlan intenciók vezérlik akkor, amidőn a tagok által megkívánt szabadnapokhoz ragaszkodik. Ne ámítsuk egymást azzal sem, hogy tagjaink egy része azonnal elfogadta a negyednapokat Mind­annyian tudjuk, hogy azt, nem szívesen és nem meggyőződésből tették. Azt is tudjuk, hogy a kény­szer elszánt és ádáz elkeseredést váltott ki a hall­gatagon megtört alkalmazottak között. Ezek után csak azt kérdezem: várjon megérte-e az actio azokat az emóciókat, melyek ha ma nem is, de talán holnap már bekövetkezhetnek? Úgy gondolom — nem! A harmadnapos szabadnapok miatti küzdelembe bizonyos kerületekre vonatkoz­tatott lokális jelentőségénél fogva,­­ nem volt célszerű belevinni azon kisebb forgalmú gyógy­szertártulajdonosokat, kik vagy egyáltalán nem tartanak alkalmazottat, vagy pedig kisegítő-szusz­­tentánssal bonyolítják le a forgalmat. Az a 30—40 jó forgalmú patika pedig bátran elviselheti tovább is a harmadnapos szabadnapokat, különösen, ha az ennek megszüntetésére pazarolt energiát össze­­téve, közösen fektettük volna a taxa rendezési akcióba, valamint abba az elvbe , minél nagy­obb jövedelmet biztosítani a tulajdonosnak, hogy minél nagyobb fizetést adhasson alkalmazottjának. A tárgyalásokon állandóan ezt hangoztattuk, de szavunk, a kellő mérlegelés híjján, pusztában kiáltott szó maradt. Hiába volt a meggyőzés, rábeszélés, nem használt semmit. És most, kétféle veszedelem fenyeget. Az egyik az, hogy az ifjúság látva a tulaj­donosi kar zárkózott álláspontját, lassanként el­keseredik, félre áll az útból és azt gondolja: hát ez az a társadalom, melyért a háborúban az életét áldozta ? A második veszedelem az, hogy a letört, önállósulásra képtelen alkalmazottak, kik ma még nem fenyegetőznek és nem rekriminálnak, de egyszer mégis megunják a küzködést, és akkor nem lesznek válogatósak azon eszközök között, melyet az éhes gyomor és a csalódott szív az elkeseredett kezekbe automatikusan belelop. Lássanak tisztán a túloldalon is, és legyen az alkalmazotti kar helyzetének megoldása egy nyitott kérdés, melynek tapintatos megoldása a kari béke feltámasztásának kardinális tétele. Meg kell találni az egészséges megoldást, mielőtt még jobban és veszedelmesebben elvadul ez a kérdés, és mielőtt az egész művelt világ előtt nevetségesekké válunk. Boglutz Viktor. Egy csütörtököt mondott doktorátus. Irta: Latinovits László. (Folytatás.) Az egyik helybeli patikus, aki a reklám­­csinálás terén már minden fogást megpróbált, egy szép napon szabadságot kért a Consejo-tól és nyomtalanul eltűnt a városból. 7—8 hónap múlva aztán megtudtuk távollétének az okát a lapok hirdetéseiből. Nagy garral adta tudtul a publikum­nak, hogy megérkezett európai tanulmányútjáról és hogy az ottani egyetemeken tanulmányozta a modern gyógyászatot, amiért is a madridi egye­temen egyúttal doctorrá is avattatott. Lett aztán erre olyan pukkadozás a konkurrencia részéről, hogy az boszúért kiáltott és eget kért. Nem régen avatták fel a helybeli tudomány­egyetemet, s az egyik kollégának az az ötlete támadt, hogy megfo­lyamodja a gyógyszerész-doktori katedra felállítását az új egyetemen. Válaszul azt kapta, hogy a kated­rát csak abban az esetben hajlandó felállítani a miniszter, ha a legkevesebb 14 doktorandust garan­tálnak. De a Collega meg akarta mutatatni, hogy van ő oly legény, mint a másik, sőt még külömb, mert ő itt akar doktor lenni és nem Madridban. Elkezdte hát maga köré gyűjteni a kandidátusokat a fiatalok közül, de bizony nem tudott 14-et össze­hozni. Így aztán az öregebbek között kezdett tapo­gatózni. Eljött hozzám is, elkezdett a collegialitás­­ról szónokolni és addig kapacitált, a­mig beadtam a derekamat. Hát legyen meg az örömük. Kissé azonban nekem is hízelgett a dolog, mert mégis csak jó reklám a patikának, és ha az idéncok meg­kapják is a gyógyszerészi rangot, doktorátust már mégsem ajándéko­zhatnak nekik , s így a rang­kü­­lönbözet mégis fenn fog állani. Mivel azonban jól ismerem az argentínai bürokratizmust, csak oly feltétellel mentem bele a dologba, ha a fiatalok ma­gukra vállalják az összes írásbeli folyamodások és egyéb formalitások elvégzését. Bekérték tehát első­sorban az oklevelet egy írásbeli folyamodvány kí­séretében. Pár nap múlva visszakaptuk az oklevelet azzal az indokolással, hogy az nem elég, hanem be kell szereznünk egy bizonyítványt attól az egye­temtől, ahol oklevelet nyertünk, hogy ott tényleg elvégeztük a gyógyszerészi tanfolyamot. Nem fért a fejembe a dolog, mert hát mire való akkor a dip­loma, ha még külön bizonyítvány is kell hozzá. Eb­ben a véleményben lehetett a buenos­ airesi egye­tem is, mert írásbeli folyamodványunkra azt a vá­laszt adta, hogy ők bizonyítványt nem adnak, ha­nem oklevelet, és ha valamelyikünk oklevelét el­vesztette volna, akkor adhatnak másolatot. Erre

Next