Gyógyszerészi Hetilap, 1937 (76. évfolyam, 1/1-17/50. szám)

1937-01-03 / 1. (egyesített 1.) szám

5 Jubileumi üdvözlet írta: dr. Andriska Viktor, c. rendk. egyetemi tanár, okleveles gyógyszerész. A hetvenötödik esztendejébe lépő „Gyógy­szerészi Hetilap" születése egybeesik szabadság­­harcában eltiport és elnyomott Hazánk újraéle­désének korszakával. A Gyógyszerészi Hetilap bölcsőjénél ott állottak a magyar gyógyszerészi kar legjelesebbjei és amikor bátor elhatározás­sal útjára merték indítani az első magyar gyógyszerészi lapot, a gyógyszerészi kar kultu­rális érdekei mellett fontos nemzeti célt is szol­gáltak. Cselekedetükkel hozzájárultak a nem­zet lelki és szellemi felemeléséhez, megerősíté­séhez. Hetvenöt év az ember életében a bibliai pát­riárkák korának felel meg. A jó munkában eltöltött életben a csendes visszaemlékezés kora ez, de sajnos egyben a közeledő vég mementója is. Az élet ezen korhatáránál csak az a tudat vigasztaló, hogy a múlandó létet túlélik a ma­radandó értékű emberi alkotások. A szellemi lények életében ilyennek tekinthetjük a Gyógy­szerészi Hetilapot is — a hetvenöt év bár szin­tén hosszú idő, távolról sem jelenti a hanyat­lás korszakát. A Gyógyszerészi Hetilap nem öregedett meg; háromnegyed százados korá­ban époly fiatal, mint serdülő korában volt. Ma is harcol a jobb, tökéletesebb magyar gyógyszerészeiért. Célkitűzései, eszközei ugyan­azok, mint kezdetben, feladatai talán még ne­hezebbek, mert a korszak, melyben élünk — újabb és újabb problémákat vet fel a gyógy­szerészet terén és ezek ugyancsak próbára te­szik a jeles szaklap szerkesztőségét. A Gyógyszerészi Hetilap hetvenötéves jubi­leumán szívből kívánom a lap szerkesztőinek, hogy soha nem lankadó energiával és kitartás­sal, éber lelkiismerettel munkálják a magyar gyógyszerészet vitális érdekeit, és akkor a Gyógyszerészi Hetilap méltó lesz a régen por­ladó testű, de halhatatlan lelkű alapítójához­ A GYÓGYSZERÉSZI HETILAP vissza még akkor is, mikor már csak az egye­sület tagjai kapták azokat. Sokan még a címla­pot sem olvasták el, amelyen rajta volt, hogy részükre a lap ingyen jár és a lap végül is az érdeklődés hiánya miatt megszűnt. Amióta csak gyógyszerészi kérdésekkel fog­­lalkozom, állandóan napirenden volt a kikép­zés módosításának kérdése. Rengeteget tanács­koztunk a kérdés fölött és számtalan terv me­rült fel. Hogy előterjesztéseinknek nagyobb súlyt adjunk, az egyesület közgyűlése elé vit­tük azokat és az eredmény rendszerint egy ha­lasztó indítvány elfogadása volt és ha magán­úton kíséreltük meg, hogy egyesek hajlandósá­gát az ügy érdekében megnyerjük, rendesen az volt a válasz, hogy a gyógyszerésznek praxisra van szüksége, az elméleti tudásnak semmi hasznát sem látja. A történelem tanítja, hogy vannak népek, vannak nemzetek, amelyek feltűnnek, nagyra nőnek, elérik fénypontjukat és aztán hanyat­lásnak indulnak. Hasonló sorsuk van egyes foglalkozási ágaknak is. Vannak ezek és ama­zok között olyanok is, amelyek végleg meg­semmisülnek, csak a hírük marad meg, vagy az is elhomályosul; de vannak olyanok is, ame­lyek mélypontot érnek el és aztán ismét felfelé ível pályájuk. E század első éveiben még úgy látszott, hogy a gyógyszerészi pálya is a meg­semmisülés felé halad. E lap hasábjain fel is hívtam a figyelmet egy ilyen haldokló foglal­kozási ágra, a mézesbábosokra, a múlt század cukrászaira, mézes és viaszos báb készítőire, akik ma már a városszélekre és búcsújáró he­lyekre szorultak, amikor egy sereg új foglalko­zási ág keletkezett és virult fel, amelyek ezek működési körét tökéletesítve kisajátították. Né­metországban a gyógyszerészekről már mint „Sterbender Standt" haldokló rendről beszéltek és ime a háború után nálunk újjá születik a Magyarországi Gyógyszerész Egysület. A leg­nehezebb időkben a maga erejéből székházat szerez a gyógyszerészi kar. Megalakul a Gyógy­szerésztudományi Társaság és a maga erejéből, tartalmas, szép folyóiratot ad ki. Külföldön több helyütt már megreformálták a gyógysze­részi kiképzést és nálunk maga a gyógyszeré­szi kar sürgeti legjobban a kiképzés korszerű megreformálását. Az én fejem felett sok év elhaladt és most már leginkább csak ifjaink erőfeszítését­­ né­zem, de megnyugtat az a tudat, hogy magam — részben e lap útján — hozzájárultam vala­mivel ahhoz hogy a sülyedés korát túlélhet­jük.

Next